Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 20. szám

Laczkó Géza: A húsz koronás
Elbeszélés

Eppeg fordulok bé a nagy kőrútról az Andrássy útra, s megállok az Abbázia előtt pillanatra elgondolkozva, hogy bé menjek-é, ne menjek, amikor valaki, éreztem, tüzetesebben szemügyre vesz, nézek rá és föl is kiáltok azon nyomban:

- No né, Pista!

- Szervusz, öregem!

- Szervusz. Jöjj bé egy feketére. Mióta nem láttalak!!

- Jó, no!

Ezzel Pista körülnéz, maga elé bocsát, belépünk.

Szó sincs róla, undok hely, tintanyalók s bizonytalan és nagyon is bizonyos egzisztenciák, zsidónék s borotvált-pofa-gyűjtemény, de jó minden és az a kiszolgálás! Nem úgy, mint itt, Tetéden, ahol egy a kávéház, s a csipás pincérnek Kázmér a neve, a káz mér hogy föl nem veti... Hát mondom neki:

- No, Pista, veled mi van?

- Detektív lettem.

- Halljunk oda! Az szép!

- Te, tudom, szolgabíró vagy Tetéden, olvastam a kinevezésedet.

- Az, instállak, az. Kijöttem ide Magyarországba ökör meg berbécs ügyben, gondoltam, fellódítom magam Pestre, vagyok itt vagy öt napja. Te, Pista, fene romlott itt a nép.

- A háború, kérlek...

- Jó, hát nyomorúság vagyon máshelyt is, de amit itt lát néha az ember, az sok. Most délután is. Megyek a Hűvösvölgybe villanyon, szállok le, megyek fel balra a lépcsőn, ülök le az első padra és eppeg azon gondolkozom, hogy ez erdő vagy erdő közele és olvastam a plakáton, hogy ott tilos a dohányzás, már most réá nem gyújthatok, amikor jön ám fölfele a lépcsőn egy leány, kicsiny, rövid szoknya, blúzocska, zsemlényi mellecske, a haja kibontva és a cigáretta a szájában. Jön ám egyenest felém, azt mondja: «Ha szabad...?» és telepszik le rögtön a padomra. Korhatár alatt volt, csak réá kellett nézni. Mondom neki: «Be jó dolga van kisasszonynak, cigárettája van! » «Az apám küldi» «Ki?» «Tessék?» «Ahá, az édesapja küldi! Itt lakik maga?» «Az nem. Üllei út az.» «Aztán idejár ki, ilyen távolságra?» «Az igen, az szereti.» «Nem magyar maga?» «Az nem!» «Német lány?» «Az nem német; az cigány!» De ki is volt festve az arca, sötétben is láttam. Szítta azt a cigárettát, s mind nézett réám, de én, instállak, csak nem állok egy hámba egy ilyennel, még hogy tám nem a füvön, vagy mi! Gondoltam, el kell menjek innen e miatt a pesztra miatt, hátha jön ismerős s aztán Tetédy Szániszlót látja itt ezzel a cigánnyal. Elfordítottam a fejem s aztán várt s aztán fölkelt s azt mondta: «Gut'n Abend» és ment le a lépcsőn s... Na, mit szólsz hozzá?

- Rendőrnek kellett volna átadni! - mondja a Pista.

- Rendőr? Már, Pista, igazgassátok itt ti a dolgaitokat, van nekem mit csinálni Tetéden elég.

Nevetett a Pista. Hát pedig nem úgy van? Azért, mert szolgabíró vagyok? De Tetéden! Pesten úr vagyok, magánzó úr, nem közigazgatás, nem igaz? No s nevetett a Pista s azt mondja:

- Nekem is volt ma egy kalandom!

- De erre, Pista, édes öreg iskolás cimborám, már hadd hozatok egy kis pezsgőt, vidéki ember szereti azt, s magánzó úr vagyok itt, nem közigazgatás. Rendelem is meg rögtön. A Pista meg elkezdi abból a jó erdélyi ízből kivetkezett pampulás beszédjével, várjatok né, hadd utánzom csak a szava amolyan pesti fordulását:

- Tudod, öregem, ezekben a nehéz háborús viszonyokban sokat romlott a női becsület. Egyre-másra érkeznek följelentések a kapitányságra, hogy ez vagy az a nő testével kereskedik és se igazolványa, se orvosi vizsgálat alá nem kerül. Ez pedig igen veszedelmes a közerkölcsiség, közegészség szempontjából. Az én csoportom most éppen ezeknek a kinyomozásával foglalkozik. Ezt vedd bevezetés gyanánt.... Már régóta figyelünk többek közt egy szerényen öltözött, nem föltűnő magaviseletű, jó formás, idősebb lányfélét, aki estefelé a korzón szokott sétálni s onnan aztán egy-egy úrral ellépni az Aranykéz-ucca felé. Rá kellett volna bizonyítani, hogy pénzt fogad el, ezen az alapon aztán meg lehet ellene indítani a hivatalos eljárást. Elővettem egy húsz koronást, a számát lediktáltam a csoportom egyik emberének: 275592 - 2254, a pénzt a tárcámba tettem és kimentem a Duna-partra. Az volt a megbeszélés, hogy amikor engem távozni lát a garniból, odamegy másod magával és a sarki rendőrrel a csoportom említett embere, az előcsarnokban megvárja a leányt s rögtön rábizonyítja, hogy öt perccel előbb szerelmi szolgálataiért ilyen és ilyen számú húsz koronást fogadott el egy úrtól. Megvan, lefüleltük.

Hát, mondom, kimentem a Duna-partra. Úgy a Hangli táján megpillantom a leányt, szembe jött. Ahogy elébe érek, diszkréten fejet hajtok, mosolygok, s amint elkerül, megfordulok s megyek a nyomában. A Petőfi-szobor felé eső néptelenebb végéhez érve a leány megfordul, én kalapot emelek, kezet nyújtok:

- Ha meg méltóztatnék engedni...

- Kérem! - felel egyszerűen.

Melléje szegődöm, ő jön velem, amerre megyek.

- Igazán nagyon örülök, hogy végre összekerülhettünk. Kedves kis alakját nem ma látom először.

- Én is emlékszem magára! - szól és mosolyog, közelebb lép, belém karol, de meggondolja s kivonja karját az enyémből.

A garnitól húsz lépésre azt mondom neki:

- Előre mennék, bejön utánam?

- Igen! - mosolyogja, s kedvesen, majdnem azt mondanám, ártatlanul, szaporán pislogni kezd.

A nyomorúságos kis szoba ajtaján belül már eltűnt belőlem a hivatalos férfiú, a detektív s valóban türelmetlenül vártam.

Kopog.

- Szabad!

Belép. Eléje megyek. Átölelem, megcsókolom s némi gyakorlattal kezdem kifejteni a ruhájából. Alig volt már valami rajta, amikor rámnéz, elvörösödik s kérő hangon mondja:

Oltsuk el a lámpát!

- Jó! - bólintok.

Szalad, a villanyos kapcsoló csattan, sötét lesz.

Mily türelmetlen, makacs, kétségbeesett, sóhajos, tán könnyes is volt a szerelme!

Elgondolkoztam. Szegény leány, most ilyen áruló módon kiszolgáltatom az embereimnek! Nem az az elvetemedett, törvényt-tisztességet rútul kijátszó, bársonyos járású bestia, akinek gondoltam, hanem egy tapasztalatlan, nyomorult, szegény áldozata a pénztelenségnek. Igen! Ilyesmiket forgattam a fejemben, míg a szobában halk motoszkálása neszelt.

Csattan a kapcsoló, a szoba kivilágosodik. Etel felöltözve áll és vár. Én is készen voltam. Előveszem a megjegyzett húsz koronást, a kezemben tartom, de mielőtt odaadnám, azt mondom neki:

- Csak húsz koronám van. Elég lesz?

- Ó igen! - mosolyog s nyúl a bankjegy után.

Én kissé visszavonom a kezem:

- Maga nem régen él így, Etel!

A lány elkomolyodik:

- Nem!

- Nézze, Etel, én ismerem magát - mondom hangsúlyozva.

A lány izgatott lesz, rettentően elvörösödik.

- Az iskola tájáról...

- Nem, nem, az Istenért! - kiált fel halkan, tétova járó tekintete, keze mintha oltalmat keresne.

- De igen! Azért ne féljen! Mondja, miért teszi?

A leány lelkében borzasztó mozgalom mehetett végbe, a szeme kutatva nézett belém, s szememben nem láthatott mást, csak könyörületet.

- Ó, Istenem! Nem szép, tudom. Az életből eddig nekem kevés öröm jutott. Most kellett, kellett valamit tennem. Hogy az öcsém bevonult, magam tartom el az anyámat és nem futja, sehogy sem futja a fizetés... Mindegy! Most már mindegy! Reggeltől este hatig órákat adok. Az se elég! Így többet lehet keresni... De mit érdekli ez magát?

- Pedig érdekel. Fogom még látni?

- A korzón megtalál... holnap nem, mert konferencia lesz... holnapután okvetlen.

Ekkor átnyújtottam neki a húsz koronást, megöleltem, megcsókoltam és - első a kötelesség! - elmentem.

De az ajtóból hirtelen visszafordultam és így szóltam:

- Nézze, Etel, kérem, mielőtt lemegy, okvetlen, érti? Okvetlen váltsa föl itt ezt a bankót.

A leány rettentően elcsodálkozva nézett rám, de a csoportom embereinek jelentéséből tudom, hogy megfogadta a tanácsomat, s a fiúk borzasztóan fölsültek. Azt is tudom, hogy az Etelnek holnap konferenciája lesz s azt is tudom, hogy sose fogunk többet egymás szeme elé kerülni, pedig...

Így volt az, hogy tám öt üveg pezsgőt is megittunk a Pistával. Ő mind beszélt s mind ittunk s mind ittunk. Bé voltam littyentve, az már igaz.