Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 20. szám
Déri Imre minap a Világban okosan figyelmeztetett bennünket, hogy a németek semmi bírálat iránt nem oly érzékenyek, mint amely minálunk hangzik el az ő belső állapotaikról. Ez természetes. Mint ahogy mai összetartozásunk kezdete, a hármas-szövetséget megelőzött német-osztrák-magyar szövetség nem az ő kezdésükre köttetett, hanem a mienkre, a mostani háború is nem nekik valamely összeütközésük körül tört ki, hanem a mi monarchiánknak Szerbiával való összeütközéséből indult. Az is gondolattalan fecsegés, hogy viszont másképp állottunk volna, ha a németekkel való szövetségünk nem teszi ellenségünkké az egész világot. Nekünk a mi ellenségeinket nemzetiségi tagoltságunk szerezte s balkáni érdekeink szerezték. Ez ellenségek közt főellenség volt a cári Oroszország, s ez annyira nem a németek miatt volt az, hogy a németekkel még tovább is, még sokáig, jó barátságban élt, minekutána mi, az orosz veszedelemtől való féltünkben, a németekkel szövetkeztünk ellene. Balkáni ellenségeink sem Németország miatt voltak - legalább eredetben nem - ellenségeink, - hiszen már jóval a németekkel való szövetségünk megkötése után tele voltunk - nyilván lehettünk is - panasszal, hogy a bismarcki nevelésű németnek a Balkán még mindig csak Hekuba, - Romániát a legeslegújabb időkig szinte hűbéresi barátság fűzte Németországhoz, - azt a tíz-tizenöt év előtti gazdasági politikánkat pedig, melyről sokan úgy vélik, hogy ez zúdította ellenünk Szerbiát: csinálni ugyan német mintára csináltuk, tulajdonképp azt az agrárius nyomást adva tovább, mellyel a német szövetséges a mi piacunkat szorongatta, ám mindezt nem német kommandóra cselekedtük, a német külpolitika még le is beszélte róla a mi külpolitikánkat, viszont a német vállalkozás ügyesen hasznát vette s barátkozott a kis balkáni piacokkal, melyeket mi magunkra haragítottunk... Mindez bizonyára nem azt akarja mondani, hogy a német birodalom utóbbi húszesztendős külpolitikája maga lett volna a tökéletesség. De azt igen, hogy ellenségeinket s velük a háborút nyilván akkor sem kerültük volna el, ha nem a németekkel állunk szövetségben, hanem magukkal az ellenségeinkkel (ilyen esetek már fordultak elő, például az 1866-i porosz-osztrák háború is szövetségeseknek egymással való háborúja volt), hogy, mindenesetre, a mai háborúba mi legalább is úgy vittük bele a németeket, mint a németek minket, - s hogy mindezeknél s mind a fentebb kifejtetteknél fogva a németek igazsággal mondhatják nekünk, hogy: ha az ő belső állapotaik jók voltak számunkra akkor, mikor szövetkeztünk velük és háborúba mentünk oldalukon, akkor most se igen finnyáskodjunk bennük, mikor a háború után békére gondolunk.
Persze: ezt nem is tesszük - s amily jogos a németek érzékenysége s amennyire kétszer is meg kell gondolnunk minden szót, mit egy világostrom közepett életéért küzdő, tragikusan nagy nemzetről mondunk, mellyel ezenkívül egy ostrom alatt állunk s mely ezen helyzetünkben örök hálára és csodálatra érdemes segítségünk: maga az, hogy pártállás és politikai törekvés szerint minálunk az emberek különbözőképp ítélik meg a német közéletnek az övékkel rokon vagy ellentétes pártjait s törekvéseit: még nem tolakodás és legkevésbé sem hálátlanság a szövetséges nagy nemzet iránt. Úgy az ellenséges, mint a baráti állapot még meghagyta a nemzetközi szálakat, melyek osztályokat és pártokat egymáshoz fűznek, s nincs az a sáncárok, mely úgy elválassza egymástól például a francia s a német munkást, mint amily gyűlölettel nézi például a francia szindikalista munkás úgy a francia, mint az angol hadivállalkozót. Természetes, hogy mikor a nagy német nemzet kebelében válságosan kerül egymással szembe a hagyományos konzervatizmus a feltörekvő radikalizmussal, a baráti nemzet radikálisának is megvan a maga nézete erről a válságról s arról, hogy kinek van benne igaza, - sőt megvan az óhajtása is arról, hogy ki győzzön benne. Tolakodásról vagy éppen beavatkozásról csak akkor lehetne beszélni, ha Magyarország vagy az osztrák-magyar monarchia hivatalosan foglalna állást vagy formálna pláne igényt valamely német belső dologban, - avagy a kormányzat nyílt vagy titkos konnivenciában állna olyas törekvéssel, mely őt ilyen állásfoglalásra akarná izgatni vagy szorítani. Gondolom: erre valló jelet a legérzékenyebb német szem sem fedezett fel eddig nálunk - bizonyos vagyok benne, hogy nem is fog. S viszont és megfordítva: német barátainknak csak természetesnek kell tartaniok, hogy az ő testvéri dolgaik bennünket jobban izgatnak, semhogy mintegy páholyból tudnók nézni a jóbarát belső vívódásainak színjátékát, - nem szólva arról, hogy, mivel a német belső politika alakulásának lehet olyan hatása a külpolitikára, mely viszont tovább hathat a béke közeledtére vagy távolodtára: nem lehet tőlünk rossz néven venni, ha éppoly jól esnék nekünk ma német barátunkkal együtt közelebb állnunk a békéhez, mint amily jól esett a németet tudnunk oldalunkon, mikor Szerbia és Oroszország együtt zúdult neki határainknak.
Azonban: sem ez a természetes jogunk és érdekeltségünk, sem az a természetes együttérzés, mellyel a mi demokratább rétegeink a német demokrácia igyekvésein csüggenek, ne tegyen bennünket igazságtalanná a német birodalmi kormány s a birodalom politikája vezetőinek végtelenül nehéz és kényes helyzete iránt. Én nagy elégtétellel olvastam Déri Imre említett helyzetképében az erről szóló figyelmeztetést és kifejtést, mert effélét már magam is érintettem több helyütt, a múltkori német válság kapcsán, mikor az Bethmann-Hollwegnak került kancellárságába. Az egyik nehézség, amire Déri rámutat: a birodalom szövetséges szerkezete, s hogy éppen a legsúlyosabb szavú német államok nem akarnak tudni a birodalom parlamentarizálásáról. A másik, amit én a múltkor megfigyeltem, s amit nem nehéz most sem meglátni: hogy a német demokráciának hivatott, s mintegy köteles rétegei maguk is sokkal tétovázóbbak meggyőződésükben s tanácstalanabbak törekvéseikben, semhogy - noha a parlamenten belül többségben vannak - a birodalom vezetősége teljes biztosságot s támasztékot remélve merhetne, még ha akarna is, őrájuk támaszkodni a kemény szerkezetű, kemény akaratú s kemény összefüggésű hagyományos rétegekkel szemben. Hogy csak egy példát mondjak: itt van Stresemann úr, a német nagypolgárság egyik első politikai tehetsége, a gyáriparosok főtitkárja, birodalmi képviselő, ki annak idején egyik első volt, aki a birodalom parlamentizálását követelte, ma azonban olyan kijelentéssel lett a nagytekintélyű nemzeti-liberális pártnak hivatalos vezére, hogy elég haladás az is, hogy a birodalmi kormány a parlamenti bizalmasok bizottságával együtt írta meg a pápának szóló feleletet, s nem kell erőltetni s elsietni a dolgokat. A katolikus centrum, mely éppúgy képviseli a délnémet s Rajna-vidéki parasztságot, mint az ezen vidéki minden rétegű polgárságot: kezd szemmel láthatóan kettéoszlani nemcsak a béke, de a parlamentizálódás dolgában is. Minden jel arra vall, hogy ugyanazon ellentétben, amiben ma birodalmi vezetőség s demokrata rétegek állanak egymással szemben: ugyanazon ellentétben vergődik saját magán belül is ez a demokrácia. Márpedig, amíg ez meg nem állapodott akaratában s ennek megfelelően ez akarat nem ellenállhatatlanul erős: kormány számára, mely háború közben csakugyan nem kísérletezhet, a legegyszerűbb s a legkevésbé kockázatos, ha addig is ellenáll ez akaratnak. Mióta világ a világ: a demokrácia dolga a demokráciának volt dolga, nem pedig a kormánynak, mely nem támaszkodhatik a demokráciára, valameddig az nem erősebb, mint a rétegek, mikre a kormány addig támaszkodott. Nem lehet véletlenség, hogy a modern Kühlmann, az ósdi Michaelis, a realista Helfferich s az idealista Bethmann egyformán nem tud mozdulni sem jobbra, sem balra - s kérdés, hogy ha a birodalmi alkotmány megfelelő módosítása után például Stresemann úr meghívatnék parlamentáris kancellárnak, ő e felelősség alatt határozottan balra fordulna-e, s nem, mint most, pedig még felelősségtől sem terhelten, jobbra-balra.
A lojalitás, a szövetségesi is, ott kezdődik, ahol mástól sem kívánunk olyat, amit nem bizonyos, hogy mi az ő helyében meg tudnánk csinálni. Ezért csakugyan áll ránk az a szövetségesi kötelesség, hogy tehát mégis inkább páholyból nézzük a német belső válságot, semhogy rosszhiszeműen beszéljünk bele.