Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 20. szám
- Csendőrök! - mondta a gulyásné és tekintetével a messze országúton baktató két lovasra meredt.
A gulyás is arrafelé bámult, már ő is észrevette a lovas figurákat.
- Csendőrök?... Lóháton? - kérdezte az öreg béresné és az országútnak irányította az arcát, de csak a levegőbe meredtek a szemei, nem látott el odáig.
- Azok. Két lovas csendőr - felelte a fiatalasszony.
- Merről gyönnek?
- A csárda felől.
- Mennek Soltra. Gyakran látni őket. A múlt héten is mondta a Jóska... Ugye, Jóska?
A Jóska gyerek egészen belemerült a látványosságba, nem is felelt; csendőrök, puskával, karddal, szép lovakon, messziről is lehet látni a kakastollak lobogó díszét.
- Soltra mennek - vélte a gulyás is -, vasárnap van, hát benéznek a kocsmákba.
De csak úgy magának magyarázta ezt a gulyás, mert hát, isten tudja, a meglett embernek is szenzáció, ha csendőrt lát, de nem olyan lelkesítő, mint a gyereknek. Nem csak vitézség, fegyver, tarka dísz és kakastoll; egy kicsit fél az ember a csendőrtől... Soltra mennek... Talán... De ide is jöhetnek.
Ott pihentek a ház előtt, mert vasárnap délután volt. A gulyás, pödörített kis bajszú, csinos ember, egy fölfordított dézsa fenekén ült, a felesége a gyalogszéken, az öregasszony, a béresné, a földre összehajtogatva letett hamvason. A gulyás piros, nyers cseréppipából pipázott. Eddig lassan, vontatva beszélgettek, de most, amióta a csendőrök felbukkantak, éppen csak hogy megtárgyalták őket, hogy látszanak, gyönnek, valahova mennek, azután nem jött több szó az ajkukra. A gyermek képzelete megeredt, a fiatal asszonyé is; a fiatal nő hasonlatos a gyermekhez. A béresné meg a gulyás elméjét komorabb gondok feszegették. A gulyás arra próbált valahogyan visszaemlékezni, hogy a falubeli kocsmában, Apostagon, a múlt vasárnapi verekedésnél nem történt-e valami baj. Mert baj ugyan történt, de nem olyan-e, ami miatt törvény elé kerülhet az ember. A fene a komisz kocsmáját, jobb lett volna akkor is itthon maradni, aludni... Az öregasszony meg azt bánta már nagyon, hogy olyan telhetetlenül lopják a zabot a padlásról. Mert igen sok zabot hordtak el onnan mostanában. Legalább most úgy becsülte fel, hogy igen sokat. A legényfiuk, Ferenc, vitte a zabot éjszakánként Dunaegyházára, húst hozott érte a hentestől és bort a kocsmárostól. A fene a komisz zsidaját - ez a tanya gazdája -, talán bizony észrevett valamit, mert a múltkor igen soká nézelődött a padláson.
A csendőröket most nem lehetett látni, elfödte őket az istálló. Az országút, amelyen haladtak, a tanyától félórányi járásra, a határon vezet el. Két távoli községet köt össze nagyívű kanyarodással, Dunavecsét és Soltot, az egyik a tanyától északnyugatra, a másik délkeletre fekszik. Vecse felől jöttek a csendőrök, Solt felé mennek, ha ugyan odamennek. Az országúttól keskeny kocsiút fut a tanyáig, ennek túlsó végét nem látni, a ház elől, ezt is elfödi az istálló.
A kis Jóska már elszaladt a kúthoz, mert onnan láthatta a csendőröket. Ha néha-néha elléptetnek is az országúton, mégis szűkösen adódó látvány ez a szemnek. Legtöbbször üres az országút, ha egy-egy vándort, vagy magányos parasztembert látni rajta, meg porzó kis parasztkocsit; csak néha akad valami, egyszer négyfogatú hintó, másszor cifra cigányok; nemrégiben sok-sok marhát, ökröket, kis borjukat is hajtottak; az is szép, mikor a gabonát szállítják Nagykútról négyökrös szekerekkel; öt, hat, nyolc szekér is megy egymásután, vagy ha cséplőgépet húzatnak. Egyszer nagyon régen, talán már van két esztendeje is, egy csapat huszárt látott vonulni, akkor lélekszakadva szaladt az országút felé, de már nem érte el őket. Most csendőröket látni, lóháton, a csendőr a legnagyobb úr a világon, kardja van, puskája van, sok, hosszú kakastoll a kalapjánál, a nadrágja belül szürke bőr, zsinóros a ruhája, bojtja is van, mindenféle fényes szíjak és csillogó csattok, nyáron is csizmában jár, sarkantyús csizmában. A csendőr csodálat és irigység tárgya, nem verhetik meg, nem győzhetik le, ő veri a rablókat és a nagy erős legényeket; sok ilyesmit hallott már, hallotta, hogy két szál csendőr szétugrasztotta a falu egész legénységét, zuhogtak a pofonok és a puskatussal is odavágtak. És ó, a diadal, a boldogság, a csendőr le is lőhet embereket, zsiványokat, a kardjával is agyonvághatja azt, aki nem adja meg magát.
- Ide gyönnek! Ide gyönnek a csendőrök! - kiáltott vad örömmel a gyerek és futott a ház elé.
- Ide gyönnek? - kérdezte a fiatal asszony és felélénkült, kigyúlt a szeme, felugrott és indult a kút felé.
- Csak nem ette meg őket a fene! - ijedezett a béresné és ránézett a gulyásra, aki nyugodtnak látszott. Hogy vajon mit szól ehhez. A gulyás erőltetett, dacos nemtörődömséggel ült és a felesége után sandított gonoszkodó szemmel, mert észrevette az asszony nekivadulását. És mert őt megriasztotta a csendőrök jövetele, azt gondolta, hogy talán bizony az asszony az ő bajának örül, legbelül, de annyira, hogy nem is tudja elleplezni, az istenit az anyjának... Mert hogy a múltkor az ispán miatt kegyetlenül megverte az asszonyt, talán agyon is ütötte volna, ha az ispán közbe nem veti magát. Komiszkodott az ispán az asszonnyal, az asszony meg csak állta, tűrte, alig hogy rá-rászólt, sőt nevetgélt és maga is viháncolt. Ezt meglátta a gulyás, véletlenül, jó ideig leste, azután rajtuk ütött. Nagy civakodás volt, verekedés is, az asszonyt egy darab kötéllel ütötte, úgy ordított, visított az asszony, mintha ölték volna. Még most is meglátszanak a testén, hátán, karján és a lábaszárán a hurkák, az ütések lila szalagjai. Az ispán előtt ütötte, istentelenül káromkodott, de végre mégis az ispántól meghátrált, le is csöndesedett. Az ember félti a kenyerét... De az eset óta gulyás és gulyásné olyanok egymáshoz, mint az ellenségek. Alig hogy egy-egy szót szólnak. A gulyás nem tudja elfelejteni, amit akkor látott, az asszony meg úgy tesz, mintha rajta esett volna valami nagy igazságtalanság. És most «a gonosz», mintha azt sejtené, hogy valami baja lesz az urának, mintha csak azt várná nyugtalan, türelmetlen, kéjes örömmel. Ott áll a kút mellett, rátámaszkodva a kút kávájára, a szellő a piros szoknyáját lobogtatja, lábszáraihoz feszíti, ott áll, bámul, szép erős asszony, nézi, várja a csendőröket.
- Vajon, kit keresnek? - tanakodott az öregasszony.
A gulyás nem szólt, erősen szítta a pipáját.
- Te, Marci! - nógatta a béresné.
- Engem nem keresnek azt tudom.
Az öregasszony egyre nyugtalanabb lett, föltápászkodott, indult befelé a házba.
- Fölkeltem már az én emberemet...
«A fene azt a zabot ette volna meg, ott, ahol termett.» Mindig mondta ő, hogy nem kell bántani. Mert az a végtelenül büdös zsidó azt is megolvassa szemenként. Hát észrevette. Azért nem szólt semmit, mert észrevette. Jajjajjaj... jaj...
A béres benn aludt a szalmafonatú vackon. Délután volt, meleg volt, jól esett neki. Az ablakra sötét kendőt akasztottak, hogy homályos legyen a szoba. A béres feje is zöldülő-sárguló feketekendővel volt födve a sok légy ellen. Az öregasszony levette a kendőt és megmozgatta az ura vállát.
- Hallja-e, Mátyás!
Az ötödik-hatodik ébresztésre fölmordult a Mátyás:
- No mi az? Mi bajod?
- Gyönnek a csendőrök.
- Micsoda? Mi az?
- Csendőrök.
- Csendőrök? Itt vannak?
- Most gyönnek az úton. Mindjárt ide érnek.
A béres felült a vackon:
- Mit akarnak?
- Hát én nem tudom. Vajon nem a zab miatt gyönnek-e?
- Á-á...
- Hátha mégis...
- Én nem tudok semmit, én nem is láttam egy szem zabot sem... Biztosan valami redves cigánynépet keresnek.
A béres nyugodt volt, de azért az álom elszállt a szeméről. Ülve maradt a vackán. Az öregasszonyra, aki ki akart menni, ráripakodott:
- Itt maradj! Ne táncolj, mint a kerge birka.
- Hát hogy nem azt a zabot izélik-e, a fene hogy ott ette...
- Elhallgass már vele! Addig jártatod a szád, míg... De majd betapasztom én, ne félj. Nagyon kellett mindig a husika meg a borocska, most aztán meg vagy ijedve, ugye.
- Ugyan, ne mondjon már kend ilyent, mert igen csúnyát mondok kendnek... Még hogy nekem kellett. Hát nem én mondtam mindig, hogy elég legyen már, mert még meglátja az a zsidó, hogy fogy, hogy a szeme folyjon ki...
- Ejnye, azt a... Még hogy letagadod, hogy te bujtogattál mindig? Hogy te voltál a boszorkány!...
Behallatszott már a dobogás, és hogy odakünn erősen prüszkölt a ló. A béresné Isten és Jézus nevének halk, szapora emlegetése közben kitipegett. A csendőrök ott álltak már az udvaron. Az egyik, tizedesi rangú, most szállt le a lováról. A béresné rikácsolva, türelmetlenül bekiáltott a házba:
- Gyöjjön már ki, Mátyás!
A béres csóválta a fejét, szidta az asszonyt, de kiment. Mindnyájan álltak, várakozón bámultak a csendőrökre. A csendőrök, ahogy megérkeztek, nem tisztelegtek, a tanyaiak se köszöntek nekik, csak az öregasszony énekelte vontatva:
- Jó-ó napot agyon az Iste-en.
És olyan nyájas, barátságos képpel nézett rájuk, hol az egyikre, hol a másikra, mintha örülne a jöttükön. A béres nyugodt maradt, a gulyás még dacosabb lett, a gulyásné pedig már nem örült egy cseppet sem, izgalma kellemetlenre változott, bár semmi rosszat nem gyanított. De azért jól megnézte, hogy az egyik csendőr, a tizedes, szép, szőkebajszú legény, a másik őrvezető - most cihelődik le a lováról - nagybajuszú, csontosképű, ijesztő, morc ember. A csendőrök végignéztek a tanyaiakon, az őrvezető rászólt az öreg béresre:
- Tartsa kend ezeket a lovakat!
A csinos tizedes hetykén előresétált, sajátságosan gőgös, tiszteket utánzó testtartással és járással és a szemhéjait kissé összehúzva jól megnézte a fiatalasszonyt. Friss szellőben lobogott a kakastoll dísze, a szürke, kopott környezetben rikított a ruhájának élénk színe, tündökölt rajta a sok szíj, csat és fegyver. A Jóska lélegzete megnehezült az izgatott bámulásban; sárga bojt a kardon, a furcsa formájú kalpagon is zöld zsinór, elől rajta címer, a derékon tölténytáska, oldalt még egy táska, minden szép, tiszta, új, csak egy kicsit poros. Különösen megragadta a gyermek figyelmét a keskeny, fényesre lakkozott fekete szíj, mely a kalapot az állon keresztül a fejhez fogta, mintegy ünnepies és szokatlan rámát adva a szabályos és méltóságteljes arcoknak.
- Itthon vannak mindnyájan? - kérdezte a tizedes és egyenesen maga elé nézett, egyikőjükre sem irányítva rá a tekintetét.
A béresné felelt:
- Itthon vagyunk...
A csendőr most rosszindulatú pillantást vetett a gulyásra, mintha tőle várta volna a feleletet. Meg már tisztában volt a helyzettel, két asszony van itt és egy gyerek, a két férfi közül az egyik öregember, a gulyás itt az ellenfél. Erős, jóképű, egészséges ember, fiatal, ingerlő! Ez ellen ágaskodik a virtus. Mint ahogy a vadász is a legkülönb vadra veti magát. És úgy látszik, a szépasszony is ennek a felesége... De most már az öregasszonyhoz intézte a további kérdéseit:
- Csak maguk öten laknak itt?
- Csak mink.
A fiatalasszony közbeszólt:
- Meg a Ferkó.
- Ki az a Ferkó?
- A mi gyerekünk - felelt a béresné.
- Az öreg a maga ura, mi?
- Igenis.
- Hát hol az a Ferkó?
- Bement a faluba még reggel...
Az öreg béres akarta tovább folytatni:
- Bement a faluba, a Bolemanékhoz, hogy...
A csendőr ingerülten közbevágott:
- Hány éves az a Ferkó?
Az öregasszony felelt:
- Tizenhét esztendős... hogy is... annyi, most van a tizennyolcadikban.
Az öregemberhez fordult a csendőr:
- Maga itt a béres, mi?
Az öreg szinte büszkén vágta ki:
- Igen is, vitéz uram.
A csendőr kissé megütődött a «vitéz uram»-on, de mivel belül ágaskodott, acsarkodott, nem volt kedve rá, hogy mosolyogjon. A fiatalasszonyt kérdezte:
- És maguk?
- Én a felesége vagyok - az ura felé tekintett -, az uram a gulyás.
Az öreg béresből megint kitört a beszélés ingere!
- Tegnapelőtt, vitéz uram, cigányokat láttam errefelé. Az országúton. Solt felé...
De benne akadt a szó. Mert a csendőr hirtelen feléje fordult egész testével, szétvetette a két lábát, a két öklét a csípőjére kapta és ebben a büszke helyzetben olyan lesújtóan nézett végig az öregen, hogy most már az is meghökkent. És szörnyű, otromba gőggel, a szavakat húzva és fenyegetően hangsúlyozva így szólt rá:
- Mondja csak... ki ké-érdezte magá-át?
És így, mereven nézett az öregemberre vagy egy percig. Ez alatt csend volt, senki nem is mozdult. A másik csendőr gúnyosan, de egy cseppet sem barátságosan, mosolygott, azután igazította, illesztette magát. Mind a két csendőr láthatóan élvezte a hatalmat, amely a szótlanná és mozdulatlanná ijesztett tanyai népről visszasugárzott rájuk. A tizedes, mintha csak elodázhatatlan szükséggé vált volna most már a fokozás, a gulyás felé fordult és színlelt közönyösséggel mérte végig, fejtől lábig és vissza. A gulyás mindaddig egy szót sem szólt. Dacos, ösztönszerűen ellenséges indulattal nézett, hol maga elé, hol a csendőrökre, de nem a szemükbe. Most mégis összekapaszkodott a tekintetük, a gulyásé és a tizedesé. A csendőrnek, akinek túlontúl megtetszett a fiatal asszony, ez volt most az első gondolata:
- Te vagy hát az ura.
És még egyszer oldalt sandított az asszonyra, most a meztelen lábszárait nézte meg jól és fellobogott benne a kétágú vad indulat, hogy jó lenne ez az asszony egy ölelésre, vagy jó lesz ezt az embert megnyöszörgetni, a férfit, a másik erős férfit megütni, ha csak egyszer is, kéjjel érezni, hogy az neki fáj, látni az arcát, azt a pimasz pofáját, amint eltorzul és hallani az állati bőgést, amelyet a kín, az ijedség és a tehetetlenség vet ki a torkából. És szólt:
- Hát maga itt a gulyás...
- Én vagyok.
A csendőr egy percet gondolkozott, hogy hogyan is kezdje, hogyan ugrassa a vesztébe leghamarább ezt a büszke, komisz parasztot. És lassan a hangját meghalkítva, a szavakat elvontatva folytatta:
- Mondja csak... barátom...
A másik csendőr közelebb lépett. Türelmetlen lett, tágultak az orrcimpái.
A tizedes beszélt tovább:
- Mondja csak... barátom... hol vannak azok a disznók?
- Nem tudom, miféle disznók.
- Nem. De nem is kíváncsi rá, igaz-e. Csak úgy rávágja, hogy nem tudja.
És ránézett a bajtársára, az őrvezetőre. Az gonoszul mosolygott, jóformán csak a szemével. Egyetértettek. Ebben a percben, őszintén, tiszta szívvel gyanúba vették a gulyást, annyira kívánták, hogy megüssék. «Alighanem elcsíptük a komát».
- Gondolkozzék csak! Talán mégis... megtudná maga nekünk mondani, hogy hová lettek az öreghegyi csősz disznói... Gondolkozzék csak, aztán ne sajnálja a szót. Ne legyen olyan szemérmes.
A gulyás meghökkent ettől a beszédtől, de rögtön elöntötte a harag.
- Az istenit azoknak a disznóknak, hát csak nem énrajtam keresik.
- Ne káromkodjék, mert...
Az őrvezető közbeszólt:
- Vágd szájon, az istenit a parasztjának!
- Megkaphatja hamar... Hát ne kerteljen jó ember! Az éjszaka az öreghegyi csősz két hízó disznóját ellopták az ólból. A kutyáját megétették... Maga talán mégis csak tud róluk. Hogy hová lettek... Mert nem sok jót nézek ki a maga szeméből. Ez a tanya esik oda legközelebb. Ki más hajtotta volna el azokat a disznókat. Talán ez a vénasszony, mi? Aztán... tudja... a körülmények is maga ellen szólnak.
- De a jó istenért - szólt közbe ijedtségtől nekibátorodva a béresné -, egész éjszaka itthon volt, itt aludt a felesége mellett...
Az őrvezető ráripakodott, még az öklét is megemelte:
- Ne pofázz, boszorkány!
A vallató tizedes pedig gúnyosan:
- Maga tudja? Maga talán egész éjszaka ébren volt, mi?... Mert az ilyen szendeképű jó ember...
És ekkor egész közel lépett a gulyáshoz és meglepő gyors mozdulattal felpöckölte az állát. A gulyásnak összekoccant a foga, odakapott a csendőr kezéhez, megmarkolta és erősen fogta. A csendőr indulata teljesen felszabadult:
- Ereszted el a kezem, az anyád...
- Azt a megváltó... - káromkodott az őrvezető is -, még dulakodik a zsivány!
És máris előrelépett és az öklével mellbevágta a gulyást. Az idomtalanul megtántorodott, a kalapja is leesett. A csendőr kezét eleresztette. A csendőr most, hogy a keze felszabadult, eszeveszetten, vérbeborult arccal ment neki, többször egymásután képen vágta a gulyást, s amint az hátrált, ment vadulva utána, ugyanúgy mellette a társa is.
- Csendőr úr, az Isten szerelméért... csendőr úr, ne bántsa! - kiáltozott a gulyás felesége és jajveszékelő sírásban tört ki.
A Jóska gyerek, aki eddig szívdobogó félelemmel, szájtátva bámult, szintén sírva kezdett jajgatni és elszaladt messzire, az istálló mögé, ott át az árkon, be a búzaföldre.
A csendőrtizedes őrjöngve ismételte:
- Nem tudsz a disznókról semmit, nem tudsz róluk, nem tudsz semmit?...
A másik csendőr balról szorosan mellette tartott lépésről lépésre, s egy kínálkozó alkalommal ő is odavágott. Öklével ütött, teljes szenvedélyes erővel, a gulyás arcát találta, úgy, hogy az orrán rögtön kibuggyant a vér. Az ajka is megrepedt, a foghúsa alól is vér szivárgott ki, amint a száját nyitogatta, véresek voltak a fogai. A nagy erős ember bőgve kezdett sírni. A felesége ekkor rávetette magát a csendőrre és a kezeit tördelve, üvöltözve könyörgött, ne bántsák jó emberek, az Isten irgalmára, ne bántsák, agyonütik, és a testével, a mellével tolta el a csendőrt. A tizedes megállt, leeresztette a karját, egyszerre le is csitult mintegy meghökkenve a vér láttán és a másikra, aki még a fogát vicsorgatta és emelte a kezét, keményen rászólt:
- Ne bántsd!... Hagyd már... Majd...
- Istenem, Istenem - sopánkodott az öregasszony. A gulyásné a kötényét az arcához emelte, eltakarta magát és úgy sírt zokogó sírással. A tizedes lihegett, zavarodottan nézett jobbra-balra, azután összeszedte magát és mintha mindnyájukhoz beszélne, emelt hangon így szólt:
- Majd beszél most már értelmesen. Egy kicsit ki kellett nyitni a száját... Azt mondja, hogy nem tud a disznókról semmit.
A gulyás elfojtva, sziszegve káromkodott és az orra vérét törölgette bő ingujjával. A fiatalasszony dacos elkeseredéssel szólt a csendőrre:
- Nem tud hát. Itthon hált, velem volt, jól tudhatják maguk.
- Tudhatjuk, galambom? - szólt gúnyosan a tizedes.
- Tudhatják. Látják azt maguk jól. Hanem...
Az öregasszony végtelen elszántsággal, mintegy mártíromságra készen, ezt mondta:
- No, az a jóságos Isten látja, hogy nincs igazság a földön.
A tizedes, mintha védekezett volna:
- Viselkedjék tisztességesen, akkor majd lesz igazság... Aki kezet emel ellenünk, az így jár.
- Nem emelt az kezet - kiabált siránkozva a gulyásné.
A csendőr nem szólt. Szétnézett, levette a kalapját, megsimította a homlokát, rápillantott a magával bajlódó gulyásra és az arca, a tekintete a kielégült szenvedélytől ragyogott. A társa gúnyosan, megvetőleg mondta:
- Nagyon lebetegedett a koma.
A tizedes az asszony felé fordult, a tekintetében kihívó, kínálkozó kacérság villogott és valami mosolyféle is megrezdült a szája szélén:
- Magának köszönheti, szépasszony, hogy ilyen könnyen megúszta. Mert tudunk ám mi másképpen is, ha muszáj... Azért nem kell mindjárt sírni...
Az asszony már nem sírt, a könnyeit törülgette. A csendőr folytatta:
- Nem a maga feje fáj tőle.
- De az enyém. Az én szívem fáj:
- Nono... Elmúlik az. Aztán nem leszünk mi mindig haragban.
A csendőr elsétált pár lépésnyire, a gulyás mellett ment el, megállt, szétnézett a tájon, mintha valamin tűnődnék, majd visszafordult és a gulyáshoz szólt, mert az asszony iránt való settenkedése kissé megpuhította:
- No... szedje össze magát. Aztán máskor jó lesz vigyázni!
A gulyás nem szólt, még mindig az orrával, a véres ingével piszmogott, hogy ne kelljen senkire néznie, senkinek a tekintetét felfognia. Most nyomasztó csend volt, ez feszélyezte a csendőrt, zavartan keresgélt az eszével szavakat, még beszédre akarta bírni a fiatalasszonyt:
- Hát... egyszóval maguk itt nem tudnak a disznókról semmit. Nem láttak semmit...
Senki nem szólt.
- Mert nekünk meg kell keríteni a tolvajt. Cigányok ma nem jártak errefelé az országúton?
- Máma nem.
A tizedes levette a kalapját, a zsebkendőjével megtörülte a homlokát és az arcát, odalépett a lovakhoz, megveregette a magáénak a nyakát:
- Öreg, itassa meg ezeket a lovakat. De egy-kettőre, mert indulunk!
És megint sétált, nézelődött, közben folyton törülgette magát, és úgy sétált, hogy köröskörül megnézegette a fiatal asszonyt, sunyin, kissé rejtegetve. Az asszony borzongva érezte és állta a tekintetét, mozdulatlan volt, a fogait összeszorította, de a szeme kigyúlt. Vegyesen, vadul hánytorogtak benne az érzelmek, valami büszkeség, diadalnak az érzése, de gyűlölet is és tehetetlen harag. «Meg tudnám fojtani a két kezemmel.» A gulyás oldalról inkább csak sejtette a csendőrt, semmint látta. Csak a szégyenen, a gyalázaton járt az esze, ami vele megesett. Irtózatosan feszengett benne a megbilincselt indulat, bicskával szerette volna metélni «a gazembereknek» a beleit, úgy érezte, hogy ki tudná most mindnyájuk alól rúgni az anyaföldet, le tudná szakítani az eget. De majd... majd... Nem lehet csinálni semmit!
A fiú, a Jóska, ezalatt visszasomfordált. Először az istállóig jött, annak a háta mögül hallgatózott, a végéből a ház felé lesett. Mivel már csend volt és semmi riasztót nem látott, egészen odasompolygott. Ott állt már köztük, kémlelte a gulyást és meredt szemmel, tátott szájjal bámulta a két csendőrt, az őrvezető rossz képét és a tizedes feszengő, csinoskodó mozdulatait. Minden gondolata és érzése határozatlan, nyüzsgő, tompa félelem volt. A tizedes is meglátta a gyereket, pózos kedélyesség öntötte el és megkérdezte:
- Szeretnél-e csendőr lenni, mi?
- Nem - felelte a gyerek.
- Látja, szép asszony, még a gyerek is haragszik ránk.
Az asszony nem szólt. A csendőr folytatta:
- Nehéz hivatal ám ez, a mienk.
Az asszony nem szólt.
- Akárhányszor életveszedelemben vagyunk mi.
Az asszony nem szólt. A csendőr halkan, szinte csak úgy a levegőt fújva, fütyörészni kezdett egy más vidékről való nótát. És elővett egy kis feketetáblás jegyzőkönyvet, leült a gyalogszékre, lapozott a könyvecskében és szörnyen figyelő, iparkodó ábrázattal írni kezdett.
- Mi a maga neve? - kérdezte erélyes hangon a gulyástól.
- Ági Márton.
Az őrvezető jó darabon elsétált, tanakodva nézett dél felé, a messze legelésző marha felé, amikor visszajött, recsegő, csúnya hangján megkérdezte:
- Ide tartoznak azok a marhák?
- Igenis, ide - válaszolt a béresné.
- Ki legelteti azokat?
- A Bandi gyerek, a kisbojtár.
- Hány esztendős az?...
- Tizenkettő, gondolom.
- Hát az nem tartozik ide a tanyára?
- De idetartozik.
- Nahát!
Azzal elfordult és megvetőleg köpött. Majd hogy nem megint káromkodott. «Azt sem tudják kik, mik, meg hányan vannak.»
A béres csak most tért vissza a kútról, eddig itatta a lovakat. A tizedes felállt, becsukta, zsebre tette a jegyzőkönyvet.
- Mehetünk - mondta.
Megnézték mind a ketten a lovaikat, körüljárták, igazgattak a szerszámon, nyergen és csaknem egyszerre, ütemesen, frissen nyeregbe ültek. A béres ostobán legyeskedett körülöttük, leste, hogy miben lehet még szolgálatukra. És kitört belőle a barátkozó vágy:
- De gyönyörű ló ez a pej.
A tizedes nevetett:
- Tetszik? Talán kéne, mi?
- Igen szép paripa. Én is huszár voltam...
- Ennek a szép asszonynak odaadnám. Kell-e magának?
Az asszony összeráncolta a homlokát, de nem sikerült a mosolyát elnyomnia. A tizedes derült megelégedéssel diadallal mondta:
- No, Isten áldja meg... De... ha valamit megtudnának, vagy bármi gyanúsat tapasztalnának, azt jelentsék be a dunavecsei csendőrőrs-parancsnokságnál. Ezt tartsák kötelességüknek.
Szalutált, az őrvezető nem, megindultak.
A tanyaiak egy ideig mozdulatlanul, szótlanul álltak, bámultak utánuk. Csakhamar látták, hogy amint egymás mellett ügetnek, egymástól elfordulnak a lobogó kakastoll-díszek, egymás felé a két arc, nagy elégedetten beszélgethetnek. Talán a gulyáson nevetnek, vagy azt mondogatják, hogy milyen kemény lehet a fiatal asszony húsos lábikrája. Nézte mereven, gyűlölettel őket a gulyás is, aztán kitört belőle a tartogatott, feneketlen káromkodás. «Azt a megváltó atya...»
«Hogy a tűz égesse meg őket. Hogy a föld nyelje el őket. Száradjon el a keze, amelyikkel megütötte.» Ilyeneket mondott váltakozva a két asszony is, a fiatal mégis leginkább csak azt a fekete «ragyásképűt» szidta, aki bár rút volt, de nem volt ragyás.
- Mért nem kaptál föl egy szekercét, azt' mért nem vágtad bele! - vitézkedett az öreg béres. - Engem ugyan meg nem mert volna ütni. De nem ám!
A kis Jóska ellódult és legújabb játékával, nádszálakkal kezdett játszani. Rövid, vastag és erős nádszálat vett a jobb kezébe, amelybe, a végéhez közel, kis lyuk volt faragva. Ebbe beillesztett egy, a baljával tartott hosszú nádszálat, amelyet a röviddel, erős lendülettel kiröpített. Nagy ívben, magasan szállt a hosszú nádszál és messze, túl az istállón esett le... Elhányt nádszálakat keresgélt, amikor már valamennyit elröpítette, még egyet látott heverni a szontyolodott gulyás mellett. Elindult, hogy fölvegye, de megállt, meggondolta magát, eldobta a rövid nádat is. Nem merte fölvenni a szálat a gulyás mellől, maga sem tudta, hogy miért, talán azért, mert azt érezte, hogy nem jó a haragos megvert körül settenkedni, hamar kaphat ő is a nyaka közé; az ember tovább szokta adni, amit ő maga kapott, a gyengébbeknek.
A tanyaiak szidták a csendőröket, még a szőlőcsőszt is, akinek a disznait keresik, még azt is a pokolba kívánták. A csendőrök másik úton, mint amerre jöttek, Apostag felé tartottak, már messze jártak, a tanyaiak közül már csak a fiatal asszony nézett utánuk. Most baktattak fölfelé egy kis dombnak, kis lovas, imbolygó figurák voltak, alig látszottak, csak a dombtetőn élesedtek meg a vonalaik és sötét színük, a világosszürke ég nyújtotta háttér előtt. A fiatalasszony figyelte, tudta, hogy a balfelől haladó a tizedes, a csinos szőke, a másik a rút őrvezető.
A béresné lecsendesült, abbahagyta már a szitkokat, azon hálálkodott, hogy mégsem a zab miatt jöttek. Még jó, hogy nem a miatt, hogy semmi baj sem történt. Mindig is mondta ő, hogy vigyázni kell, nem kell azt a zabot bántani. Az öreg béres ifjúi erőt érzett a tagjaiban, egészen felfrissült, bizonygatta, hogy ő így, meg úgy, ő elbánna velük... Az más, hogy a múltkor, amikor a «zsidó» pörölt vele, ki se nyitotta a száját. De azért azt se vágta ő csak úgy zsebre. Mikor elment a zsidó, az egyik ökröt úgy orron ütötte az ösztökenyéllel - éppen szántott -, hogy majd felfordult. «A gazdád istenit!»
A gulyást nem tudták szólásra bírni, szomorú volt az és igen restellte, hogy sírt is. Később fel is állt és bement a «kis házba» - ez volt a gulyásék szobája - és benn dohánnyal és a pipájával foglalatoskodott, mintha azért ment volna be.
Múlt az idő, másról is beszéltek, az asszonyok tettek-vettek, kevesebbet gondoltak már mindnyájan a történtekre. A gulyás felesége egyszer be is ment az urához, nyájaskodni próbált, de az igen gorombán rámordult. Az asszony egykedvűen magára hagyta.
Már szürkült, amikor a Hetényi-major felől, átvágva a földeken, egy férfialak közeledett.
- Gyön a Ferkó! - mondta a fiatal asszony, megismerte az imbolygó járásáról.
A Jóska elindult elébe, eleinte szaladt, amíg csak bele nem fáradt, hogy ő mondhassa el elsőnek, ami délután itthon történt.
- Szegény, fáradt lesz - mondta az öregasszony, mert arra gondolt, hogy jó lenne pedig, ha elmenne még ma este «egyházira» egy kis húsért, meg borért.
A Ferkó nevetve érkezett meg, örült, hogy nem volt itthon. Vigasztalta, félig komolyan, félig vigyorogva a gulyást:
- Ne búsuljon, majd legényükre akadnak még azok is!
- Elfáradtál nagyon? - kérdezte az öregasszony türelmetlenül és aggódva, hogy hátha nem akar elmenni azzal a «kis zabbal».
Mégis rá lehetett venni a legényt, bár egy darabig ellenkezett, hogy ha aranyat adnak is azért a zabért, ő akkor se megy el. De az, hogy különben aludttej lesz vacsorára, megtette a hatását. Szörnyen utálta az aludttejet... Előszedték tehát a megfelelő, jól kitapasztalt görbe szöget, felnyitották a padlásajtót, kotortak egy kis zabot, csak annyit, amennyit a Ferkó éppen elbírhatott, egy foltos zsákba, s mivel már sötétedni kezdett, útnak indították, másfél óra alatt megjárja az utat oda és vissza.
A gulyás kijött a házból és elindult a bojtár elé, az éppen hajtotta már befelé a marhákat; a béres az istállóba ment, az öregasszony meg a fiatalasszony fűről-fáról kezdtek beszélgetni, a fiatalasszony a rossz papucsról azt tudakozta, hogy mikor lesz a vecsei vásár, és arra gondolt, hogy akkor talán látja majd azt a szép szőke csendőrt, igen nyalka legény és gyönyörű képe van neki; mert a vásáron fel-alá járnak a csendőrök és vigyáznak a rendre, meg hogy verekedés ne történjék.