Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Móricz Zigmond: A fáklya
Kábult volt és édes érzésekkel tele, zűrzavaros álmok idegeskedtek benne, s mikor felébredt semmire sem emlékezett.
- No, álomszuszék, kialudtad már magad? - kérdezte az anyja szelíden, s odaült az ágya szélére. Már alkonyodott, a lemenő nap lilásan sütött be az ablakon.
Miklós lehunyta a szemét, hogy ne lássa az anyja becéző kis mosolyát, s hogy ne láthasson be a titkaiba az anyai szem.
S mosolygott.
- Beszélj valamit, na; jó volt? Jól mulattál? - s gyöngéden megsimogatta a homlokát, félresimította a lecsapódott fürtöt, amely oly lucskosan tapadt nagy homlokához, mint a halott haja. Oly óvatosan is nyúlt az anya ujja hozzá, mintha kis félelem, féltés, rettegés játszana az idegeiben.
Miklós picit bólintott, hogy jó volt.
- Én nem szerettem soha mulatságba járni - mondta az anya kissé maga elé -, óh azok a közönséges népek. Úgy utáltam azt a bolondságot, mit ugrálnak hiába... Különben, akinek jó kedve van, mért ne... A fiatalok... Én sose voltam fiatal... Tizennyolc éves koromban puskával kényszerítettek egy öreg emberhez... Mit csinálhattam... Aztán megutáltam az embereket, kivált az asszonyokat: üresfejűek, eh, olyan gonoszak, kicsinyesek, értéktelenek...
Csönd volt, most egyszerre még nagyobb s még kietlenebb lett a csönd. Csak ketten voltak a nagy házban, két beteg lény, a fiatalember fázósan húzta magára a takarót, s összekuporodott. Az anya szomorúan, csüggedt ajakkal ült az ágyán, magába süppedve, eleresztett karokkal, a bőre sápadt volt, petyhüdt; Miklós a pillái alól óvatosan, félve nézte, mint valami kínos látványt: sohasem mert az anyjára nézni, megszokta, nem látta, nem akarta látni, hogy nem ifjú, nem életteli, nem kívánatos, nem fölvidító, nem akarta tudomásul venni, hogy nő; egy ismeretlen fogalom volt neki, a jóság és a szenvedés abszolút tökéletessége, minden földitől megtisztult lény, egy más világból való, egy nagyon magasrangú létezés: a kínok és szenvedések szakadatlan láncolatában megtisztult elvontság... Soha másképp nem gondolt rá, csak meghatottan, szánalommal, sajnálva és sírva, s voltaképpen nem tudta, mért... Csak átvette anyjának felfoghatatlan alaphangulatát, s az eluralkodott rajta, s valahogy ő is ugyanúgy megvetette mindenkor a nőket, az üres és fecsegő teremtéseket, a pirosarcú senkiket, az idres-bodros, életben csillogó, semmit föl nem vevő, a kacagó s tiszta fogú nőszemélyeket: ez mind idegen s ellenséges volt neki, mért nevetnek és min tudnak boldogan mosolyogni, holott semmit sem sejtenek az aoristosok titka felől s a világtörténelemben nincs áttekintésük... semmit sem tudnak... s nem is akarnak tudni... csak léháskodni, incifinci semmiségeken csacsogni, csipogni, enni, cicázni, pletykálni, szerelmeskedni... zugban csókolózni, a zongora sarkában nyálas puha szájjal s francia lecke alatt illetlen mozdulatokra adni agit, a búsafejű, mohó diák nevelőnek... undorító idegen kis szörnyek, vadak, falánkak, félelmesek: mindig valami titkos borzadás állt a gerincébe, ha ráeszmélt, mennyire idegenek s félelmesek abban a nagy idegenségben...
De most lehunyta a szemét s bezárta a szívét az anyja szavai elől. Ezek a szavak, amelyek eddig mindig így jöttek ki az ő száján is, mint a rezonátorból a belédobott idegen hang: mintha saját hangja volna. Ma már nem rezonált. Ma már egyszerre, váratlan, valahogy ez lett idegen hanggá neki. Mint tolvaj a lopott kincset, takarta ajkán a boldog mosolyt s bekulcsolta szívét: szólj, csak szólj, anya, csak menj, csak hagyj, immár nem üres többé a kalitka. Most, mintha kívülről jönne már csupán e házban ez a hűvös, lelki fagy, az örök magánosságnak e szomorú csöndje: bent a paplan alatt meleg van, bent a lelke alatt már ott simogat, ott melenget, ott éleget valami boldog titkot, ami melegít és forral s vígasztal... A szíve rekeszei fölött...
- Óh, úgy megvetettem őket, azért nem is tudtam soha közéjek menni... - mondta az anya hosszú szünet után, kifakadva szokásos nyers módján, amelyben több volt az őszinteség, mint a modor. - Soha sem találtam magamhoz illőt! Soha...
A fia kimeresztette a szemét, ijedten nézett az anyjára, mért tört ki oly rendkívül hevesen: mit? Valaki megbántotta? Valami nem tetszik neki, valahogy ő dúlta fel önkéntelen a lelkét?... Gyanakszik? Eltilt?...
Az anya arcéle kipirult, sötét szemei elfordultak, égtek és könnyesek voltak, s amint ott ült, kissé púposan, kissé szilajul összekuporodva, mint egy ugrásra kész vadlény, ebben a pillanatban valahogy minden egyébnek látszott a fia előtt, csak szentnek, önfeláldozónak és mártírnak nem...
De nem tűnődött soká, mintha csak kesztyűt dobtak volna eléje, ugyanevvel a szilajsággal vágott vissza azonnal, s az ő hangjában éppen úgy ott volt a nyers harc s kíméletlen támadás, mint az anyja fogadkozásában:
- Én tudnék édes anyának mutatni egy lányt... aki méltó volna... arra, hogy édes anyának megérdemelje a tiszteletét.
S amint mondta, már tudta, hogy ezzel a szóval szakított az anyjával. Tudta, ezzel kimondta, hogy köztük mindennek vége. S még makacsabb lett. A mellében lüktetett a vér és szigorú maradt.
Oly hidegen dobta ki az anyját a lelkéből, mint egy homokzsákot.
Összecsikorította a fogát, s égett a homloka, merev lett és hideg, fagyos, rettenetes fagyosan feküdt ott magának... S el volt feledve az anyának minden jósága és minden szeretete, el minden szenvedése és fájdalma, minden tűrése és kínja és jósága, minden.
Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami, igaz, de csak egész általánosságban, csak úgy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a fia, hogy az már, hogy már annak vége: inkább a keserűség, hogy konoksága miatt egyedül kellett maradnia az éjjel, holott ő is ott mulathatott volna a többiekkel, valahol... Soha életében nem volt alkalma mulatni, s most itt a kedvező pillanat: régi igazság, hogy nincs jobb dolga, mint a házasodó fiú özvegy mamájának, óh, annak igen a kedvében járnak az asszonyok, a lányos anyák, s ő ezt is elszalasztja... Bezzeg az ő anyja, akinek az egész élete mégis tele volt örömmel, az kiélvezte ezt is, hogy küldözgették neki a doktorné, körjegyzőné a tortákat... hogy jöttek hozzá, mulattatták, cipelték, vidították: míg csak meg nem házasodott a legkisebb tanár fia... Ő a saját természetét szidta, mikor kitört: hogy mért nem elég az ő szentsége s szűziessége arra, hogy az emberek úgy csodálják, mint egy istent... Mért kell neki mennél ártatlanabb s szentebb, annál jobban magára maradni, már a fiától is elszakasztatottan... S ó, Jézus, már talán meg is történt... Talán már elvégeztetett: talán már választott is a fiú... s kit... ó, halál...
Sokáig szinte megdermedve nézett a fia merev, fagyos, és oly ellenséges arcára, egyszer sem pillantott rá a gyermek... Elnéz mereven föl, maga elé... akkor hát mégis, hisz akkor vége mindennek...
Összeborzadt. S ő itt ül az ágya szélén; a jó kisfiához jött egy kis vigasztalásért, egy kis megenyhülésért, a maga szülte kedves férfiához, akitől minden jót és jóságot és felolvadást várt... S nem kapott ettől sem, semmit, soha... Akkor igen, addig, míg kicsiny fiú volt: az ő fia... Csöndes téli estéken, összebújva az öreg papi ház kicsiny kuckójában, mikor a latin leckéket kérdezte tőle, mikor feladta neki, a kollégiumba készülőnek a latin szótárt, hogy tanulja meg, mindennap tíz szót, húszat: a, ab, abs, prepozíció, tól, től,... abundare... kiáradni... Szinte reszketve nézte most a fiacskája éles, rideg arcát, mintha a terítőn látná... S vér tolul az agyába:
- Jaaajh - ugrott fel, mert azt hitte, megfúl, mindjárt vége van, a szívszorulása jött rá... - csak meg ne bándd még... csak jól nézd meg, akit... akit az anyádhoz akarsz tenni... Mert ha szűz volt szűz Mária, akkor a te anyád szűz volt... Ha volt szent asszony valaha a földön: tudd meg, én az voltam! S vagyok!... Magamnál vétektelenebbet nem ismerek!
Ezzel kirohant s behúzta maga után az ajtót.
Akkor Miklós felsóhajtott, akkor megkönnyebbült. Csak akkor könnyebbült meg a lélegzete.
Felállott s becsukta az ajtót.
Hogy ne jöhessen vissza többet... Hogy magában maradhasson, ebben a boldog magányban, ebben az édes gyönyörös, izgalmas visszagondolásban... Dideregve bújt vissza a meleg ágyba, s elmosolyodott s nyöszörgött és azt mondta: szerelmes vagyok, nagyon szerelmes... boldog vagyok... nagyon boldog... megsimogatta a párna csücskét, s azt érezte, mintha a lány kis mellét simítaná, amint tegnap megrezzent előtte, idegen férfi karján, amint megvillant a táncban...
Forró láz verte ki a testét, kimeredt s összekuporodott, s kimondhatatlan és kéjes érzéseket érzett.
Én is szent vagyok, mondta magában, tagolva a szókat ájult ajakkal és most érzem először azt a más életet, a megtisztult s új életet, a Jézusban való üdvösséget, ez a divinitás... Lehet-e ennél magasabb és dicsőbb élet: ezt az istenség ontotta reám... Most már hiszem, hogy van megváltás, van valami jobb, van dicsőbb, mint az állati ösztönös élet, hiszek, Uram, hiszek és légy segítségemre az én hitetlenségem ellen... Most jön a boldog s tevékeny élet, és megszűnik a satnya állapot, boldogságot fogok magam körül terjeszteni, s nem beteges bánatot, jóillatokat s nem a halál szagát... Margit, Margit, én megváltó szüzem, aki szüzességedet nekem őrized, akit én fogok bevezetni a paradicsomba, kis babám, kicsim, büdös kis angyalom, édes kis szagosom, hogy izzadt a múlt éjjel s majd megőrültem a boldogságtól, hogy éreztem azt a vékony kis illatát...
S ott fetrengett az ágyon, s a fogát csikorgatta, a nyelvét rágta kéjében s boldogságában, s az egész teste kimeredt, s egyszerre úgy érezte, amint ott feküszik hanyatt; a mellén imára kulcsolt száraz ujjakkal: hullává vált s csontkemény lett minden tagja. Erősen leszorította a szemét amivel érezte, hogy aljas és profán a testi érzése, megfeszítette a gondolatait, hogy az istenségre gondoljon, s ott fenn látta a lányt az egek kárpitja fölött, János jelenéseivel, elragadtatik a Lélektől s királyi széket lát a mennyben, s a székben ül vala egyvalaki, s a tekintete hasonlatos vala a jáspis és sardius kőhöz és a szék körül vala szivárvány, s az hasonlatos vala a smaragdhoz. És hét tűzlámpások égnek vala a szék előtt és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel teljesek valának mind elől, mind hátul. És a szűz ült isteni fényben, s minden ruhája ez isteni sugárzás és tündöklés vala, s emlői ki voltak feszítve, mint az elefántcsont torony, s köldökéből boldogság sugárzott, mint a babiloni rétek illata. És ő nem érhette el. És akarta és kellett s el kellett érnie. S nőni kezdett teste fölfelé a végtelenségbe, mint egy fárosz, egy torony, egy világító szál a csillagok fölé, az Eiffel-toronyhoz hasonlatosan, s a két talpa lőn e toronynak két alapjává, s a két könyöke más két talappá, s a kezeit összefonta mellén, s teste fölnőtt a boldogságosságig. És lehunyt szemei láttak, mintegy írral megkenve és tűzben megpróbáltatott aranyat látott köröskörül mint üvegtengert a Szűz körül és kiáltást hallott, hogy Szent, Szent, Szent a Szűz, aki a Mindenség és aki a férfiútól defloráltatik. Megmérhetetlen boldogság árasztotta el tetemét, s gerincének végtelenségében tüzek cikáztak: s a beteljesedés szent pillanata előtt kiszökellt az ő boldogsága, s a megdicsőülésnek örömét érezte elömleni magán. S rá a végtelen zuhanás és a sárgaszínű ló, akinek lovasa vala a Halál... és a pokol...
Fölpattantak a szemei, s nyitott szája szélén nyál csorgott ki, szédült s felhördült.
Undorodva s szégyenkezve, zavaros fejjel nyitotta ki szemét a villanásszerűen gyors és kápráztató látomás után.
Alávalónak és becstelennek és nyomorult párának érezte magát; rá elfogta a düh önmaga ellen, ő, a pap, az ördög förtelmeinek szédületén; s oly földúltan mégis, oly kielégítetlenül, ha lett volna revolvere, nem éli túl e bepiszkíttatást; megöli magát...
Oly nyomorult volt, hogy nyögött belé.
(Folyt. köv.)