Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám
A Móricz Zsigmond izmos kezében a népszínmű tradíciója nem maradhatott meg papírmasénak. És csakugyan az az író, akitől a népszínmű újjászületését várjuk, hadilábon van mindazzal, amit a konvenció népszínműnek nevezett el.
A leglényegesebb különbség: míg a régi népszínműtípusokkal - mintegy merev álarcokkal dolgozott, mint a régi görög színészek - addig Móricz egyéniségeket, magyarán: embereket öltöztet föl a maga sajátos és erős parasztismeretének motívumaival.
A részleteiben, megfigyeléseiben a magyar paraszt drámája ez, de maga a történés, a dráma általánosan emberi. Olyan finom szálú a meséje, olyan különös lélektani okokon nyugszik, hogy a régi buta, de jóízű parasztokkal ezt a színművet nem is lehetne megcsinálni.
A Móricz parasztjai gondolkodó és érző lények. Nem olyan gazdag a szótáruk, mint az érettségizett vagy egyetemet végzett embereké, de az érzésük épp olyan bonyolult és mély, mint akárhány pesti neurastheniásé, sőt, a mondásaik sokkal mélyebb emberi igazságokat érintenek, mint a tudományos és csirkefogó nyelvből kereszteződött pesti igazságok. Néha egyenesen a biblia képeiig szárnyalnak föl.
A demokrácia a zászlajára írhatná Móricz darabját, amely arról tesz bizonyságot, hogy a lelki nemességhez, a gondolkodás előkelőségéhez nem kell egyetem, még abécés könyv is alig.
Lássuk a darab két főalakját. Az egyik a falusi bíró, aki tiszteli és elsősorban magán alkalmazza a tízparancsolatot és különösen azt, hogy «ne kívánd meg felebarátodnak a feleségét.» A másik a kapás leány, aki gazdag és öreg paraszthoz megy feleségül, de az egész falunak odakiáltja, hogy ha száz évig is élne köztük, mégsem fogják soha rossz úton, tilosban érni.
Apostolszerű merevség, fanatizmus van mindkét emberben és ha itt-ott engednek is az élet szokásos korrupciójának, életük legfőbb vonalában hívek maradnak erkölcsi eszméjükhöz a romlott környezet ezerféle kísértése közepett is. Sallangtalan, puritán viselkedésük, egyszerű szavaik ellenére is van bennök valami regényes pátosz, valami valószínűtlenség, valami, ami kirí bennük a körülöttük tobzódó emberi érdekvásárból.
És Móricz Zsigmond emberismerete, lélektanilag dús megfigyeléstömege, emberrajzoló ereje, naturalisztikusan kemény ökle voltaképp azokban az alakokban érvényesül, amik az aljas, mindennapilag és emberileg korrupt falut akarják jellemezni.
A férj, a dúsgazdag nagygazda, aki mindent a pénzével akar elérni, meghódítani és a falu királya akar lenni, holott csak gyáva szoknyahős, akit férfiasságban a legszegényebb kapáslegény is falhoz állít, nagyszerűen megelevenített emberi alak. Épp ily életszavú és mély a menyecske anyja, a szegény zsellér-asszony, akinek tizenhat gyermeke volt, örök életében nyomorgott és most a gazdag ember feleségévé lett leányában akarja elérni álmát, a jó módot. De ki tudná feljegyezni mind azt a sok, néha csak néhány szóval odavetett alakot, amikben az élet él, csal, hazudik, bánkódik vagy mulat és amikkel Móricz hihetetlenül gazdagítja a népszínműi kart.
Hogy a «Pacsirtaszó» milyen nagy hatvágás a népszínműi konvenció ellen, mi sem mutatja jobban, mint hogy a népszínművek hőse, az énekes játékok baritonlelkű Falurosszája le van redukálva egy falusi legényre, akivel méltatlanság esett meg, de aki ezt a méltatlanságot kissé meg is érdemelte, mert csak afféle hetyke, duhaj legény. Vele szemben a bíró győz, a nehézkes, egyetlen tönkből faragott, de kemény, jellemes és mély szívű magyar ember.
A színházból az ember azzal az érzéssel távozik, hogy nem kapta meg a konvencionális népszínművet, még a konvencionális drámát sem, hanem ehelyett egy rendkívül érdekes, mélyreható, emberek meglátásában dúskáló, emberileg igaz jelenetekben ki-kilobbanó játékot látott, amit stílszerűen kísér a két utolsó felvonásán át egy tompított, különös és izgató hangszerelésű zene, amely tele van magyar motívumokkal és Kodály Zoltán nagyszerű zeneiségével.
Az az ujjongó érzésem volt, hogy amikor a magyar motívumoknak ilyen felkarolói, ilyen izmos művészei születnek, mint Móricz Zsigmond és Kodály, akkor nem kell félteni azt a kincset, ami népünk nyelvében, lelkében, zenéjében, művészetében rejlik.
Az előadáson két dolog vonul végig, ami mindkettő az új régiemnek köszönheti a létét. Az egyik: az érdekes, új tehetségeknek a legelső vonalba való jutása. A másik: a rendezésben, a kiállításban, a tömegjelenetekben és mindabban, amivel a színpad járul a darab sikeréhez, nagyobb lelkiismeretesség, művészibb ízlés, lobogóbb ambíció. Ezek mögött a dolgok mögött már érezzük azt az embert, aki eddig egy dolgát sem végezte el félig, hanem mindent egész lélekkel és nagyszerű képességeinek kimeríthetetlen fegyvertárával szolgált, az új igazgatót.
Kürti József a darabos, becsületes, nehézkes, kevés szavú, de mélyen érző magyar parasztot mesteri egyszerűséggel játszotta. Somlay Artúr viszont gazdag részletezéssel, de mindig egységesen, élethűen, művészi igazsággal állította talpra a jómódú, mulatós kedvű, a bölcsességig pipogya parasztot. Bayor Gizi művészi pályafutását mindig a legnagyobb figyelemmel kísértük, mert lappangó értékeket láttunk benne, amik a mai színésznői generációban oly ritkán fedezhetők fel. Egyes jeleneteiben ez a fiatal színésznő túltett sok nagynevű nagyságon, de az ő igaz és finom tehetségének tartozunk azzal, hogy megállapítsuk: magyar parasztnő ábrázolására, amíg a kellő megfigyeléseket és tanulmányokat el nem végzi, ne vállalkozzék. Rákosi Szidi egy jelenetében, amit az Élet fájáról szakított le neki Móricz Zsigmond, nyílt színen és minden tenyérből felcsattanó tapsot aratott. Rózsahegyi és Molnár László kitűnőek.