Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám
Ne szünj meg sírni.
Egy olyan komédia az élet,
amelyben mindennél több a szomoruság.
Lényünk szenvedésre és mosolygó
fájdalomra lett alkotva az Urtól.
Tudod te ezt, szivem, úgy-e tudod?
Rég megismerted a halvány gráciájú,
ezüstfodros hajú öregistent.
Szegényke, te? Fáradt, betegarcu
szomorucska, te? Mosolyogj egyet,
Vedd elő tükröd s abba mosolyogj egyet.
Csald meg az életet.
Hivő lelkecske vagy, higyjél a tükör
tulsó világának csodálatos misztériumában.
Higyjél, rózsacsőrű madarak éjszaki,
magas dala az.
Hivogat új igéket, merőben új igéket.
Vagy menj el az emberek közé és mondd
meg nekik, szivedben kincseket hordsz - -
Oh, szegényke, te, szegény, szomoru bolondka,
nem tudsz te csalni, nem.
Téged csalt meg e csillogó üvegdarab.
Szenvedj szépen, meghatón, mint egy 16 éves
lány, mint egy halovány, szomoru katona
az őrtüzeknél.
Oly nagy ez idegen világ s oly zavarosak előtted az emberek
[tettei.
Ezenkívül senkid sincs, semmid sincs.
Szenvedés kisér végig az Élet-úton,
mint robogó kocsit az árnyék.