Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám
Miképen imádkozzam hozzád, Uram.
hogy meghallgatást nyerjek?
Valami különös, furcsa-új imádságot szeretnék,
Valami mély, siránkozó hangot egy hárfából.
Aranyszavakba foglaltan aranyviolákat
egy juliusi kert öléből.
Azt: aranyviolákat, egy szív ködös, éjféli
vergődésének bús imádságát.
Azt: aranyviolákat, egy léleknek
az Egyedüliség sápadt csendjében való keresését.
Azt imádkozom hozzád, Uram, amit még
senkisem imádkozott.
És arra kérlek, amire még senkisem kért.
Egy lélek bomlik ki előtted,
feltakart rejtekében ott van minden
Gyarlóság, mi csak embernek megadatott.
Mindég törtem a fejem, hogy megtaláljak
egy illő imádságot, de nem volt meg az a szerencsém.
Ne ítélj el, ha most aranyviolákat imádkozom.
Ma aranyviolákat. Holnap kitépett szivekből
Készített pörköltöt.
Holnapután csak a füstöt, mit kipöffent
az Élet kohója
S azután - majd magamat húzom fel egy fára.
Ma még szépen összekulcsolom kezem.
Bohó-ártatlanul, mint kis gyermek.
S gügyögő szájjal kezdek bele az aranyimádságba.
Roppant egyszerűen, szépen, tisztán
sorolom el az aranyviolákat
Rendre - ahogy következnek.
Édes Istenkém, hallgass meg.
Most kezdem.