Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Réti Ödön: A dinnyeföldön

Réti Ödön: A dinnyeföldön
VIII.

A púpos egyedül maradt a beteggel. Odahajolt hozzá.

- Marica... nézz rám... szólj... nézd Marica, itt van a Bögre Ferenc... itt bizony... szeret téged nagyon, kis Marica... Nem engedlek én, de nem ám... azt mondom... nézz rám... hallod... mesélek neked... dalolok neked...

Recsegő fűrészhangján énekelni kezdett:

- Rozmaringot ültetek a, ültetek a...

Hirtelen elhallgatott, a nótában ez a szó következett: sírjára... Más dalt keresett, melyben nevetős tréfa van, egészség, boldogság. Sietve kutatott az emlékezetében. Sietett, mintha Marica várta volna, valaki sürgette volna... nem jutott eszébe... lelkendezve beszélt:

- Tulipánom, dalolok neked, szép piros tulipánom, piros tulipánom... nézz rám, itt van a Púpos Ferkó, itt van ez a csúf dög...

Kiköpött maga elé.

- Nevess, Marica, nevess hát... ugatok neked... vau, vau, vau, a tűz égessen meg minden papot... az a gaz Stévó ide ne tolja a mocskos pofáját... Marica, szép kis Marica...

Megragadta az asszony kezét, s torzmelléhez szorította, ahol a szívét érezte dobogni. Csókokkal borította...

A fonnyadt kar hevesen megrándult.

Bögre Ferenc ránézett az asszonyra s dermedt szívvel, gépiesen keresztbe fektette mellén a két karját, ahogy ezt egyszer gyermekkorában látta. Aztán Stévó után szaladt.

- Stévó, Stévó... koporsót hozzatok.

Stévót akkor már megállította a háta mögött hangzó lábdobogás. Visszafordult.

- Koporsót?

A púpos hallgatott.

- Meghalt?

Fojtott, érdes hangon felelt végre a púpos.

- Meghalt... semmi közöd hozzá.