Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Réti Ödön: A dinnyeföldön
A púpos egyedül maradt a beteggel. Odahajolt hozzá.
- Marica... nézz rám... szólj... nézd Marica, itt van a Bögre Ferenc... itt bizony... szeret téged nagyon, kis Marica... Nem engedlek én, de nem ám... azt mondom... nézz rám... hallod... mesélek neked... dalolok neked...
Recsegő fűrészhangján énekelni kezdett:
- Rozmaringot ültetek a, ültetek a...
Hirtelen elhallgatott, a nótában ez a szó következett: sírjára... Más dalt keresett, melyben nevetős tréfa van, egészség, boldogság. Sietve kutatott az emlékezetében. Sietett, mintha Marica várta volna, valaki sürgette volna... nem jutott eszébe... lelkendezve beszélt:
- Tulipánom, dalolok neked, szép piros tulipánom, piros tulipánom... nézz rám, itt van a Púpos Ferkó, itt van ez a csúf dög...
Kiköpött maga elé.
- Nevess, Marica, nevess hát... ugatok neked... vau, vau, vau, a tűz égessen meg minden papot... az a gaz Stévó ide ne tolja a mocskos pofáját... Marica, szép kis Marica...
Megragadta az asszony kezét, s torzmelléhez szorította, ahol a szívét érezte dobogni. Csókokkal borította...
A fonnyadt kar hevesen megrándult.
Bögre Ferenc ránézett az asszonyra s dermedt szívvel, gépiesen keresztbe fektette mellén a két karját, ahogy ezt egyszer gyermekkorában látta. Aztán Stévó után szaladt.
- Stévó, Stévó... koporsót hozzatok.
Stévót akkor már megállította a háta mögött hangzó lábdobogás. Visszafordult.
- Koporsót?
A púpos hallgatott.
- Meghalt?
Fojtott, érdes hangon felelt végre a púpos.
- Meghalt... semmi közöd hozzá.