Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Réti Ödön: A dinnyeföldön

Réti Ödön: A dinnyeföldön
VII.

Perzselő hőséggel tűzött le a nap. Satnya füveknek, ványadt kis virágoknak szívta a vérét; álmosan hajoltak a föld felé, mely szülte őket. Távoli harangszó tikkadt hangja rezgett a dinnyeföldek felett. Vasárnap volt. Marica zokogott.

A két nyomorék ott kuporgott mellette.

- Én mentem... és a Pista szemközt jött velem... és akkor a Púpos lekaszálta,... derékban kettészelte a kaszával és elfolyott a vére...

A púpos összehúzva magát, csendesen kesergett.

- Mindig csak én... mindig csak én...

Stévó nem nevetett. Magához vonta a púpos fejét s a fülébe súgott.

- Te, Marica - szólt azután -, mi azt gondoljuk, hogy talán izennénk a sógorasszonyodnak.

Marica minden erejét összeszedve izgatottan tiltakozott.

- Ide ne jöjjön, akkor lássam, mikor a hátam közepét.

Most a púpos szólalt meg.

- Hátha talán orvost kerítenénk, ugye, Stévó?

Stévó felelni akart, de Marica feljajdult.

- Nem kell! Hogy a kórházba vitessen? Nem megyek kórházba... nem akarok meghalni... kérem, Púpos, bocsásson meg, ne vitessen kórházba... ne engedjen, Stévó, ne engedjen!

Alig tudták megnyugtatni.

- Különben is jobban vagyok - folytatta Marica -, holnap fölkelek, felöltözöm, nincs már nekem semmi bajom. Csak egy kicsit gyönge vagyok.

Aztán éhségről panaszkodott.

- Megjött az étvágyam is - mosolyogni akart. - Púpos, főzzön nekem egy kis krumpli paprikást.

A púpos vakkantott örömében, Stévó is felvidult.

Mire a púpos behozta a párolgó ételt, már ismét öntudatlan állapotban volt. Behunyt szemekkel látszólag nyugodtan pihent. Hullámszerű remegés vonult át némelykor a testén.

- Itt a jó, finom ebédke...

Marica nem felelt.

- Alszik? - kérdezte Stévó.

Marica e percben felpillantott s alig hallhatóan szólt.

- Papot.

Stévó valami láthatatlan ütés elől félre kapta fejét; a púpos kezében a kanál a lábas széléhez csörrent. Remegő inakkal álltak egymás mellett, egymás gondolatára kíváncsian, egymás tanácsára hallgatni készen, vágyakozva egymás ismerős hangjára, hogy elriadjon a döbbenet, mely e váratlan szó hallatára szívükbe befúrta magát.

A nagy Ijesztő parancsolt a Marica gyenge kis hangján.

- Én - szólt a púpos.

- Én, én! - kiáltott Stévó erőszakosan, félelemmel, könyörögve. Gyorsan kibújt a kunyhóból s elindult, hogy mielőbb maga mögött hagyja e helyet, melyen a halál zörgő csontú pribékjei suhogták körül.