Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Réti Ödön: A dinnyeföldön
A beteg állapotában másnap nem találtak semmi változást, lázálmok gyötörték s csak ritkán fogadott el egy-két kanállal a lebbencs-levesből, amit a púpos kotyvasztott a számára. Így telt el egy hét, Marica csonttá soványodva feküdt nyomorult vackán. A púpos - mit tehetett egyebet - időnként beszámolt Stévónak. Bizonyos fölénnyel adta elő megfigyeléseit, s mindenképpen éreztette vele, hogy ő az, aki lát.
Ő látta valóban egyedül Marica senyvedését, a mélyen beesett szemeket, melyek köröskörül mintha tintával lennének feketére kenve, ő látta a besüppedt arcát... a szem alatt, mintha a csont előbbre jönne minden nap, s rajt két égő piros folt; az orra különösmód, mintha hegyesre volna faragva; a sovány karjait, a lábszárait, mikor kínlódásában letaszította magáról a pokróc takarót.
A Marica volna ez? - gondolta gyakran s a homlokát dörzsölgette... ez volna a Marica? A szép, a vidám, az erős, a csúfolódó...
Elkábult, belezavarodott a tűnődésbe, ha egyfolytában sokáig nézte és szólongatta: Marica, Marica... és senki nem felelt.
Egyszer ilyenkor az jutott eszébe, hogy vaknak lenni talán mégis jobb.