Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Réti Ödön: A dinnyeföldön
Elmúlt néhány hét, a dinnyeágyak csupaszon maradtak, vevő nem jött, visszatért a csend és minden a régi kerékvágásba jutott volna, ha Maricával nem történik valami különös változás.
Félrehúzódott, naphosszat elfeküdt a szokott helyén a földön, ha szóltak hozzá, a másik oldalára fordult; hallgatott, hallgatott, s a nevetést, mintha elfeledte volna teljesen. Stévó és a púpos nem tudták mire vélni ezt a dolgot. Titokban egymásra gyanakodtak, hátha a másiknak sikerült, ami neki nem, és az asszony szótlansága csak ennek a leplezésére szolgál.
Marica pedig napról-napra mogorvább lett, az arca megnyúlt, megsápadt, didergett a forró napon, s a púpos megfigyelte, hogy másfél órába tartott, míg egy korsó vízzel a Tiszát megjárta; máskor félóra alatt megtette ezt az utat.
Nyugtalankodni kezdett.
- Te, Stévó - szólt egyik napon -, beteg ez az asszony.
Stévó vállat vont.
- Kicsoda? Miféle asszonyról beszélsz? - Aztán elnevette magát. - Beteg? A vére kínozza - s csúfondáros kifejezésekkel illette Maricát és a többi asszonyt, aki olyan ostoba, hogy esztendők hosszú során által hű marad az urához.
- A vére, az kínozza, az forr benne...
A púpost gondolkodóba ejtették ezek a szavak. Tudta, hogy Stévónak voltak tapasztalatai a nők körül, míg ő szüzességében, a nemi élet rejtelmeit csak képzelete játékaiból ismerte.
De hogy Marica a következő napokon egyáltalán nem mutatkozott; nem törődött Stévóval és a bölcselkedéseivel, odalopódzott az asszony kunyhójához s hallgatózott.
Borzongás futott át a testén, megcsuklott a térde. Tompa nyöszörgés, beszédhangok szűrődtek ki az ajtón keresztül. Reszketve benyitott. Marica a földön feküdt a szalmazsákján, láztól vörös arccal, égő szemekkel, s összefüggéstelen, egymásba olvadó szavak bugyogtak ki duzzadt ajkai közül.
- Marica... Marica... beteg vagy?
De Marica nem látta a púpos fájdalomra torzult arcát, s nem hallotta az ijedt, szomorú kérdéseket.
- Marica!... - Tehetetlenül bámult maga elé, aztán lelkendezve szaladt Stévóhoz.
Stévó egy deszkalapon dohányt vágott. Vette botját, szó nélkül indult, megdöbbenve, lelkiismeret furdalással. A mélységes aggodalom, melyet tisztán kiérzett a púpos hangjából, behatolt az ő hamu-borította lelkébe is.
Lekuporodtak Marica mellé a földre.
- Marica... Marica - szólongatta Stévó. Megkereste s tapogatni kezdte az asszony arcát, nyakát, a nyitott ingen át becsúszott, s a kelleténél hosszabb ideig időzött a keze a forró, dús mellek között.
- Forrósága van - szólt s nagyokat nyelt.
- Vizet - nyöszörgött Marica.
A púpos felugrott; a sarokban állt a korsó; gyengéden odaillesztette a beteg szájához.
Az asszony ivott aztán megszólalt: - Maga az, Púpos?
De már a következő pillanatban rémült arccal felsikoltott:
- Jaj... kergesd ki ezt a kutyát... Pista, jaj... a púpos a képembe harapott!
Stévó, bár megfagyni érezte ereiben a vért: vigyorgott. Marica egy ideig nyugodtan maradt, de aztán elkezdte: - Tanító úr, a Miksits Száva rúg... jaj, rúg engem...
Stévó hümmögött.
- Azt képzeli - szólt -, hogy az iskolában van, gyerek... de mitől is kaphatta? Biztosan megfázott, mi egyéb... hacsak nem...
- A bánat - mondták mind a ketten, egyszerre.
- A bánat - ismételte Stévó, fejével integetve -, persze... Pista, Pista mikor jössz már haza... ilyenek az asszonyok...
A púpos melléből hördülésszerű sóhajtás tört fel.
- A tűz égesse meg az olyan anyát, aki púpos gyereket hoz a világra. Inkább fojtott volna meg az a cudar, ha már látta, hogy milyen nyomorék vagyok. Más embernek egyenes a háta, egyenes a melle, mint a fal, én meg ilyen vagyok. Ha egyenes lettem volna, most a Marica nem lenne beteg, mert engem szeretett volna. A Pistája ott gebedhetett volna Muszkaországban... nincs Isten... kutyának is csúf vagyok - összecsikorította fogait, belemarkolt a hajába és tépte.
- Én egyenes voltam, mint a nádszál - szólt Stévó -, volt is annyi szeretőm, hogy sok; szőke, barna, vörös, sovány, kövér, kicsi, nagy, asszony, lány, mindenféle fajta, de mióta rossz a szemem, azóta... no de azért...
A púpos közbe vágott.
- Ha vak lennék, felakasztanám magamat.
- Inkább vagyok vak, mint púpos, különben is én nem vagyok vak, az hazugság. Én fölfelé egész jól látok, látom a Göncölt, a Tündér csillagot...
- Tudjuk - szakította félbe a púpos -, meg a kotlóstyúkot a csibéivel.
- Igenis, a Kotlóstyúkot a csibéivel, talán nem tetszik? Ha púpos lettem volna, még az anyám öléből a Tiszába ugrottam volna.
Marica hirtelen felült, s kimondhatatlan rémület tükröződött szemeiben.
- Kígyó! - kiáltott, s ágya szalmáját irtózattal borzolta, seperte.
- Ne félj, Marica, ne félj - csitította a púpos, bár magának is remegett minden porcikája.
- Meglékeltem egy dinnyét és egy fekete kígyó ugrott ki belőle és most itt bujkál...
Öntudat világította meg arcát egy pillanatra. Körülnézett, figyelmesen, gondolkozva.
- Beteg vagyok - szólt szomorúan. Visszahanyatlott fekhelyére és elaludt.
Összesúgtak, tanácskoztak. Egy cseréptányérra dinnyeszeleteket, kenyérmaradékot, szalonnát helyeztek, a vizet is a keze ügyébe állították, aztán nesztelenül kihúzódtak a viskóból.
Stévó bizonykodott, hogy reggelre jobban lesz a beteg, de a púpos nem hitte ezt, s ösztönös aggodalmát csupán az a tudat enyhítette, hogy kettőjük közül most mégis csak ő a helyzet ura.
Mikor beállt az est, a púpos lefeküdt Marica küszöbére, Stévó pedig, bár vad féltékenység marcangolta, a viskójába vonult, mert semmi kincsért nem mert volna eltölteni egy éjszakát a szellemekkel és kísértetekkel népes szabad ég alatt.