Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám · / · Réti Ödön: A dinnyeföldön
- Pista, Pista, mikor jössz már haza?
Panaszos vágyakozással szállt, szállt a levegőbe Marica hangja. Hanyatt feküdt a gyér füvön, a dinnyeföld szélén, a kukorica szárral fedett guliba árnyékában; az égre nézett, mintha onnan várná vissza csodaképpen, akit reménye vesztett szomorúsággal hívott, aki nem jött sem jobbról, sem balról, immár három éve.
- Pista, Pista, mikor jössz már haza?
Nyújtózkodott, forgott, a fűszálakat tépdeste. Hirtelen összehúzódott, szemeit behunyta s meglapult mozdulatlan, mint a bogár, mikor ellenséget érez. Hórihorgas, görbe ember közeledett feléje. Bizonytalan, óvatos lépésekkel jött, kezében kampós botot szorongatott, mely csápként tapogatódzva előtte járt.
A bot most valami puhaságba ütközött.
- Hi-hi-hi - visongott Marica hidegrázósan -, ne csiklandjon avval a ronda bottal - meglendült a tenyere s a bot messzire repült.
- Na-na - ijedezett a görbe ember -, most hol a botom?
Letérdelt, aztán leült az asszony mellé.
- Te vagy itt, Marica?
- Mintha nem tudná, hogy én vagyok - felelt gúnyosan az asszony.
- Hogy tudnám? Tudod, hogy csak fölfelé látok - letette maga mellé ócska szalmakalapját s tenyerével megtörülte izzadt homlokát.
Marica nevetett.
- Fölfelé? Éppen úgy, mint lefelé.
- Na-na - sértődöttség volt a hangjában - fölfelé nagyszerűen látok. Látom a Göncöl szekeret, a Tündér csillagot, a Kotlóstyúkot a csibéivel, meg a többit, az apróbbakat is.
- Tudom, tudom - szólt az asszony - hallja, Stévó, vigye el innen a kezét, a szoknyámon nincsenek csillagok.
Stévó vigyorgott.
- A botomat keresem.
- Ott a botja a dinnyék közt, menjen érte. Nem is tudom, mért nem hagy engem sohse békén. Éppen aludni akartam egy kicsit.
- Hát hova menjek? Talán a többi asszonyhoz, aki nincs?
Marica kacagott.
- Minek magának asszony? Öreg már maga.
Stévó ősz hajába mélyesztette kezét, szimatolt s közelebb húzódott az asszonyhoz.
- Nem vagyok én... hát neked minek a férfi?
- Nekem ugyan nem kell!
- Nem? Akkor mért kiáltozol az urad után?
- Ki kiáltoz?
- Ki ám? Te! Pista, Pista, mikor jössz már haza, azt hiszed nem hallom? Az én fülem olyan...
Hallgattak. Az asszony sóhajtott, felnézett az égre, s bokájával a füvet verdeste.
- Lesheted a Pistádat, bolond vagy, elhervadsz, nincs egy csepp eszed, pedig ha csak egy szót szólnál...
- Mit szólnék? - pattant fel Marica.
- Azt, hogy ne az uradat hívd, aki Muszkaországban rabmadár... tudod milyen messze ide Muszkaország? Ha egy tucat Tiszát egymás végébe fektetnénk, akkor se érne odáig... hívhatod őt bolond ésszel, aki nincs, engem hívj, aki itt vagyok.
Marica hosszan, csúfondárosan nevetett.
- Csak nevess, tudom én mi a vége a nevetésnek.
- Mi? Sírás, ugye?
- Nem, hanem az, hogy beleunsz a várakozásba s majd egyszer csak meggondolod magadat.
- Vegye el innen a kezét - kiáltott fel Marica. Kemény csattanás hallatszott.
Stévó fölszisszent.
- A púpos Ferkó persze különb mint én - szólt kezét tapogatva.
- Nekem éppen olyan, mint maga.
- Tudom.
- Mit tud? - ripakodott rá Marica.
Felült, s tüzes fekete szemét a férfi világtalan savószínű szemeire villantotta.
- Csak azt, amit te. A púpos a szeretőd.
- A kutyáé, hallja!
Stévó pipát húzott elő zsebéből s csontos ujjaival nyugodtan bökdöste a félig égett maradék dohányt.
- Ő mondta.
Marica káromkodott.
- Majd adok én annak a...
Ugatás hangzott a közelből.
- Ugass csak - kiáltott Marica, és öklével a hang irányába fenyegetődzött.
Stévó halkan, szinte súgva ismételte:
- Ő mondta. De ne szólj, hogy én mondtam.
Elhallgatott. Kinyújtotta a nyakát és szimatolt.
- A kocsi. Hallod?