Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 19. szám
A Sajó völgyében, dombos-erdős vidéken, kemény, palócos beszédű kálvinista magyarok terjedelmes és virágzó faluja Hanva. Kis házai egyszerű falusi jólétről tanúskodnak, néhány ódon, kedves kúriában régi középsorsú úri családok ivadékai folytatják apáik életét. Magas tornyú temploma tövében terjedelmes paplak, a kálvinista parókiák szokott egyszerű modorában építve, nagy udvarral, mert sok tér kell a háziállatoknak, gazdasági eszközöknek, a hanvai pap száz hold egyházi földön gazdálkodik. Tágas tornác van a paplak előtt, szép kilátással a völgybe, itt el lehet üldögélni szép nyári estéken, őszi napokon, lelki gyönyörűséggel szemlélődni annak, aki szereti a természetet, elbeszélgetni jóbarátokkal, olvasgatni, a hívek ügyes-bajos dolgait eligazítani. A ház mögött jókora kert, gyümölcsfákkal, a ribizli-bokrokkal szegélyezett utak mellett zöldellő veteményekkel, sok-sok szép rózsával, egyéb virággal, amit a tiszteletes úr maga ültetett, szemezett és gondozott. Egyszerű, dúskálás nélküli jómód mindenütt, aki nem ismerős itt, azt hinné, idilli boldogság lakóhelye ez.
A tiszteletes úr erőteljes, magas testalkatú férfi. Amint sötétszínű papos magyar ruhájában megáll a paplak előtt, az erő és egészség szimbólumának lehetne tekinteni. Híres a testi erejéről, fiatal korában egy fogással szét tudott tépni egy csomag kártyát, s a duhaj parasztlegények akik szeretnek vasárnap istentisztelet után a templom előtt cicázni a lányokkal, a korcsmában hangos dorbézolást űzni, ijedten ódalognak el, ha hangosan közéjük kiált. Papjukban is a testi erő imponál nekik. De meg haragos ember is, hamar indulatba jön, s olyankor nem jó a közelében lenni, néhányan megemlegették, hogy tengelyt akasztottak vele. Nyugodt kedvében sem nagyon barátságos ember, sokat tart a papi tekintélyére; nem éppen emberkerülő, de nem is barátkozik könnyen s csínján kell vele bánni, mert nagyon hamar megaprehendál, a haragot sokáig tartja, s gyanakvó természetű az emberekkel szemben. Jó kedvében, jó barátok között azonban nagyon kedves, elragadó, kicsapongóan vidám, senki sem tud több jó anekdotát, mulattató tréfát, mint ő, s egyforma jól tud mulatni férfiakkal s a nőkkel. Az utóbbiak ilyenkor nagyon kedvesnek találják. Beszélik, hogy fiatalabb s nőtlen korában szerették a nők, nem egy gazdag földesúr kisasszony felejtette rajta a szemét, s aztán keserves könnyeket hullatott miatta, mert ő bizony félénken, gyanakodva visszahúzódott, ha házasságra került volna a szó. Mióta hazahozta feleségül a kedves jó Zsoldos Emíliát, az öreg nemesi kúriából előbb a keleméri, aztán a hanvai új paplakba, azóta persze nem törődnek már vele annyit a csintalan menyecskék, rejtve kacagó lányok. Nem is olyan fiatal legény már, negyvenedik éve körül jár és falun hamar kerül az ember öreg-számba. A templomban, temetéseken, más szónokló alkalmakkor azonban szívesen hallgatják urak és parasztok egyformán, igen szépen tud beszélni, bőven árad ajkáról a szó, erőteljes, bibliás ízű képekben szól, nem olyan cifrán, mint ahogy némely fiatal papok, káplánok kezdik divatba hozni, de nem is olyan száraz-ridegen, mint a grapsa öreg papok. Emberi beszéd ez, nem ráncigálja le lábánál fogva az égből az úristent, de a szívekhez szól, s szegényt meg urat egyaránt magával tud emelni. Újabban, mintha kissé hirtelenül öregedne, tartása sem olyan deli már, a színe is kezd fakó lenni s az arcára nyugtalanító betűket kezd felírni a betegség. A faluban s a környéken suttogva mondogatják: a hanvai pap nem a régi már. Hiszen fiatal korában is sokat betegeskedett, fürdőhelyeken is járt, a pesti Rókusban is gyógyították, az anyja szárazbetegségben halt meg, ettől a sorstól félt ő is mindig, pedig nem az a baja: valami nehéz, nagyon fájdalmas betegsége van, éjszaka nem egyszer látják elkésett settenkedők, hogy álmatlanul jár fel-alá a szobájában, ilyenkor lerí róla a szenvedés. Egy idő óta mind haragosabb és ingerlékenyebb, szegény jó feleségének is van mit szenvedni tőle, pedig az csak jó asszony, egyébre sincs gondolata, mint az urára, a maga számára akarata sincs, csak háziasszonykodik és takarít - mindig csak takarítja az öt nagy szobát. Mióta a kisfiuk, Géza, meghalt, azóta mind komorabb a levegő a papi házban. A tiszteletes bizony nem a régi már. Néha még felderül, de mind rövidebb időre, mind tovább tartanak utána a komor borúlatok. Más ember is elkomorodnék ilyen bajoktól, de ő mindig nehezen viselt el minden bajt, sértődést, jobban érzett mindent, ami érte, mert nagyon érzékeny ember, akiben nagyot szól a kicsiny fájdalom is. Vénasszonyok, huhogó baglyok már mondogatják is, nem jó vége lesz a hanvai tiszteletesnek, nem fog az megöregedni, sőt még arról is suttognak, hogy pap létére mérget akart inni. Már szinte félve közelednek hozzá, mert nem lehet tudni, mit vesz zokon, mitől haragszik meg hosszú időkre, talán örökre, mitől fortyan fel mértéktelen dühben, vagy mivel okoz az ember neki akaratlan fájdalmat. A keserves küszködés, a kínlódó fájdalom levegője veszi körül a parókiát, elszorul a szíve annak, aki a közelébe megy.
A hanvaiak azonban így is büszkék a papjukra. Országos hírű ember, akinek a nevét tisztelik mindenütt. Verseket ír, amelyeket kinyomatnak újságba, könyvbe, olvassák, dicsérik mindenfelé. Egyszer, igaz, zsandárok vitték el Kassára a verseiért, de csakhamar hazakerült, nem esett bántódása, csak rá akartak ijeszteni, mert nem tetszett a németnek, hogy olyan szépeket ír a magyarok hazájáról és annak vesztéről. Nevezetes emberek a barátai. Petőfi is az volt, amíg össze nem vesztek. Arany Jánostól most is minduntalan hoz neki levelet a posta, egyszer családostól itt is volt egész nyáron, a nagy kolera idejében. S ha Pestre akarna menni, országos nagy urak közt volna helye az Akadémiában s szuperintendens is lehetne, ha akarná. Csakhogy ő nem akar már Pestre menni, sem püspök lenni, hiszen a kocsiját is mind ritkábban fogatja be, Lasztóczra sem igen jár Szemere Miklóshoz, Miskolcra is mind ritkábban Lévay Józsefhez, napról-napra komorabban él parókiáján, amelyben a vendég is mind ritkább lesz. Beteg ember már a tiszteletes, szomorú ember, aki nem sokra tud menni az életével...
Ilyenforma lehetett a levegő Tompa Mihály körül, s ilyenformán tükröződhetett az ő alakja legközvetlenebb környezetének, híveinek tudatában, az ötvenes évek végén, a hatvanas években, mikor már élete korai hanyatlásnak indult. S ilyenformán örökült a képe reánk is, akik már csak munkáiból, leveleiből s kortársainak, barátainak róla emlékező írásaiból ismerjük. Egy szenvedő, zaklatott életű ember képe ez, aki elég kedvező külső körülmények közt, de szüntelen kínlódásban él, s szenvedései okát mindig magában hordja, beteg testében, beteg lelkében. Mert nemcsak a testét ragadta meg időelőtt a betegség, hanem a lelke is beteg volt úgyszólván mindig: roppant érzékeny volt, gyanakvó és bizalmatlan, kis dolgokat is nagyra duzzasztó, magában évődő, roppant indulatos, indulatában féket nem ismerő, s rossz óráiban mindenkivel összeférhetetlen. Benne volt az a nosztalgia, amely sehol, semmi állapotban nem érzi jól magát és mindenünnen elkívánkozik, örökké sóvárog valami után. Fiatal korában ez a sóvárgás csak mint lágy szentimentalizmus nyilatkozott, később búsongó melankólia lett belőle, de az ötvenes évek közepe óta, amikor egyre-másra érték a fizikai és lelki bajok és csapások, ereje mindinkább lehanyatlott, kedélye egészen elromlott, s a keserű meghasonlottság kietlenségében vánszorgott hosszú útján vége felé. A kép, mit róla kapunk, mind szomorúbb s a vége felé siváran kínossá válik.
Inkább életére vonatkozik ez, mint költészetére. Öregebbkori költészete csupa melankólia, a felhők, melyek versei fölött lebegnek, komorabbak, mint azelőtt, de az a lázadó keserűség, az a végsőig hevített kínlódás, amelyet néhány leveléből és a róla szóló följegyzésekből ismerünk, s amely meghasonlásba juttatta istennel és emberrel egyaránt, az a szörnyű indulat, amely belülről hevítette, nincs meg költészetében. Szenvedései csak temperáltan jutottak verseibe - ő nem volt az a költő, aki egészen, fenntartás nélkül adja át magát a nyilvánosságnak. Ahhoz a fogalomhoz, amelyet magának a költő ideáljáról alkotott, váltig ragaszkodott s csak az vált benne verssé, ami ennek az ideálnak a körébe beleillett. Érzései egy részét, amelyek túlmentek a normálison, mintegy magánügynek tekintette, olyannak, ami nem való nyilvános megszólaltatásra. S abban a stílusban, amelyet maga számára kialakított, hiányzottak a kifejező eszközök is az értelmi végletek kifejezésére. Még talán leginkább elárulja lényének ilyen eltitkolt vonásait néhány szatirikus verse, melyekben legalább ingerlékeny, epés természete zsörtölődik. Eruptivitásának, hipochondriájának, túlérzékenységének, általában mindannak, ami idegrendszerét betegessé, abnormissá tette, alig van nyoma verseiben. Ezeket az ő korának ízlése kizárta a költészet lehetőségeinek köréből, csak egy későbbi kor fedezte fel a bennük rejlő lírai értékeket.
Férfias melankólia, amely szívesen, önmagában gyönyörködve borong elgondolkozva a világ felett, élvezve a természet képeinek váltakozását, s az ősz hervadásában találja meg a maga legigazibb hasonlatát, az emlékezés szomorkodó hangulata, amely szeretettel időz el mindenen, ami elmúlt életéhez tartozik s örökké a mulandóság szimbólumaival játszik, a komoly reflexió, amely keresi az élet kulcsát, de nem hatol be a rejtett mélységekbe, nem emelkedik filozófiává és nem mélyül el lírai világérzéssé, hanem a józan realizmus életbölcsessége marad, érzelmesen demokratikus álláspont a világ mai állapotával szemben, amely pártját fogja a szegénynek, elnyomottnak s megszánja a szerencsétlent, de nem lázad fel az emberi egyenlőtlenség igazságtalanságain, szilárdan a fennálló rend alapján áll, erkölcsiekben didaktikus moralizálás, amely elárulja a papot, az emberek erkölcsi bíráját, de nem válik ridegséggé. Erős, magától értetődő magyar érzés, amely teljesen átérzi és magáévá teszi a históriai magyar hazafiság egész komplexumát, a múlt dicsőségében való büszkélkedést, a múlt szenvedései miatti búsongást, a nemzet jövője miatti örök aggodalmat, s nagy válságok óráiban prófétai magasságokig szárnyal, szerencsés formában fejezve ki milliók fájdalmát, a magyar föld szépségében való szeretetteljes gyönyörködés, az együttérzés mindennel, ami a magyar kultúrát előbbre vinni alkalmas - nagyjában ez a felsorolás adja Tompa költészetének egész körét. Csaknem az összetévesztésig ugyanaz a kör az, amely Vörösmarty vagy Arany költészetének is köre; a magyar költészetnek hamar tradicionálissá vált köre ez, amelyen csak Petőfi tágított egy nagyot, anélkül, hogy ebben egész a legújabb időkig követték volna az utána jött költők. Vörösmarty még csak megírta az idegrendszere bomlásában a Vén cigányt, Arany az Őszikéket, Tompa sohasem rombolta le, legnagyobb szenvedései és legvigasztalanabb meghasonlása korában sem, azokat a korlátokat, melyeket egy írásba nem foglalt, de annál kötelezőbb érvényű poétika állított a költő elé. Annyira érvényesnek tekintett poétika ez, hogy lerombolásába még ma sem tudnak belenyugodni a konzervatív lelkek.
Tompa nem volt forradalmár, sem újító. Beleilleszkedett teljes meggyőződéssel kora uralkodó áramlatába, ösztönszerűen engedett a közvélekedésnek, s befogadta a vezető egyéniségek hatását. Petőfivel kicsit rivalizálni akart, s nem vette észre, hogy hatása alá került Petőfi energikusabb és szabadabb egyéniségének; e hatás alatt emelkedett ki az Athenaeum költői stílusának szentimentális konvencióiból, a realizmus, az ábrázolás konkrétebb módjai felé fordult, érdeklődött a nép hagyományai és költészete iránt. De hogy ez jórészt hatás volt nála, azt semmi sem mutatja jobban, mint hogy még később is sokáig minduntalan visszaesik a régibb, szentimentális hangba. Később Arany példájának szuggeszciója alá került. Bármilyen kitűnő költői tehetség volt, nem volt az a primär jellegű költői géniusz, aki önmagából új világot teremt s ezt betölti önmagával - ő beleilleszkedett egy már meglévő világba, ennek újraképzésében fejtette ki tehetségét. Ezért költészetének egésze nem kapcsolódik oly szerves világkép szilárd tömbjévé, mint például Petőfié, csak hézagosan tükröződik benne a világ és az emberi élet, néhol homályosan és összezavartan, néhol tisztán, tökéletes fénytöréssel. Egyes hangjai szebbek, tökéletesebbek és teltebbek, mint egész éneke. Ihlete nem mindig kitartó lendületű, gyakran elhagyja alkotás közben, nagyobb dolgot mindvégig egyforma inspirációval végigcsinálni, mint Arany, vajmi ritkán volt képes, s elbeszélő művei kevés kivétellel inkább penzumok, melyekbe csak noszogatva s egy-egy fordulat vagy kép tartamára röppen be az ihlet, az egészen a szándékosság hidegsége érzik.
Barátai és kortársai, Petőfi és Arany mellé, akikkel együtt szokták emlegetni, csak ritkán, egyes költeményeivel emelkedik, de ezekkel csaknem szorosan mellettük áll. Alföldi képei csak a hang közvetlenségében s a jellemző vonások életteljes felrakásában állnak - s ebben is csak egy-két vonallal - Petőfiéi mögött, a természet líráját, különösen az őszi természetét, amely szinte specialitása, egyéni életének a természetbe való csaknem teljes átömlésével tudja megszólaltatni. Ezekben a verseiben a kép már nem merő allegória vagy hasonlat, nem is kellék többé, mint a többiben, hanem valóságos eleven élmény, a forma a természetes fogamzás módjára, belülről, önmaga törvényszerűségéből alakul ki, s a nyelv készségesen, simulva követi a mondanivalót, az akarásnak mintha semmi része sem volna a dologban, s a vers, mintha merőben életfunkcióként, az életösztönből sarjadva születnék meg. Még technikája is lendületet, könnyűséget és friss, hamvas bájt kap a szabad, könnyű, ösztönszerű alkotás e szerencsés óráiban. Az indítás azonban itt is kívülről jön, a külvilág valami érintéséből, mert Tompa nem belülről, önmagából alkot, hanem mindig kívülről kell belejutni valami megtermékenyítő csírának. Nem a maga belső izgalmát vetíti ki a világra, hanem a világ valamely izgató momentuma kelti benne a fogamzás izgalmát.
Ezért van az is, hogy legmagasabb csúcsára költészetének egy-két hazafias versében jut fel, első sorban az A gólyához címűben, amely méltán vált legismertebb - szinte azt lehet mondani, egyedüli mindenki előtt ismert - versévé. Az indítás, amelyet kívülről nyert, ezekben a legerősebb és legizgatóbb, egyéniségét gyökereiben megrázó és önmaga fölé emelő. A nagy nemzeti katasztrófa, a megdöbbent rémületnek, reménytelen kétségbeesésnek, a dacos elszántságnak s a lassan sarjadni kezdő reménynek izgalma, egy nagy históriai élménynek megrendülése, s ezekben a közös érzésekben millió magyar lélek összeborulása a prófétai lendületig izgatta a költő ihletét, megnövelte szellemének arányait. Az ihletnek ez az extázisa formai kifejező képességét is a teljes művészetig csigázta. S az extázisnak ezen a fokán a költő egy egyetemes tömegérzés közlő szervévé vált, az összes magyarság akkor legaktuálisabb, legáltalánosabb érvényű, s a nemzet egyetemét egyetlen egységbe foglaló gondolatát fejezte ki az akkor lehetséges legtökéletesebb formában. Ennyiben e verseket nemcsak történeti dokumentumoknak érezzük, mint az elmúlt korszaknak hazafias költészetének túlnyomó részét, hanem eleven erejű történeti tényezőknek. Mert a történelemben nemcsak a cselekvés a ható erő, hanem a kifejezés is és a nagy tömegérzéseket kifejező szók éppúgy történelmi jelentőségűek, mint a nagy tömegvágyakat megvalósító tettek. Tompa lírája e néhány hazafias versében fölébe emelkedik a merőben esztétikai megítélésnek és - mint Vörösmarty, Petőfi, Arany egész pályája - a históriai megítélés hatáskörébe kerül.