Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 18. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya
A könyvszekrény sarkához támaszkodott, s lehunyta a szemét. Mosolygott. Magában maradt. El kellett zárnia lelke kagylóhéját, hogy magához térjen a szokatlan felindulás után; mint húrok rezegtek idegei, fel voltak feszítve, s zsibongott egész teste lázasan. Nem látott, semmit nem tudott, nem lett objektív képpé benne, amit e pillanatban átélt, valami boldog zsongás zsongította el, valami általános jóérzés, egész testét mint a gőzfürdő fenyőillatú forrósága, idegen, kéjes és szúrós pezsgésbe facsarta. A muzsikából hallott ki bizonyos hangokat s mindig csak ugyanazokat, édes és erős hangok csengettek ki neki belőle s képtelen volt csak valamennyire is a zenére figyelni, mindig csak azok a hangok, s mindig ugyanazok verték fel az idegeit, még jobban, s ez nagyon jó volt.
És csöndesen mosolygott, s mint mindig, minden erős érzésénél, a halál vágya, a halál édes kívánsága gyűlt fel benne. Úgy szeretett volna meghalni e percben, a szemét nem nyitotta fel, s az izmaiban kéjesen érezte a megdermedést, most, most kell meghalni, míg boldog, míg ez az ismeretlen szépség el nem tűnik a hangulatából...
Amint felnézett, kavargást látott, vállakat s csipkéket össze-vissza, egy szájat látott mosolyogva, egy lámpalángot, egy zászlócskát, egy irigy pillantást, egy fodrot, vörös selymet és sárga szalagot, olyan zúgás, kavargásban, annyira széthullott laza képeket, amint félig nyitott szemekkel, fátyolosan s párásan úsztak el előtte a táncosok: pillanatra sem nyugodott meg a tekintete valamin, semmi a figyelmét meg nem állította, hajak és szemek és meztelen kezek, és izzadt homlokok és merev táncos vonalak és futó szivárványok és egy barna szempár, és újra, meg újra, és mindig csak a barna szempár, s nem tudja, nem jön rá, nem kapja tudatába, hogy ez ő...
- Mire gondol?
Fölriadt az édes hangra, mint a réti alvó a madárfüttyre s mosolygott. Nem látta, hogy jön s itt van...
Az ajka szétnyílt, mintha virágszállal csiklandoznák, de nem tudta kimondani, hogy «kire gondolnék?... magára»... először életében visszariadt a tiszta hang nyílt nagy kapujától...
- Valami szépre - mondta s félig hunyt szemmel nézett a leányra.
- Igazán?
- Igen.
A lányka nem tudta, hogy őrá gondolt; parányit, picit elgondolkozott.
- Mire lehet itt, most, szépre gondolni... - mondta csendes nevetéssel.
- Maga nem gondol... semmire?
- Nem: én csak táncolok.
- Szeret táncolni?
- Igen.
- Mért?
- Mint úszni... Az ember lubickol s a víz játszik vele, még nem vette észre, milyen jó? Persze, maga nem táncol; nem is úszik?
S a fiatalember már megint elszomorodott, életének lehetetlen mély sivársága, gyászos holtsága ismét kieresztette sötét fátyolát, mint egy pányvát, hogy belekavarintsa; riadtan menekült. Nem, ne ő róla, ne legyen róla ma szó.
- Úszni jó - mondta -, keresztül a Bodrogon, le Kispatakra... egy-kettő, át a vízen... - s hozzátette. - Úgy szeret úszni?
De a leány megingatta a fejét, csendesen mosolygott, furcsán, felvonta kicsit az ajkait, valami álom s valami mélységes béke volt a mosolyában.
- Nem át... Nem kell átúszni... Az nem jó, valami célért; ott is csak ringatózni, a vízen... Nem azért táncol senki, hogy tíz kilométert fusson meg, tudja: csak táncolni jó... jó táncossal...
Miklós hirtelen tágra nyílt szemmel figyelte meg a mozdulatát, amint a muzsika ritmusára a keringő lágy mozdulatával odaadja magát valakinek, a muzsikának, a táncnak, a táncos ölelésének: a tánc erkölcstelen, mondta magában s dühvel, s szinte megmarkolta a lány felemelt, vállmagasságába emelt kis kezeit, amelyek egy villanásig úgy úsztak a szeme előtt, mintha a láthatatlan táncos ölében repülne... Meg akarta ragadni, kitépni s röpíteni tova: a tánc csak addig erkölcs és csak addig szent, míg énvelem röpül a lány...
Mire megfogta volna, mire odáig jutott, odaérett az érzése, hogy a megragadás érzése tisztán, kivált benne, akkorára a lány könnyű mosolyos trillával tova repült. Csak úgy gyermekesen, tisztán, befelé élt kéjérzéssel, üdén és harmatosan, mint a szélben, mint a vízben, mint a hullámokon, de a férfiban mohó és vad vágy gerjedt fel, s nyersen fakadt ki lelkében a mohó féltékenység: nem engedem, nem, el nem engedlek s nem adlak át a levegőnek, a vizeknek nem hagylak ölelni, nem, ez irtóztató s kegyetlen érzés, tudni, hogy mindennek szabad, az elemeknek szabad testedet ölelésében kéjjel fölfogni!... Nem!... Nem szabad senkinek: csak énnekem.
Összecsikorította a fogait, s lihegve nézett utána, oly vadul, amiben kisült lényének minden nyers, állati tartalma.
Annyira nagy és felsugárzó volt ez a kitörése, hogy megérezte a szenvedélyt a pórusaiban, hogy megragadta a fantáziáját, s nagynak találta magát, a haja meglebbent, amint visszavetette a fejét s érezte, hogy a sörénye lobog s az ajka vértől kicsattan s a válla ferdén szegül neki, mint Prometheus a boltozatnak: mert mindent magára vesz s mindent magára dönt, de magára! de habozás nélkül és könyörtelenül: dőljön, aminek dőlnie kell, s pusztuljon, ami csak pusztulni tud, meg tudta volna ragadni a csóvát, bedobni a puskaporos várba... Micsoda robbanás...
Fellélegzett, a másodperc alatt a tenger minden viharja rohant végig rajta, s megkönnyebbült.
- Most mire gondol? - látta, hogy ezzel a kérdéssel libeg vissza már a lány, de visszajön... mert vissza kell ide jönnie... mert csak körötte leng, libeg... Mert hiába táncol sorra mindenkivel: csak ő neki, csak neki táncol, csak neki kellemezi magát.
De a lány nem mondta ezt, intett kicsit barna szemével, a kacér hívásnak valami igen finom s távoli árnya suhant meg e hívó sugáron: - No, kérem, nem jön?... egyáltalán nem akar?... egyet se táncol?...
- Nem.
- Hm. De büszke.
- Az.
- S ha szabad tudni, mért?
- Csak.
- Kielégítő felelet.
Miklós győzelmesen mosolygott.
- Ugye.
- Akkor jó...
S a lány ajkán valami drága gúny kezdett föllibbenni! Hozzáfűzte:
- Pedig jó táncos lehet.
- Lehet.
- Ha így becsessé teszi magát.
- Na...
- Ismeri becsét... Nagyon tudja, mit ér... Kéreti magát... - s kissé beharapott ajakkal - nagyon kéreti?...
Az első szók alatt Miklós neveletlen daccal hetykélkedett, de ebben a végső kis hangban volt valami kimondhatatlanul drága s édes méz, ettől a szíve megcsiklott, végigfutott gerincén a boldog kéj... s egyszerre föloldva elvesztette keményke kitartását, s egész szívvel, kitárt szemmel bukott előbbre...
- Nem tudok táncolni... - mondta nyafogva és rimánkodósan, mint egy kisfiú.
- Mit beszél? - kacagott fel a lány oly idegesen s riadtan, hogy ez nem a leleplezés furcsa titkának szólt, hanem a hangban elömlő megadás ingerlő örömének...
Miklós beharapta az ajkát s lenézett, Margit soha el nem felejtette többet, olyan jó kisfiú volt, olyan édes drága jó kisfiú...
Csaknem könny szökött a szemébe, kacagnia kellett, hogy elfojtsa a pillanatnyi meglepetést s meghatottságot.
- Ha sose tanultam... - dünnyögte Miklós ugyanúgy.
- Mit nyögdécsel! - kacagott fel újra a lány. Nem ez kibírhatatlan, el kellett futnia, ha nem akart sírva fakadni valami megérthetetlen bűbájtól, sírva kacagni s vége. Ez a komoly, ez az idegesítően komor pap hogy burrog, mint a galamb.
Úgy elszaladt, azt se tudta, hova, Miklós utána nézett, úgy, lehajtott fejjel, úgy utána nézett, sejtelme sem volt róla, hogy nézik. Nemsokára látta Margitot táncolni. Az minden fordulónál ránézett s ránevetett, egyre tisztában s egyre virágzóbban, úgy nevetett, mint a cseresznyefa a napban, a szélben... a milliárd virágba borult fehér és zöld fehér cseresznyefa...
- Én megtaníthatom - szólt oda tánc közben egy fordulón, s Miklós is nevetett, szegény sovány fiú, így nem nevetett még soha, ilyen halkan, ilyen könnyesen, ilyen boldogan.
Ah, az a szép éjjel... az alacsony és fülledt és idegenekkel tele tömött kis iskolaszobában, a görcsös padlójú, kiürített teremben... visszagondolni rá... A kapitány lányok éjfél után kánkánt táncoltak... Milyen csúnya lányok voltak, istenem... A segédjegyző jó fiú volt, kevés szavú, száraz, hosszú fiú, jó fiú: úgy megérzik egymást az összevaló, jó emberek, úgy odasündörgött a Miklós árnyékába, úgy kezére játszott, barátja lett, segített evezni a csónakon... hűen húzta a ladiklapátot... Az öreg papok, jók voltak ők is, nagyon kedvesek, a kismama... szegény, himlőhelyes, fekete, mindenből kimaradt, fiatal özvegy, hogy dolgozott; csak most látni, a távolon keresztül, hogy törte a dolgot: hogy össze akarta őket keríteni, de mindenáron... Milyen fals és terhes volt ez akkor, s mi mindent vett le véle róluk... Mint a rossz szellem, fonta úgy körül a két szívet, mintha be akarta volna hálózni egymással őket, s arany hidat rakott minden pillanatban a közeledésre nekik... A fiúk is mind, mind kedvesek... Mintha megéreztek volna valami szent tüzet, oly mosolygósak voltak, olyan diszkrétek s nem versenyeztek... Senki sem akarta elhódítani ő előle!... Néha meg is ütődött: íme itt a teremtés legangyalibb kincse s nem nyújtja ki más reá a kezét: neki marad... Verseny nélkül, küzdelem nélkül, csak fel kell emelni... Mi történt?... Annyi sok esztendei, egy egész életen át tartó balság után egyszerre csak megfordult a világ kereke?... Jóra? Boldogra? Soká depresszió volt s most napfényt mutat?...
De elfogadta, úgy elfogadta: óh, csak becézzetek, mondta magában, ha tudnátok, milyen jól esik...
S nem volt semmi fogalma róla, hogyan, miképp: a közepében volt, ő, a rideg, magános: egy megszervezett, összetanult kis társaságnak középpontja, s annak minden tagjával testi-lelki hív barát... Még pár óra előtt senkit sem ismert: most szívek szerelmében egybefonódva... Mindenki úgy nézett rá, mint aki hazajött... megérkezett végre, itt van már, mennyire vártuk... És ő már nem hányódott nagy viharokban, mint mindig ezidáig, hagyta hogy ringassa a hullám, hagyta, hogy csapkodja az édes boldogság tele hulláma.
- Most mire gondol? - s ezt ő kérdezte; már virradt akkor. Margit fölrezzent, valami kis komolyságból. Ránézett, elmosolyodott.
- Jó volna tudni?
- Jó.
- Pedig azt nem lehet.
- Nem?
- Nem.
- Senkinek?
- Senkinek.
- Nekem sem?
A lány nem szólt, csak a fejét ingatta meg, mosolygott, aztán mélyet s nagyot lélegzett.
Miklós szemét nem kerülte el a fáradt fanyar suhanás, ami átfutott az arcán s bágyadt, tűz nélküli szomorúsággal gondolt a lányka múltjára.
Margit arra gondolt, hogy nem volt ideje kijavítani a magánpolgáristák dolgozatait, s holnap nem lesz szabad aludnia, hozzá kell ülni a pirostintázáshoz... De odaadott volna nagy darab kincset az életéből, mintsem most ezt elárulja, s Miklós arra gondolt: mi van a múltjában... mi jött elő e fáradó hajnalon, mint kísértet az éjből...
Nagyokat hallgattak, ritkán szóltak, egymás mellett ültek... Miklós egy pillanatra sem vette le a szemét a lány arcáról. Folyton s gondolatok nélkül nézte, néha föleszmélt, olyankor frissen látta a gyenge édes színt ezen a kreolos arcocskán, látta az orr éles rajzát, a homlok alacsony, finoman domborodott sima tükrét, az ajka hihetetlenül nemes és gyöngéd drága ívét s mindig csak ezt, mindig csak ennyit. Már a hosszú s erős ideges nyak mélyen volt a szemének, már azt nem is látta, már abban eltűnt a lány távoli élete, soha egyéb előtte nem volt, csak a csillogó, az elefántcsontszerű, sőt zománcosan fénylő tekintet, amely annyira ihlető, annyira lelkesen sugárzó, annyira tünemény volt, hogy mint vízió hatott reá, s nem akarta tudomásul venni az izmainak ritmikus erejét s a fizikumának acélos keménységét, nem akarta, hogy egyéb legyen neki, mint egy tündöklő fényjel életének viharos és zordon éjszakáján.
Halkan, szinte suttogva kérdezte:
- Holnap mit csinál?
- Alszom.
- S álmában mit csinál?
A lány titokkal mosolygott.
- Álmomban? Csak alszom.
- Mindig alszik?
- Igen.
- Ébren is alszik?
- Ébren?... nem; ébren nem alszom - s nevetett.
- Én ébren alszom.
- S álmában van ébren?
- Igen.
A lányka nevetett, ő is nevetett.
Egész éjszaka így beszéltek, míg csak meg nem virradt.
Akkor szétoszlott a társaság. Amint az ablakokról felhúzták a függönyöket, hideg és szürke világosság rohant rájuk, vadul, mint a kiéheztetett vadak, s csillogó foggal estek neki a késő éjszaka itt maradt illúzióinak. Miklós riadtan figyelte meg a rémítő változást, a fáradt, kimerülten fénylő szemeket, a lilára puffadt részeg arcokat, az asszonyok kiaszalt ráncait, a lányok üres és ízetlen semmiségét. Mohón menekült Margit után, kereste, tőle várta a mentséget, az élet szépségét s nehezen látta meg, sokára ismerte föl kurta kis fekete kabátjában, belehúzódott a tornácon kedvetlenül, fázósan, dideregve. Miklós is már bundában volt, régi rossz diákbundájában, kopottas, olyan sávosan szőtt bolyhos kelme, s az ujjai s a válla, eleje ridegen vedlett... tudta ezt, de a lányt azt gazdagon öltözöttnek akarta, prémekben és pirosan és nevetve s szikrázva, s szegényke fehér báli ruhája gyűrötten lógott ki a kis kabát alatt, s oly komolyan néz, komolyan fázik, komolyan fáradt, komolyra lehangolt.
- Rossz színben van - mondta neki fájdalmas gyöngéden.
A lány arca elváltozott. Gúny, keménység, sőt öngúny és ellenségesség jött ki rajta.
- Rút vagyok? - mondta.
Miklósban leszállt a vér. Soká nem bírt magához térni, mintha mélységbe zuhanna. Aztán igen halkan, igen rebegve:
- A szépség, a gyönyörűség, maga a legszebb.
A lányka elvonta a száját, megvetően s elfordult.
- Mondja csak hogy rút.
Miklós könyörögve, csaknem sírva nézett rá. Nem tudott szólani. Hullámzott a szíve, a torkát fojtogatta. Hát szabad egy lánynak, neki! ilyen kegyetlennek lenni.
Észrevette, hogy míg hűségesen és repesve és irgalmat lesve néz reá, a lány egy villanásnyira visszanéz s végigpillant rajta. S abban a pillanatban az egész teste, az agyvelejétől a sarkáig megfájult: megfájdult a kopott ruhája... Ő beszél! a rongyos... Nem: imádni lehet a szépséget, a jóságot, a kedvest: de házasság?... Elébb meg kell csinálni a... elébb pénzt kell... meg kell előbb teremteni magát...
A földet nézte, lesütött szemmel, s szótlan ment a lány mellett... Egy fagyos göröngy volt az útjában, elrúgta, mikor utolérte, újra tovább rúgta. Margit figyelte, s elmosolyodott azzal az ő csodálatos kis zárkózott mosolyával.
- Maga mit csinál?
Miklós röstellkedett, de már boldog is volt. A lány szeméből valami megértő meleg sugár villant rá, s ettől újra kigyúlt benne minden bizalom, reménység és életerő.
- Kissé megszökött - mondta Dékányné és kezet nyújtott. Miklós észre sem vette, hogy egy társaságban mentek a felfagyott sáron. Elvörösödött; ahá, ez is ott volt egész éjjel valahol mélyen, mint valami mély szomorúság, nyomasztó aggodalom. Megfogta a kis kesztyűs kezet, a vékony s száraz ujjakat, s nagy zavarral kezet csókolt.
Az asszony megszorította a kezét, olyan mohó, ijedt, kapzsi volt ez a kis szorítás, mint a búcsúzás fájó rándulása.
(Folyt. köv.)