Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 18. szám · / · Dr. Hesslein József: A köztisztviselő-probléma
A fejlődés szekerét nem lehet visszafelé fordítani, az megy a maga útján előre. Rövidlátó, kiskoncepciójú kormányok politikája nem kergetheti csődbe az államot. A tisztviselő probléma is kell, hogy megoldásra találjon, mert az evolúció ezt ki fogja kényszeríteni a társadalomtól.
Nézzük mi lesz az útja és módja ezen kérdés megoldásának.
Kétféle hatóerő fog e kérdés megoldásnál közreműködni. Az egyik az, hogy a kormány, vagyis az állam, hogy a fenyegető veszedelmet elkerülje, végre is kénytelen lesz a tisztviselők helyzetének komoly megoldására rászánni magát. A másik pedig az, hogy a nyomasztó helyzet rá fogja szorítani a tisztviselőket, hogy próbáljanak végre magukon segíteni.
Az első kérdés már most, hogy miképpen oldja meg az állam a tisztviselő-problémát. A válasz erre a kérdésre csak egyféle lehet: adja meg a tisztviselőknek azt, ami őket megilleti. Gróf Batthány Tivadar május 20-án statisztikai adatok alapján megállapította, hogy az emberi élet föltételeinek költségei a háború alatt általában 339 százalékkal emelkedtek. Ez azt jelenti, hogy ha a tisztviselők a háború előtti életviszonyokat akarnák megtartani, amelyek pedig szintén nem voltak valami rózsásaknak nevezhetők, akkor 339 százalékos drágasági pótlékra van szükségük. Azt pedig nem lehet kétségbe vonni, hogy a tisztviselőknek joguk van a háború előtti életmódhoz, következésképp a 339 százalékhoz is joguk van. Éppen ezért nagy hibát követtek el a tisztviselők, amikor húsvéti memorandumukban maguk alkudtak le ebből a 339 százalékos igényükből - 239 százalékot. És az állam végleges, teljes és radikális megoldást csak úgy tud teremteni, ha mégis megadja a 339 százalékot. 50-60 vagy akár 100 százalékos megoldások egyáltalában nem lennének véglegesek, mert a napról-napra fokozódó drágaság csakhamar a régi aránytalanságot állítaná vissza.
(A tisztviselők követeléseivel szemben a hazafiságra szoktak hivatkozni. Elismerik a tisztviselők nehéz helyzetét, de a haza nevében a nélkülözések hősies elviselésére szólítják fel őket. Meg kell állapítanunk, hogy a magyar tisztviselők mindig elöljártak a hazafiság tekintetében. A magyar tisztviselő mindig nacionalista érzelmű volt és a kozmopolita, vagy az internacionális törekvéseknek ma is köztük van a legkevesebb követője. Csakhogy a tisztviselők ma már tisztán látják, hogy a nélkülözések egyáltalában nem a haza érdekében valók - (mert hiszen húsz millió magyar polgárból éppen csak a negyedmillió közalkalmazott és azok családtagjai, tehát mondjuk egymillió magyar ember nélkülöz, az ország lakossága öt százalékának a nélkülözése pedig nem menti meg a hazát) -, hanem kizárólag a többi társadalmi osztályok előnyére szolgálnak. A hazaszeretetre való apellálás tehát nem bírja el a komoly kritikát.)
Itt aztán felmerül az a nagy kérdés, ami az egész tisztviselő-probléma magvát képezi, hogy honnan vegye az állam a pénzt, melyre a tisztviselőkérdés gyökeres megoldásához szüksége volna. A tisztviselő memorandumban foglalt kívánságok teljesítése ugyancsak Batthyány megállapítása szerint 640 millióba kerülne. Ha mi a teljes áremelkedésnek megfelelő pótlékról beszélünk, aminek a szüksége hovatovább mégis csak be fog következni, akkor tisztába kell lennünk azzal is, hogy ez körülbelül másfél milliárd újabb államterhet jelent. Az a kérdés tehát, hogy honnan szerezzen az állam fedezetet erre a rengeteg kiadástöbbletre, ami felér a háború előtti összes állami kiadások évi összegével.
Tisztviselőkörökből erre a kérdésre a következő választ kaptuk. Hogy az állam honnan veszi a pénzt a kiadásainak fedezésére, az nem lehet a tisztviselők gondja. Az állam dolga, hogy a kiadásaira fedezetet teremtsen. Különben is, mikor arról volt szó - 1914 nyarán -, hogy belefogjon-e az állam egy sok-sok milliárdot felemésztő vállalkozásba, senki sem skrupulizált azon, hogy honnan kerülnek majd elő a nagy vállalkozáshoz szükséges milliárdok. A válasz tehát magától adódik: tekintse az állam a tisztviselőkre szükséges többkiadást háborús kiadásnak és vegye a fedezetet onnan, ahonnan a többi háborús kiadásokét veszi.
Így gondolják a kérdés megoldását maguk a tisztviselők. De az államnak más módon is módjában volna fedezetet szerezni, méltányos és igazságos módon anélkül, hogy az államra magára megterhelést jelentene. Minthogy kétségtelenül úgy áll a helyzet, hogy a különböző társadalmi osztályok a folytonos áremelések erőszakával rabolták el a tisztviselőktől életfeltételeik eszközeit, teljesen igazságos és jogos, hogy az állam vegye vissza tőlük a tisztviselőtől jogtalanul eltulajdonított jövedelemtöbbletet és adja vissza jogos tulajdonosának: a tisztviselőnek. Minden bank, kereskedés, vállalat, gyár, gazdaság, stb háborús jövedelemtöbbletéből egy bizonyos szükség szerinti aránylagos rész, mint «tisztviselő-hányad» az állampénztárba beszolgáltatandó. Ez a tisztviselő-hányad mezőgazdasági és ipari vállalatok részéről esetleg természetben is leróható lenne. Ez a megoldási terv annyira világos és egyszerű, hogy éppen egyszerűsége bizonyítja legjobban helyességét és keresztülvihetőségét.
Ahhoz azonban, hogy a kormány ezt a tervet megvalósítsa, és általában, hogy a kormány komolyan akarja a tisztviselőkérdésnek a többi osztályok rovására eső méltányos és teljes rendezését, szükséges, hogy az ország sorsának intézése olyan kormánynak és parlamentnek a kezében legyen, amely nem egy vagy két osztály érdekeit képviseli, hanem valóban az egész nemzet kormánya és parlamentje. Szóval előbb be kell következnie az ország teljes demokratizálódásának. Sajnos azonban ehhez még nem állunk egészen közel és alig hihető, hogy a tisztviselők addig tétlenül várni bírnak és fognak. Felmerül tehát a kérdés, hogy miképpen fogják a tisztviselők a maguk sorsának intézését a kezükbe venni.
A tisztviselőknek, hogy sorsuk intézésében maguk is hathatósan részt vehessenek, tudvalevőleg csak egy eszköz áll rendelkezésükre: a szervezkedés.
A köztisztviselők szervezkedésének kérdéséről figyelemreméltó tanulmányt írt Jancsó Károly a Nyugat július elsejei számában. Ebben a tanulmányban felveti a kérdést, mért nem szervezkedtek még a köztisztviselők az előttük fekvő kitűnően bevált mintához: a munkásszervezetekhez hasonlóan? Ezzel a kérdéssel tehát most nem akarok foglalkozni, egyszerűen utalok a Jancsó cikkében foglaltakra.
Az a körülmény, hogy a tisztviselők eddigi szervezkedési kísérletei eredményre nem vezettek, nem jelenti azt, hogy azok a jövőben sem fognak eredményre vezetni. Sőt, ellenkezőleg, ezekbe a szervezkedési mozgalmakba az utóbbi időben olyan motívum került bele, amely egyenesen biztosítja a szervezkedés sikerét. Ez a motívum: az éhség.
Az igaz, amit Jancsó állít, hogy azelőtt a tisztviselők méltatlannak tartották magukhoz a bérmozgalmakat, megalázónak vették az alacsonyabb szellemi nívón álló ipari munkásságtól tanulni, azokat utánozni. De ma egészen más a helyzet. Ma az éhség megtanította a tisztviselőket arra, hogy az egyetlen példa, amelyet feltétlenül követniök kell, az ipari munkásság szervezkedésének példája. Ma a tisztviselők várva-várják azt az embert, aki az ő hivatott vezérük legyen, aki kibontsa az ő szervezkedésük zászlaját, hogy alája sorakozhassanak. Ma tízezer tisztviselő tombolva üdvözli azokat a forradalmi, gyújtó, lázító hangú beszédeket, amelyek a szervezkedés szükségét írják nekik elő. A tisztviselő nem félti a kenyerét, hiszen nincsen neki kenyere.
Az éhség az egyetlen forradalmi tényező. Ez a tényező teljesen átformálta a tisztviselők pszichéjét: a szelíd, türelmes, hazafias, lojális és alázatos tisztviselőből forrongó, lázongó, türelmetlen, önérzetes, fegyelmetlen proletárt varázsolt. Az éhség hatása alatt mind eltűntek a Jancsó által megállapított okok, amelyek eddig a tisztviselő szervezkedés akadályai voltak: a kenyérféltés, a lojalitás, a tekintély féltése, a tömegmozgalmak lekicsinylése, stb. A tisztviselők most kristályosodni kezdő szervezkedési mozgalmai már egészen új alapokra vannak fektetve. Ezeket a mozgalmakat mát nem a főtisztviselők irányítják, hanem a legkisebb rangosztályba tartozó, legéhesebb tisztviselők; ezek a mozgalmak már a főtisztviselők közreműködése nélkül, sőt, azok ellenére alakulnak.
Az újonnan alakuló szervezetek vezérei mind kisemberek. És a tisztviselők szervezkedési mozgalmukhoz megtalálták az egyetlen célhoz vezető formát: a szakmák szerint való szervezkedést. A szakszervezeti formát azonban a tisztviselőknél nem úgy kell keresztülvinni, hogy külön szervezkedjenek például az igazságügyiek, külön a pénzügyiek, a postások, vasutasok, stb, hanem ezen belül is külön a szolgák, altisztek, a kezelőtisztek, a tisztviselők. Ezek a szakmabeli csoportok aztán kiküldik az ő képviselőjüket a központi vezetőségbe, amelyben mindegyik szakcsoport egyenlő joggal vesz részt. Ez egyszerű lemásolása a munkások szervezkedési jogformájának, amely teljesen bevált. Megállapíthatjuk, hogy a tisztviselők modern szervezkedési mozgalmai valóban ebben az irányban haladnak.
A vasutasok szövetsége például a régi életképtelen szervezkedés típusa. Nem szakok szerint, hanem területi alapon csoportosítja a vasutasokat. Minthogy azonban a vasutasoknak területi érdekeik nincsenek, hanem csak szakmabeli érdekeik vannak, ezért a Vasutas Szövetség, dacára annak, hogy körülbelül 25 ezer tagja van, mégsem tudott a vasutasok részére semmi eredményt biztosítani. Most aztán lassan kialakul az újfajta vasutas szervezkedés, a szakok szerinti és minden szakcsoportnak megalakulása után első dolga hadat üzenni a Vasutas Szövetségnek. A Vasutas Szövetségnek még sohasem volt méltóságosnál kisebb úr az elnöke. A művezetők szakcsoportjának elnöke pedig művezető, az irodakezelőké irodakezelő, a mozdonyvezetőké mozdonyvezető. A vasutasok most készülnek még az állomás felvigyázói és a raktárnoki szakszervezetek megalkotására. Mindezeknek a vezetője közülök való szakmabeli kisember. Ha majd - nemsokára - mindezek a szakcsoportok kezet nyújtanak egymásnak és karöltve fognak küzdeni közös érdekeik megvalósításáért: ez lesz az a modern Vasutas Szövetség, amely aztán igazán képviselni fogja a vasutasok érdekeit.
E szerint a minta szerint fognak megszervezkedni a többi tisztviselői kategóriák is. És ha majd kialakulnak a postások, a tanítók, a jegyzők, a megyeiek, a minisztériumi, a postatakarékpénztári, stb, stb alkalmazottaknak a vasutasokéhoz hasonló szövetségei, akkor ezek a szövetségek egymásra fognak találni, összehozza őket az együttműködésben rejlő erő közös érdeke. És így fog kialakulni - mégpedig nemsokára, mert a nyomor és a korszellem sürgeti: Supka Géza ideális terve - a közalkalmazottak olyan szervezete, amely éppen olyan hatalmat ad a közalkalmazottak kezébe munkaadójukkal szemben, mint amilyen a munkások hatalma a munkásszervezetek révén.
Ez lesz az a megoldás, amely a tisztviselőket a maguk erejéből ki fogja vezetni a nyomorúságból és visszaadja a tisztviselőknek a társadalmi osztályok között az őket megillető helyet. Ez tehát az osztályharc alapján alakuló szervezet lesz. A tisztviselők külön osztályba tömörülnek, és belevetik magukat az osztályok harcaiba. A harcolók közé egy új harcos kerül, a birkózók, a marakodók közé egy új versenytárs.
(Érdekes az a megfigyelésem, hogy a közalkalmazottak ezen szervezkedési mozgalmában a leghátramaradottabbak, a leglassabban mozdulók, osztálytudatra legutóbb ébredők a szoros értelmében vett tisztviselők, vagyis azok, akik a minősítési törvény értelmében érettségi vizsgával vagy ennél magasabb kvalifikációval bírnak. És amily mértékben csökken a közalkalmazottak értelmi nívója, olyan mértékben jobban inklinálnak a szervezkedésre. Vagyis ebben a nagyszabású szervezkedési folyamatban legelöl járnak a legalsó kategóriákba tartozók, a munkások és leghátul kullognak a tisztviselők. (Úgy látszik, a kultúra árt a szervezkedésnek.) Úgyhogy nincs kizárva az az eshetőség sem, hogy végre is a közalkalmazottak nagy egyetemes szervezete a tulajdonképpeni tisztviselők közreműködése nélkül fog megalakulni. És csak mikor már ez a szervezet hatalmas eredményeket fog produkálni úgy, hogy a tisztviselők a közalkalmazottak legalsórendű, legrosszabbul fizetett, legmostohábban kezelt kategóriájává fognak alásüllyedni, akkor fognak a tisztviselők végre öntudatra ébredni és szakszervezetbe tömörülve utólag bekapcsolódni a szervezetbe.)
Így fog kialakulni végre az utolsó szervezetlen társadalmi osztály szervezetbe való tömörülése. Ennek aztán igen nagy horderejű szociális eredményei lesznek.
Mert, amint az utolsó társadalmi osztály is a szervezet erejével veri vissza a többi osztályok ellenséges támadásait, azonnal megszűnik az igazságtalan helyzet, ami pedig egyetlen alapja a társadalmi osztályküzdelemnek, hogy van egy nagy kontingenst számláló osztály, mely a többiek háborújának megfizeti az árát. Ha a tisztviselők is vissza tudják adni az ütést, akkor nem lesz többé értelme a harcnak. Hiszen minden ütésért mindenki visszaüt, minden áremelésre teljes értékű ellenáremelés lesz a felelet. És ha az iparcikkek, a gabona vagy a munkabér áremelésére a tisztviselők szintén munkabéremeléssel fognak válaszolni, amelyet viszont amazok adójából kell megfizetni, akkor a harcos osztályok be fogják látni, hogy a harc teljesen meddő, fölösleges, sőt, ártalmas. Erre aztán az általános harc helyét elfoglalja az általános társadalmi béke, az egész nép szolidaritása. A különböző szervezett társadalmi osztályok kezet szorítanak és egyesülnek a közös célok elérése céljából való együttműködésre. A társadalmi rétegek nem egymás alatt, hanem egymás mellett fognak elhelyezkedni és így meg fog szűnni a feltörekvés és az alultartó törekvésből származó folytonos súrlódás és erőpazarlás. Ez lesz aztán az ország igazi demokratizálódása.