Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 18. szám · / · Dr. Hesslein József: A köztisztviselő-probléma

Dr. Hesslein József: A köztisztviselő-probléma
I.

A közalkalmazottak sorsa iránt az ország közérdeklődése az utolsó időben kétségtelenül élénkebb lett. A társadalom ma határozottan szimpátiával kíséri a közalkalmazottak mozgalmait, amelyek munkájuknak jobb díjazására irányulnak. Azt azonban még sem lehet állítani, hogy a tisztviselő-osztály az ő béremelési küzdelmében a többi társadalmi osztály támogatásával is találkoznék. Mindössze szimpátiáról, a küzdelem jogosságának elismeréséről lehet szó; támogatásról, szolidáris együttműködésről, vagy bármilyen formájú olyan közreműködésről, amely a tisztviselők mozgalmát erősítené, egyáltalán nem.

E jelenségnek nagyon kézen fekvő a magyarázata. A tisztviselők fizetésének emelése az állami kiadások szaporodását jelentené. Az állam pedig, ha nagyobb kiadásaira fedezetet keres, kénytelen az adózó polgárok, tehát az összes társadalmi osztályok zsebébe nyúlni. Már pedig senki sem fog olyan törekvést támogatni, melynek költségeit neki kellene megfizetnie, amely tehát végeredményében ő ellene irányul. Az emberi lélek legmélyén szerényen meghúzódó altruizmus szívesen ajándékozza meg részvétével a nyomorgó tisztviselőket, de amint arra kerülne a sor, hogy ezen a nyomorúságon az ő zsebéből kellene segíteni, akkor az ember indulatai között vezérszerepet játszó egoizmus veszi át a szót, és energikusan tiltakozik.

Innen van, hogy amikor arról van szó, hogy az emberi élet fenntartásának költségei a háború alatt enyhén számítva 5-600 százalékkal emelkedtek, a tisztviselők jövedelme pedig ezzel szemben csak 25-35 percenttel növekedett, akkor mindenki a szánalomteljes részvét hangján szól a tisztviselők ügyéhez, de amikor meghallják, hogy a tisztviselők memorandumában kért aránytalanul csekély segítség is évi 640 millió koronájába kerülne az államnak, mindjárt elhallgat a részvét és azt mondják, hogy a tisztviselőknek be kell látniok, hogy az állam nem bírja el ez újabb nagy megterhelést, mely a háború előtti összes állami kiadásoknak több mint egyharmadát teszi ki.

Meg kell végre magyaráznunk, hogy a társadalom ez önzése egészségtelen eredményekre vezet. Az a szánalomszülte érdeklődés, mely a tisztviselőmozgalmak iránt megnyilatkozik, teljesen értéktelen a tisztviselők szempontjából; az a minden radikális segítéssel való szembehelyezkedés pedig, mellyel az eredmények elérését megakadályozzák, nemcsak a tisztviselőknek van ártalmára, hanem maguknak a többi társadalmi osztályoknak is. Hiszen azt nem vonhatja senki sem kétségbe, hogy ahhoz, hogy a köztisztviselők munkája jól legyen elvégezve, az egész társadalom legfontosabb érdekei fűződnek. És ezt a nagyfontosságú munkát éhes emberek nem végezhetik el úgy, ahogy ezt a köz érdeke megkívánja. Egyetlen példával kétségtelenül be lehet ezt bizonyítani. A vasúti forgalmi tiszt munkájának pontosságától emberek élete, nagy vagyonok sorsa függ. El lehet-e képzelni, hogy ezt a munkát jól végezze az a tisztviselő, kinek a mostani árviszonyok mellett 133 korona a havi fizetése, amihez 50 korona háborús pótlék járul, összes havi jövedelme tehát 183 korona, és ebből az összegből még családot is kell eltartania.

A társadalomnak be kell látnia, hogy a tisztviselők munkájának jobb díjazása végeredményében az ő érdekében való. A munkának mindig meg kell fizetni az értékét, mert ha a munkás azt látja, hogy munkájáért nem kapja meg a megérdemelt ellenszolgáltatást, akkor akaratlanul is kénytelen lesz munkájának nívóját megfelelően leszállítani. Az olyan politika, mely a munkaerőnek ellenszolgáltatás nélkül való kihasználására törekszik, a romlásba viszi az állami szervezetet.

Ennek az igazságnak a megértése, a közvéleménnyel való elfogadtatása legfőbbképpen a sajtónak volna feladata. Mégpedig elsősorban a napisajtónak, mert annak van legintenzívebb befolyása a közvéleményre. Sajnos azonban, a sajtó nem teljesíti e tekintetben hivatásszerű kötelességét. Azt nem lehet tagadni, hogy a tisztviselők helyzetét az utóbbi időben a sajtó is nagyobb megértéssel tárgyalja, de ez sem sokkal terjed túl a szánalom érzésének hangoztatásán. És ez természetes is, mert a sajtó is osztályérdekek szolgálatában áll. Azonkívül az újságkiadás üzleti vállalkozás, s ennek sikere érdekében a lapnak nem azt kell írnia, amit ő az ő közönségével el akar fogadtatni, hanem amit a közönsége tőle kíván. Egy szenzációs bűnügyi esetnek sokkal több hely jut a lapok hasábjain, mint az egész társadalomra nagy fontosságú kérdéseknek, amilyen például a tisztviselő-kérdés.

Minthogy tehát a tisztviselők az ő érdekeik védelmét - bármilyen természetes és jogos volna is egyébként - nem várhatják sem a többi társadalmi osztály, sem a sajtó támogatásától, kénytelenek lesznek végre sorsuk intézését maguk venni kezükbe.