Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: A Fáklya
Miklós később tétován átment az asszonyok közé. Soha ilyen habozó és elhatározatlan nem volt. Nem tudta, mit keres itt, mint ahogy nem tudta, mit keres egyáltalán az emberek között. Amolyan lefelé szállingó levél volt, még ez az egy kötelesség tartotta itt... átadni egy üzenetet, visszaadni az aranyakat... ha ez nem volt volna, úgy érzi, egyáltalán nem lenne mit keresnie ez életben. Félve, gyötrődve és szorongva ment ki az udvarra, még egyszer megállott a csillagok alatt, felnézett az égre:
- Csillagok, öreg pajtásaim - mondta, s gyermekkora jutott eszébe és apja, aki úgy ismerte a csillagokat... az öreg csillagokat... a magyarok öreg csillagait.
- Ó, Uram - mondta -, adj nekem erőt a legnagyobbra, hogy megtaláljam az igazságot... hogy lássam már egyszer magamat ebben a világban... tudjam már, hogy mi itt a dolgom, mi a szerepem, mi a rendelkezésem... mert én nem fogok visszariadni a semmitől, ha egyszer kész leszek, én nem fogom azt mondani, hogy nekem ez elég, hogy én nem veszek magamra annyi meg annyi fáradságot, hogy én nem vagyok olyan magasztos célra rendeltetve: én igenis a legnagyobbat akarom, én világítani akarok és utat mutatni az igazság felé... de hogy tegyem, mikor nem látom az Igazat!... nem érzem a Krisztust?...
Föllélegzett, s elszántan bement a kis előszobába, onnan az irodába. Első pillantása a papnéra esett. Ott ült asszonyok között finoman és szelíd mosollyal, kellemes és szép jelenség volt s öreg... A szíve hangosan dobogott, amint meghajlott távolról s köszönt neki...
Az asszony igen bizalmasan, igen családiasan, gyöngéden nézett rá, látszott, hogy meg van ijedve a soványságán, látszik, hogy félti őt... Dékányné is meg volt szűrve szegény, meg volt vénülve, de néha fölnevetett, hang nélkül az asszonyok közt, s valami nagy derű volt benne, ahogy csak azok tudnak mosolyogni a világon, akik igen magasra jutottak el. Akik mindent elvesztettek már, s mégis élnek...
Miklós hozzá ment, sajnálattal nézte, mennyire elveszett a nyár óta, s úgy gondolta, nem fogja megmondani neki az Arday üzenetét... Ha egyéb gonoszság nincsen is benne, az az egy elég, hogy megzavarja ennek az asszonynak már megcsillapodott életét...
- Nézd csak, ez hol bujkál - kiáltott rá Márta. - Margit, Margit - fordult azonnal vissza, s Miklós ijedten nézett arrafelé, de Margit nem volt sehol.
Apróságok, semmiségek, eltűnő szikrázása a napsugárnak a kavicson, nem is hallotta, mit beszéltek körülötte, neki. Sorra bemutatták az asszonyoknak, érezte, hogy mindenki megnézi, nagyon figyelmesek voltak vele szemben, úgy kezelték, mint egy beteget, s csakugyan úgy is érezte magát, mintha betegségből kelt volna fel.
A másik teremben tánc volt, Márta nagyon jól mulatott, s csodálatosképpen keveset foglalkozott ővele. Minden ujjára volt udvarlója, ő volt itt az est középpontja, elkapatott, elkényeztetett lány, alig lehetett ráismerni. Miklós inkább egy epés arcú kövér öreges nőt volt kénytelen untalan megnézni, nem tudta ki az, pöffeszkedve s hallgatagon ült, egy-egy percig, aztán felállt, elment, újra leült, kellemetlen egy személy volt, s minduntalan megjelent. A többi asszony egészen szomorú jelenség volt. Ezek az asszonyok, akik reggeltől estig a házi dolgokkal vannak elfoglalva, ezek a vidéki kisbirtokosnék a bepréselt fűzőikkel, vörös arcukkal, esetlen kéztartással, nagy cipőkkel igazán szánalmasak: milyen derék, talpraesett anyák s menyecskék lehetnek otthon, egyedül, a háztartásban s itt merevek, bárdolatlanok, s nem lelik a helyüket. A papné maga mellé ültette Miklóst, s eleven szellemmel játszott, mulatott rajtuk, egyenként ismerte őket s minden dolgukat, s folyton beszélt azon a csendes, maliciózus hangon, ahogy néhányszor hallotta már beszélni a nyáron.
- A jegyzőné; most vették meg a torjai rétet. Az uramnak ez az ideálja: mint a tűz! csak úgy ég a munka a kezén. Nézze a cipőit. Halkan nevetett, Miklós is vele mosolygott.
- A kálvinista asszonyoknak van egy nagy hibájuk: igen szeretnek dolgozni - mondta nevetve, igen halkan az asszony. - A kálvinista férfiaknak persze meg egy másik nagy hibájuk van: nagyon szeretik a pénzt. Hogy mit nem tudnak ezek izzadni a pénzért, az hallatlan. Tiszteletreméltó; az már nem is utálatos; imponáló... Dolgos nép az igaz, de a modoruk, az valami rettenetes, persze vagy egyik, vagy másik.
Egy vékony fekete kiaszalt asszonyra nézett, aki csaknem elaludt a társaság közepén.
- Minden este éjfélkor fekszik és reggel három órakor már felkél, de ha nincsen dolga, s összeteszi a kezét, már alszik. Szegény, milyen penitencia neki itt lenni, de az ura kívánta, ez hozzátartozik a ranghoz, hogy meg kell jelenni. Most is jobban szeretne otthon lenni, kovászt tenni, mert holnap reggel sütés és a kovászt sohasem bízza a cselédre: mindig maga dagaszt, mert az ura nem eszi meg a kenyeret, ha a más kezéből került ki... Van még kenyeretek holnapra, Lina? - szólt át hozzá.
A néni felrezzent, csakugyan, mintha szunyókált volna, s kedvesen elnevette magát.
- Van, persze, gondoskodtam előre, mert tudtam, hogy ma este nem leszek szabad; de nem az, hanem holnap február 18-a, holnap érkezik a sógorom a családjával, ha az éjszaka nem alszom, ugyancsak el leszek fáradva, pedig most lesz dolog, és a sógorném, tudod olyan, hogy ahányszor eljön: mindig egy cseléd. Már előre félek, hogy el kell küldeni a cselédemet, pedig ez még elég tisztességes lány, a Kovács Róza, tudod, annak az alvéginek a lánya, Boros lány az anyja, a volt harangozóé, ez még elég emberséges, csak persze ügyetlen, hát az nem fog megfelelni a sógornémnak. Az olyan rigolyás asszony...
Csak meg kell ezeket az asszonyokat billenteni, úgy elkezdenek beszélni, olyan őszintén, háziasan, minden legcsekélyebb takargatás nélkül, válogatatlan emberi egyszerűséggel, mint otthon magunk közt, a konyhában, vagy ha beszalad egy percre a szobába, s leül a vendég mellett...
Miklós meglátta Margitot.
Fehér ruhában volt, magas nyakú fehér csipke ruhában. Egyszerű kis ruha, a vállon széles fodor körül, hosszú szoknyája meglibbent, csak éppen átrepült valahogy az ajtó előtt, de Miklós megismerte, s azonnal megszűnt neki az egész társaság: azonnal felgyúlt.
Mintha tűkön ült volna, úgy maradt még a helyén. A papné észrevett valamit, de csak azt, hogy untatja Miklóst a csevegő asszony, akit ha egyszer megindított, elhallgattatni többet nem lehetett. Azt hitte, a dátum hatott Miklósra: a február 18. Emlékezett, hogy mondta neki, hogy az aranyakat adja vissza, ha tudja, erre a napra, ez a Márta születésnapja, s most talán nincsenek meg. Nagyon megzavarodott ő is ezen a véletlenségen, hogy íme, a legelső percben emlékeztetés történt e dátumra, s nagyon szerette volna megfogni a szegény fiú kezét, s a fülébe súgni, hogy maradjon nyugton, a dolog nem sürgős. Az apa egyszer kérte ezen a napon az aranyakat, mikor Arday a szokásos aranyat megküldte; ez volt az oka, hogy akkor ő figyelmeztette rá, hogy e napra hozza vissza. De azóta már sok minden eszébe jutott, amire akkor nem gondolt, hisz ha elköltötte, ezeket az aranyakat sohasem hozhatja vissza, ezek mind raritások, s kieszelt mindenféle huncutságot, hogy szükség esetén az ura előtt igazolja a dolgot... Először is, bevásárolt a bankban tizennyolc különböző aranyat, amelyek valamennyire pótolhatják szükségből az eredetieket, szóval az urától nem félt, s nem is valószínű, hogy sor kerüljön rá... Arday most bizonyára nem is fog küldeni... Szóval minden lehetőséget alaposan meghányt vetett már, csak azt az egyet nem tudta kitalálni, hogy hozza szóba Miklós előtt, hogy oldja fel a szegény fiút kötelezettsége alól.
Miklós fészkelődött, nem bírt helyén maradni, s nem tudta, szép szín alatt hogy lehetne fölállania s elmennie...
A beszédes asszonyt végre valaki más irányba terelte, és éppen az a kellemetlen, vastag asszony, aki folyton ott lábatlankodott körülöttük a sánzsán selyem ruhájában.
A papné megérintette a Miklós kezét:
- Maga nem táncol!
- Nem.
A papné finoman elmosolyodott, s ez sértette Miklóst, mert úgy érezte, ebben benne volt a kritika, hogy ő nem is alkalmas erre.
- Holnap van a kislányom születésnapja - mondta aztán a papné, minden habozás nélkül.
- Igen? - mondta Miklós elpirulva.
- Beszereztem neki tizennyolc darab aranyat.
Miklós most már egészen megzavarodott s fülig vörösödött.
Értette. Egy pillanatig hallgatott, akkor rekedten azt mondta:
- Kár volt.
Most az asszony hallgatott.
- Itt vannak az eredetiek.
Ezzel a mellényzsebébe nyúlt, ahol a kis tekercs el volt készítve, az asszony halálosan megrémült, hogy visszaadja; itt mindenki szemeláttára, s csakugyan úgy is történt.
A fiatalember kivette a csomagocskát, s egyszerűen a kezébe adta.
- Cukkerli? - mondta hangosan és idegen hangon a papné. Miklós nem volt ilyen találékony, csak hallgatott.
- Nahát, ez nagyon kedves - és idegesen felnevetett az asszony. - Még ilyet nem kaptam; ezt Mártának hozta; maga a legfigyelmesebb ember! - S a markában játszott a kis csomaggal, nem tudta hová tenni. Miklós még meg is rémült, hogy kiszakad a papír, valami baleset lesz, az isten őrizzen.
De belement a színészkedésbe annyira, hogy ezen az ürügyön hirtelen felállott; hanem amint kinézett a terem felé, Margitot már megint nem látta. Erre eszébe jutott valami, s visszahajlott. A szék karjára támaszkodott, s a papnénak halkan ezt mondta, mintha valami könnyű szellemességet mondana:
- Tegnapelőtt nálam volt Arday és arra kért, mondjam meg nagyságos asszonynak, hogy teljesíteni akarja a lánya kívánságát.
Ezzel elfordult s elment, gyorsan, szinte elugrott. Nem bírt magán uralkodni, mint a tolvaj szökött el.
Az ajtóból nézett vissza, s akkor megnyugodott, az asszony ott ült a helyén; erre föllélegzett, azt hitte le fog szédülni a székről, s átkozta magát ezért a komisz és alacsony módért. De nem; ott ült, mosolyogva, egyszerűen, kissé hidegen, s nem nézett feléje.
- Hála istennek - mondta magában, s úgy érezte, megszabadult az oroszlán veremből.
Margit állott meg mellette, a hangját hallotta, egy kis üveges könyvszekrényt nyitott ki, amiben a falnál ifjúsági könyvek voltak, s a hangja úgy csengett, mint az angyali muzsika:
- Úgy nem tudom megtalálni, ha nem mondja meg a címét.
Miklós odanézett, egy alacsony, sovány fiú állott a lány mellett, erős pofacsontjai kiállottak, s félszegen nevetett:
- Azt nem tudom, mi a könyv címe, de azt tudom, hogy mi volt annak a kis színdarabnak a címe: Szentgyörgy-nap éjszakája.
- Forgó bácsi könyvtára?
- Azt nem tudom, mibe jelent meg, csak azt, hogy első vagy második gimnazista voltam, mikor olvastam. Mikor pedig hazajöttünk vakációra, játszani akartunk valamit, nem volt mit, hát én emlékezetből megírtam azt a kis darabot, a leányszerepeket is fiúk játszották... Csak éppen eszembe jutott ez a história, most hogy megláttam itt a könyvek sarkán, hogy ifjúsági színművek... Borzasztó szeretném az eredetit olvasni...
Margit nevetett, Miklós hirtelen közbelépett.
- Kezét csókolom - mondta. S hogy Margit nem látszott reagálni, hozzátette: - Matolcsy Miklós vagyok... - olyan könyörgően, olyan alázatosan mondta.
Margit széthúzta gyönyörű, íjjas szájacskáját, s sötét szemével ránézett, azok is hunyorítottak, s kicsinyek lettek egy villanásra:
- Már mondta egyszer - szólott.
Miklós elpirult, az lehetetlen, ő ma nem találkozott még vele, de olyan sok embernek mondta meg már ma este a nevét, hogy nem csodálkozott volna, ha tényleg megtörténik.
Amint megfogta a kislány kezét, hűvös és tiszta kezecske volt az, s csodálkozott, hogy ily egyszerűen tudtak érintkezni: azt hitte, szikrák fognak kicsapni ebből az érintésből, színes lángok, s mindjárt fölrepülnek a levegőbe... mint a táltosok...
A másik fiatalember még állt, várt egy kicsit, akkor észrevette magát, elszomorodott, csalódottan, bánatosan ellógott, s úgy tett, mintha a szekrényekben levő könyvek sarkára írott szók jobban érdekelnék, mint az, akit előbb miattuk megtámadott: e szekrények kis könyvtárosa...
Miklós azonban nem ment el, csak nézett, nézett, csak nézte a leányka arcát édesen és mosolyogva, lógó hosszú kezeit eleresztette.
- Maga nem táncol? - kérdezte mosolyogva Margit.
Miklós nevetett:
- Dehogynem, ha van aki táncoltasson.
Mindjárt el is röstellte, mit kötekedik ő evvel a kis lánnyal.
Az nem is értette el; de feltűnt neki; újra visszapillantott rá; mintha megütődött volna, mit akar ez? Mit jelent ez?
- Ez az iskolájuk, kisasszony? - terelte el Miklós a szót.
- Igen - mondta Margit.
- És hány iskolás van ebben a faluban?
- Nagyon sok, nem tudom mennyi, öten vagyunk tanítók.
- Öten!... Hát olyan nagy község ez a Musa?
- Maga még nem is tudja, milyen nagy? - nevetett Margit.
Miklós is nevetett és csodálatosképpen most először nevetett gyerekkora óta teljesen boldogan, ok nélkül s vidáman: Csak nevetett.
- Szabad kérnem? - állott meg egy szőke fiatalúr Margit előtt.
Ez odanyújtotta a karját, de Miklósnak úgy tetszett, hogy elébb rápillantott, mintha inkább vele akart volna keringőzni.
El is pirult tőle, de tehetetlenül engedte át az ismeretlennek a kedvest.
Margit kétszer fordult körbe a teremben, s Miklós folyton csak őt kísérte. Mikor másodszor ideértek, táncosának köszönetet mondott, s kiállott. A fiatalemberről kétségbeesetten folyt a verejték, s dadogva ment tovább.
Miklós már kész kérdéssel csapott le rá: vajon nem utasítja vissza...?
- Ismeri az örökharag játékot?
A lányka ránézett.
- Örök harag?... - az játék?
Miklós minden pillanatban elröstellte magát: lám, hisz ő, a pap, ő egy cinikus ember, aki mindenből gúnyt űz s tréfát csinál, mennyire fölötte van ez a gyermek, ez a drága, az a szent lény, akinek minden komoly és igaz...
Tétovázva szépítgette magát; hisz ő a levélre célozott. - Kislányok ilyen nyelven szoktak beszélni: örökharag!
- Na igen, azt ismerem. Maga is kislány? Vagy azt hiszi, én kislány vagyok?
- S nem?
A lányka újra elmosolyodott, oly nemes és bensőséges volt ez a mosolya, már látta néhányszor rajta: úgy látszik ez a lénye igazi harmóniás megnyilatkozása:
- Akinek kötelessége van, az már nem tud...
Nem fejezte be, félt hogy nagyon is okosat akart mondani.
- Mit nem tud?
- Maga vallat engem?
- Igen.
- Mért?
Miklós csiklandozva nevetett:
- Csak.
- És ha én nem akarok vallani?
- Akkor én fogok.
- Mit?
- Vallani.
- És ha én nem vagyok rá kíváncsi?
Miklós hirtelen rémítően elkomolyodott. Mint a derült égből lecsapó villám, úgy érte ez a szó.
- Szabad kérnem, nagysád - állott meg Margit mellett egy másik fiatalember, erre ráismert Miklós, az a hosszú fehér fogsorú fiú volt, aki az előbb az udvaron komiszkodott. Amint elvitte Margitot, aki most újra visszanézett, s oly szépen, oly kedvesen, mintha a pillantásával vissza akarná vonni, amit a szavával sújtott, mintha a tekintetével mézet akarna hinteni a keserű csípésre... Miklósban újra felindult saját maga ellen a haragja: nem tudott táncolni, mit nem adott volna érte, ha ahelyett a sok semmiség helyett, amit világéletében tanult, legalább táncolni tudna.
(Folyt. köv.)