Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: A Fáklya
Aztán még kényelmetlenebbül gondolt arra, hogy Dékánynéval fog találkozni... Rettenetes, hogy az ember nem vághatja el a múltat... Egy elmúlt viszonnyal végleg szakítani... A hideg kilelte, hogy fog szembe nézni... Ez megint elég volt rá, hogy elvegye föléberedett életkedvét s visszasüppedjen abba a dermesztő maznaságba, amelyben már hónapok óta kínlódott.
Újra nekiült az olvasásnak. Néhány mondatot alvó pillantással betűzött el, de aztán nem tudta abbahagyni; olyan furcsa volt:
«Nemrégiben is találkoztak olyan Természet vizsgáló Bölcsek, akik azzal kérkedtenek, hogy ők tudnának olyan szárnyakat csinálni magoknak, melyekkel éppen a Holdba bé repülhetnének, sőt még a Holdon is túl mehetnének - olvasta a Verestói prédikáció véletlen felütött helyén. - De én az ilyen csudálatos repülésről való gondolatokat mind csak repülő Hazugságoknak tartom; mert amint ezt egy Borellus nevű tudós Ember megmutatta, in musculis Humani Corporis pectoralibus: az Ember melyjén levő inas húsban nincsen annyi erő, hogy az által az Ember magát a Földről felemelvén, ebben a híg, vékony és nem igen sűrű Levegő-égben repdeső madár módjára ide s tova hordozhatná. Sőt, ha valaki nem vállaira és melyjére, hanem lábaira fűzné is a szárnyakat Mercurius módjára, úgyis, amint ítélem, igen kevésre mehetne, mert az Ember lábain levő inas-húsban is nem gondolok én annyi erőt lenni, mely az Embert a híg Levegő-égben repdeső madárrá tehetné. Hát vajon Bölcsességnek mondjam-é azt, avagy inkább szerfelett való Elmefuttatásnak, amiben Fejeket törték ama Bölcs Emberek Franciscus de Lanis Sturmius, és ezek előtt Mormius és Pegelius, akik olyan repülő Hajókat akarnak csinálni, mellyel a Levegő-égen úgy evezhetne az Ember, mint a Vízi Hajóval a Vízen. De ha szintén valaha ilyen Hajót készíthetnének is az Emberek, azzal a Levegő-égnek csak alsóbb és középső Tartományaiban hajókázhatnának, minthogy ezeknek nagyobb sűrűségük vagyon; a felsőbb Tartományban pedig, minthogy az igen híg és vékony új hajókázásokkal semmire nem mehetnének: annál, inkább a Csillagos-égig ezek az új Typhisek és Palinurusok fel nem evezhetnének. Azt már vastag ostobaságnak, avagy pedig másokat megcsalni akaró csintalanságnak mondanám lenni, ha valaki Lajtorjákon akarna felhágni az Egekbe; de mégis úgy olvasom némely régi Könyvekben, hogy erre a nevetséges dologra is reá ment az Emberi okoskodó Természet. Mert, ha igaz, volt régenten a Rácoknak egy Királyok, aki, mikor észrevenné, hogy ő nékie nem akarnának engedelmeskedni a Rácok, felette igen megharaguvék és hosszú Lajtorjákat kezde csináltatni: melyet látván a Rácok, hozzája mennének a Királyhoz, és kérdezni kezdék, mit akarna ő azokkal a hosszú Lajtorjákkal. A Király pedig ilyen fenyegetőző beszédekkel felele ő nekiek. Mihelyt elkészülnek ezek a Lajtorják, hosszan összekötöztetem ezeket, és az Égnek Csillagos Mennyezeteire feltámasztatom, azután ez öszvekötöztetett Lajtorjákon felmegyek szemetek láttára a magas Égbe, bémegyek Juno Istenasszony elébe, és bevádollak titeket, hogy nem akartok nékem engedelmeskedni. Ezt hallván az ostoba Rácok, felette igen megijedének és engedelmeskedni kezdének az ő Királyoknak. De ma bezzeg okosabbak a Rácok...»
Stb. Abbahagyta az olvasást, halkan nevetett az ostoba Rácokon, a bölcs Prédikátoron, aki Méltóságos Liber Báró, Gyalakuti Lázár János uramat ilyetén beszélgetésekkel vigasztalta idvezült testvér Nénje Méltóságos Libera Baronissa Lázár Anna Asszony ő Nagysága Temetési Tisztessége napján... Egy olyatén prédikációval, melynek még textusa sem a bibliából van véve, hanem Virgiliusból.
Arra gondolt, milyen csodálatos, hogy az ember minden bajáról dolgáról, még szívének gyötrelmeiről is meg tud feledkezni más ember elmejátékának varázsa alatt... Vajon nem ez-é csakugyan a legjobb vigasztalási motívum: a gyászolókat visszatéríteni az életbe, az élet megnyugtató mindennapiságába...
- Fiam - szólott be hirtelen, halkan az édesanyja -, ki jön itt?
Miklós ijedten nézett ki az ablakon az udvar felé; még mielőtt látta volna, már megint meg volt rémülve, hát még mikor meglátta Ardayt, aki mereven jött a tornácon.
Az anyja már sietett is el, hogy valamiképpen ne találkozhassék vele.
Miklósnak a szájába fagyott a név. Ez valami fatális véletlennek tűnt fel előtte, hogy e napon mind a két irányból sugarak, gondolatok, reá gondolások sugarai keresték fel. Az asszony felől is, és ez is...
Kisietett Arday elé és szó nélkül hajlott meg előtte, amint ott állott a pitvar ajtó előtt a tornácon.
Szótalan invitálta.
Mikor bent voltak a szobában, a fiatalember habozva mutatott helyet a képviselőnek.
Kevés ideig hallgattak.
- Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek sajátja - mondta fakón, lassan, szavakat rakosgatva; Miklósnak eszébe jutott az a sok beszéd, amit legutóbb hallott tőle, s amelyből csak annyira emlékezett, hogy részeg ember a józanságot prófétálta; erkölcstelen az erkölcsöt, családi életében förtelmes, a mély vallásosságot és a családi élet szentségét. Félve nézett az öregemberre: most hol sül ki az alacsony, a gonosz nemtelenség.
- Fiatal barátom, kegyed meg lehet lepve azon, hogy fölkerestem... Lássa, a papot keresem. A bibliában olvastam egy passzust: Mikor Jézust megfeszítették, lehúzták a ruháját s a katonák a kereszt alatt kockát vetettek rá... Ez a kép nem hagy nyugodni, szeretném tudni... Azt szeretném tudni, mit szól hozzá?
Miklós hallgatott. Mit jelent ez a kérdés: ő mit szól hozzá. Mért jött ide ez az ember?
Aztán amint nézte Ardayt habozva, szóljon-e, nem-e? Szinte víziószerűen látni kezdte a Jézust, aki a kereszten függ, az ég sötét, a föld sötét, fellegek az égen, egészen sötét a világ, lent a hegy oldalán mindenki megdöbbenve mered a keresztre s a sötét égre, Mária vigasztalhatatlan, tördeli a kezét, s már nem bír sírni s a katonák kockáznak, röhögnek és kockáznak, nem látják a Jézus halálgyötrelmeit, a rokonok sárga arcát, sem a Mária kisírt szemeit: feketék és kemények, vidámak és kockáznak. Nem látnak mást, csak a nyereséget, a köntöst és a játékot. Felőlük sírhat az anya, a barátok, zokoghatnak a hívők s tűnődhetnek a jövő dolgai felett a tanítványok, ők kockáznak... s ott volt köztük Arday, amint itt ül előtte, s ránéz.
- Mondja, tiszteletes úr: mit szól az emberi természetnek ezen vadságához, romlottságához. Én azt hiszem, ennél borzalmasabb kép az egész újtestamentomban sincsen.
A fiatal pap maga elé nézett, hallgatott.
Az öregurat ellenben mintha valami szenvedély izgatta volna, tovább beszélt:
- S látja, ez azóta is folyton így van. A krisztusokat mindennap megfeszítik, de a játékdüh ma éppen úgy uralkodik a lábainál, mint akkor.
Lassan szólt, mint aki tudja, mit akar mondani.
- A nyerészkedés szenvedélye, nagy szenvedély. Akiben az fellobbant, abban ki is öl minden nemesebb érzést. Galléron ragadja, úgy vonszolja az árok felé... az örvény, az egészség, a becsület, a vagyon, az élet, mind semmi ez előtt a szenvedély előtt... A Jézus poroszlói a legjobb példa: vígan végezték a dolgukat: levetkőztették a szegény zsidót s veres palástot adtak rá, bojtorjánból koronát csináltak neki, a fejére nyomták, nádszálat a kezébe, s térdet hajtottak előtte: Jó egészséget zsidókirály!... így valahogy. Aztán szemébe köptek, kivették a kezéből a nádszálat, s a fejét csapkodták vele, aztán fogták, leszedték róla a palástot, vidd a keresztedet! Szegény sovány zsidó cipelte, nem bírta, összeroskadt; akkor fogtak egy másik zsidót, Simont, azzal vitették a keresztet. Felszegezték... ecetes spongyát dugtak a szájába, szegény elfordította a fejét: keserű volt, savanyú volt és ő is ember volt... De a legszebb az a kockázás, mikor a ruháján sorsot vetettek... Ez a játszó ember barátom: egy pár durva tréfa, aztán jön a kocka... Pénzt... Nyerni... S a haszonvágy mellett a káröröm: az az ördögi indulat, hogy örvend, ha más veszít és pedig annál inkább, minél jobban kell titkolnia ezt az érzését, hogy a másik meg ne nehezteljen; ez egy magas és komplikált gyönyör: látni, hogy lesz a barátomnál kétségbeesés, keserűség, düh abból, amit a gyönyör forrásának várt... s hogy fojtja magába a dühöt, hogy mások csúfja ne legyen. Képmutatásra, tettetésre, nincs jobb iskola, mint a játék, ahol az ember mosolyog, mikor a fogát csikorgatja, s vidámnak mutatja magát, mikor a szívében a pokol ég.
Miklós fölemelte szemét a képviselőre, s meglepte őt, hogy az merően, szinte gúnyosan nézi őt, kereste magában, mivel s mért érdemelte ki ezt. Tudta már magáról, hogy erős, szinte vad szenvedélyek élnek benne, de kártyázni nem szokott... Mért akkor ez a heves támadás? Ki ellen irányul ez?... Mert ez durva, brutális támadás. Mért szólna különben a pap előtt oly cinikusan a Krisztus kínszenvedéséről, ha nem kínt akar okozni? Nem... ez az ember valami céllal jött: majd meglátszik a lóláb!...
De Arday elmélkedve folytatta, fesztelenül és hidegen fejtegetve:
- A korhelység játékra, a játék korhelységre visz. Uralkodni kezd a bűn, és bűn az a hajlam, amely a nemes képzeteket, a jobb érzéseket elnyomja, az okosságot fogva tartja s az embert akaratja ellen ragadja, úgyhogy már nem ura magának, hanem a kívánság uralkodik ő rajta. A nyerés kívánsága úgy táplálja saját magát, mint az olaj a tüzet. Aminek el kellene őt riasztani, ő abból él: az ő nyerése a más pusztulása, az ő öröme a más kétségbeesése, minden törekvése arra megy, hogy felebarátját koldussá tegye, magát pedig meggazdagítsa... Nem így van, tiszteletes úr?
Miklósban valami határozatlan aggodalom eredt, hogy ez az ember saját magáról beszél, s hogy gonosz szándékai vannak.
- A játékos belső ínsége kimondhatatlan, de az neki nem elég, még másokat is ugyanerre a vétekre akar csábítani, ugyanebbe a szerencsétlenségbe... Nem elég neki, hogy a saját életét már tönkre tette, mindenkit meg akar fosztani vagyonától, boldogságától, önbizalmától... A játékos valami olthatatlan s tantaluszi kínokat szenved: s neki viríthat a mező, felőle haldokolhat a Krisztus, ő kockázik... S ha még jóllakhatna valaha: de semmi győzelem nem elég, semmi bukás nem sok... Mint valami mázsás teher lóg a feje fölött a szenvedély súlya, s az öngyilkosság a végső reménye... De még az öngyilkosság pillanatában is megáll, ha csak egy kockavetésre módja van... Nem igaz, tiszteletes úr?
Miklós makacsul mondta magában:
- Ez most nekem vet kockát. Most rajtam akar, most az én köpönyegemen akar játszani.
Egy pillanatig lázasan pillantottak egymás szemébe, akkor az öregúr felocsúdott, elfordította, majd lehunyta a szemét. Kissé megrázkódott, a zsebébe nyúlt, kivette a tárcáját, abból egy ív papírt, s odatette Miklós elé.
Miklós elvörösödött, megismerte, mielőtt kibontotta volna, kitalálta, mi az az ív.
- Kedves barátom - mondta a képviselő -, közeledik február 18...
Miklós megütődve nézett rá. Február 18. Mintha hallotta volna ezt a dátumot, nem tudta mi az.
Az öregúr kissé előrehajlott; amint a díványtól előbbre dőlt, hallani lehetett, ahogy a ruhája hersegve szakadt el a ragadós viaszos vászontól.
- Az én utolsó kockavetésem ez: vigye vissza az aranyakat...
Miklós lángvörös volt, aztán egészen fehérre lesápadt.
- Én tudom, hogy e nélkül az írás nélkül nem akarta kiadni; én tudom, maga mind a tizennyolc darabot őrzi. Nem?
Miklós szótlan, szédülve intett. Az öregúr könnyeden mondta:
- Nem találta meg a módját, hogy adja vissza... Menjen el... S mondja meg... hogy egy öregember a sír előtt... amelyet maga ásott magának: egyszer a jóság kockáját... próbálta elvetni... Vigye vissza, fiam, az aranyakat... adja vissza a szegénykének... s mondja meg... mondja meg, hogy...
Megállott, habozott, kereste a szókat. S Miklós feszült figyelemmel, valami benső ijedt várakozással leste a szót: s gyanúval és ellenséges érzéssel: Timeo Danaos...» Ki is mondta magában, míg csodálkozó szemmel nézegette az öregurat, csak mondogatta magában: Timeo Danaos, timeo Danaos... Nem, nem, nem: itt törpeség és gyávaság van, itt közöny és tehetetlenség van: timeo Danaos, timeo Danaos!...
A képviselő, úgy látszik, meg volt elégedve a hatással, amit már eddig is tett; mennyire vakok az emberek: nem kell ahhoz szó, hogy felismerszék az álnokság; a legtávolabbi mozdulat, a ruhának minden kis vetülete elárulja a viselőt: semmi sem uralkodik úgy az emberen, mint az erkölcsi erő, semmi sem oly nagy az emberben, mint az erkölcsi magasságok iránti tisztelet: hogy játszhatja a ravaszság a fennköltséget!... Timeo Danaos, Timeo Danaos...
Az öreg úr már egész síri hangon beszélt, mint a rossz színész, aki III. Richardot a gégéje fenekéről előkapart hangokkal teszi démonivá, s az ember folyton ki akarja húzni a fogai közül a finom szavakat, hogy össze ne nyálazza őket; az öregúr így szólt, rezgő, hosszabb szünet után:
- Mondja meg, barátom, mondja meg fiam: hogy egy öreg ember, a sír előtt, amit maga ás magának, de ami mindent ki fog egyenlíteni, jóvá akarja tenni azt, amit még lehet... Mondja meg kedvesem, Sztánay Nusikának... - s már egészen halk és rekedt volt - hogy teljesíteni akarom a lánya kívánságát: feleségül akarom venni őt...
Miklós annyira elbámult, hogy most már igazán nem volt képes egyetlen hangot kiadni.
Az öregúr lassan felállott; amint méltósággal mozdult, szálanként tépte ki magát a dívány ragadós vásznából, s Miklós jobban hallotta ezt a hersegő neszt, mint, amit mondott volt...
Kikísérte a kapuig. Ott az öregúr, a vállát sem fordítva meg, úgy lenézően, de nyájasan s szertartásosan meghajtotta a fejét feléje, aztán elment.
Lassan haladt előre a deszkapallón, amely a tavaszi sáron alkalmasan húzódott végig, s aki szembe jött, nagy tisztelettel lépett le előle a legnagyobb pocsolyába. Miklós sokáig nézett utána, s a szája folyton mormolt, maga sem tudta, mit. Hajdonfővel volt és kis kabátban; megfázott. Már az édesanyja jött ki utána:
- Az istenért, csak ne legyél már ilyen könnyelmű - mondta -, nem értem, egy felnőtt ember, ennyire nem törődik az egészségével. Miklós röstellkedve, dideregve sietett be a szobába, felkapta az asztalról az ívet, az ablakhoz ment vele. Egyáltalán nem csodálkozott volna rajta, ha valami hamisítványnak, másolatnak, vagy isten tudja minek találja, de nem, valósággal az eredeti volt... Csóválta a fejét rázogatta, nem értette...
Addig járkált hevesen a szobában, míg az anyja be nem szólt:
- Fiam, készen van az ebéd...
Még mindig azt a két szót mondogatta, csak most vette észre, mit is: timeo Danaos... timeo Danaos et dona ferentes...
Az ebédet szótlan ették meg, a juhtúrós galuska nagyon vastag volt, s a túró egészen elfolyt, nehéz parasztétel volt, eszébe jutott Sztánay Nusika: olyan finom ételeket ő még sehol sem evett, mint annál...
- Édesanyám - szólalt meg csendesen -, muszáj elmennünk. Musára... Muszáj... Dékányékhoz...
- Á, én nem megyek... Dehogy is megyek...
- Muszáj...
- És te se menj...
- Muszáj édesanyám...
Hevesen tette le a villáját, s ferdén elfordulva, duzmaszkodva ült szegény kis anya. Akkor, mintha már régi, régi idők óta remegne attól, hogy ki kell mondania, de kitört:
- És te egyáltalán ne menj oda! Ne menj oda, míg élsz!... Tudod! - s lángba borult arccal pattant fel. - Hisz az az asszony szerelmes beléd... az a vén satrafa... Elsüllyedek a szégyentől, hogy nekem ilyet ki kell mondanom az édes fiam előtt...
Miklós röstellkedve, zavarban nézett rá és szemérmében fölzaklatott anyját ijedten akarta megvigasztalni:
- El kell mennem, édesanyám, mert, aki most itt volt: az Arday képviselő volt, és azért jött hozzám, hogy mondjam meg ennek a hölgynek, hogy megkéri a kezét...
Csak mikor az anyja zavart s szégyentől elvörösödött arcába, nézett, akkor értette meg, mit mondott:
- Egy férjes asszonynak a kezét!... - kiáltotta az anyja, s a tekintetében egy ártatlanságnak, egy élettapasztalat nélküli gyermeknek ijedt értetlensége volt...
Miklós mélyen elpirult a lelke fenekéig, szégyellte, hogy ő olyanokat tud, amikről az anyjának sejtelme sincs, szégyellte, hogy ő már réges-régen nem ártatlan kislány...