Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: A Fáklya
Kinn az első tavaszi nap sütött ki, az ereszekről csorgott a jégcsap, s az utca közepén felolvadt a hó, jég, a marhajárásban. Gyerekek állottak ki a kerítések tövére, s még mindig dideregve, lila ajkakkal süttették magukat a napon. Ezek a szegény gyerekek ősz óta nem voltak szabad levegőn, falusi szokás szerint még az ablakok is be voltak homokkal tömve, hogy valamiképpen a hideggel be ne jöjjön a tiszta levegő.
Miklós szórakozottan nézett ki az ablakon, nagyon le volt soványodva, még ha lehet jobban, mint a betegsége előtt, ritkás szakáll verte ki az állát, a szeme egészen elbújt a szemgödrökben s nedvesen égett.
Ahogy az anya belépett, visszafordult. Az anyja komoly szeme előtt már úgy akarta mutatni, hogy rendben van, dolgozik, él. Az asztalon papír volt, ceruza, s járkálva olvasta a szép, régi könyvet, amit az anyja hozott neki, az apa hagyatékából. Gyönyörködve simogatta, fogdosta a kedves alakú könyvet, amely egész bőrbe volt kötve, háta arany s zöld mezőkre metszve, igen szép könyvkötő munka, fényes vörösbe edzve a lapszélek, ma semmi pénzért nem tudnák megcsinálni ezt a kötést. Milyen finom művészetek mentek kárba a régiek tudásából; bármeddig nézi, új meg új gyönyörűséget ád e könyv, valóban olyan úri darab, amit a tartalma szerint megérdemel. Holtakkal való barátság, Verestói György uram Orációi.
Az anyja lábujjhegyen ment keresztül a szobán, úgy kímélte, úgy nem akarta megzavarni gondolataiban. Miklós leült az asztalhoz s jegyzeteket írt a többiekhez.
A grófok papja, aki csupa olyan dolgot tud, ami az urakat szórakoztatja, tudományt és erkölcsöt...
Philippe homo es!... Mindig ez a textus egy főúri társaság előtt... A gazdag és a felfuvalkodott urakat minduntalan arra kell figyelmeztetni a papnak, hogy ember vagy! Temetésen pláne lehet...
- Jó szerencséjének és délceg örömének rántsa meg zabláját...
- Ennek boldogsága csak csalárd jég hátára írott boldogság...
- nevető szerencse fölveszi a dicsőség szekerére
- kevélységnek dajkája a boldog állapot - vékony és lengeteg oráció
- mordkedvű... dérdur... gonosz szolga.
- A te hegedűsöd sem sétálót, sem a menüettet, sem a batutát nem vonszá előtted, hanem ezt a paradicsomi nótát: memento mori, quia pulver es et in pulverem reverteris: megemlékezzél a halálról, mert por vagy és porba térsz vissza.
Ahogy eszébe jutottak; félig rövidített szókkal, sebtiben írta. Ezt a rövidítést a nagyapja kézírásából tanulta; az tele volt egész rendszerével a gyors írásnak, ahogy a múlt század elején szokás volt kurtítani. A leírt mondatok, a kikapott frázisok, apró lámpácskák módjára gyúltak ki, egy elmúlt és szép nyelvi világba világítottak be neki. A mai prédikálás stílusa oly öreg és annyira fakó, annyira hiányzik belőle az élet közvetlen illata: ellenben ez a régi nyelv, a maga valóságos töviről metszett naiv virágaival úgy hatott rá, mintha a friss rétre ment volna ki a dohos házból, s tele szívná magát a napsugaras mező egyszerű szépségeivel. Nem csoda, hogy Verestói uram oly kedves és szeretett prédikátor vala: ma is gyönyörűség vele haladni, s amint a komoly természettudományi ismeretek a naiv, szinte alkimista balítéletekkel vegyesen csorognak elő, látni a díszes úri gyülekezeteket, akik prémes bundákban s meleg bekecsekben, kifent bajusszal s kíváncsi szívvel, gyermekül ülnek a templom fagyos padjain, s órák hosszáig rendületlen figyelemmel hallgatják a bölcs prédikátor mézédes csevegését. Ő maga is megfiatalodva olvassa s olvassa a furcsa orációkat, amelyek egyesítik magukban a mai napilapoknak újságadó híreit, a tárcarovat szellemességét, a vezércikk politikai irányítását, s mindent, amit ma íráson át nyer a közönség...
Miklós újra meg újra fölkapta a ceruzát s tovább írogatott:
- mikor a pap a legszigorúbb megrovást intézi a hallgatósághoz, akkor is azt kell mondania, hogy a hallgatói kívánságára teszi: «és remélem, ha a ti jókedveteknek és engedelmességeteknek vidámító szele rám fuvall!...» ezzel elveszi azt a kedvetlen érzést, hogy itt most egy idegen ember megró: nem! helyettünk beszél.
Mert a papnak azzal a kedves érzéssel kell szolgálnia, hogy az én lelkiismeretem szól általa: de az én lelkiismeretem akárhogy fel is van zúdulva ellenem, mégsem öl meg engem. Egy közönyös idegen hamarább kitekeri a nyakamat, mint én magam magamnak, akárhogy is fel vagyok háborodva magam ellen.
A papnak mindig harmóniát kell hagyni a lelkekben. Csiklandozza pl. a lelkeket, pl. az Istent támadók szavainak idézésével, hogy cáfolhassa, (Ver. 367.) Ő nem támad. És nem véd. Ő csak beszél: támad és véd. Dialektika: azt érezteti meg, hogy legjobb úgy, ahogy van.
A pap rendőr!!!
A pap igen fontos szerv a közrendben: A pap sohasem dob be semmi bomlasztó csírát. A pap a kialakult állapotok konzervátora.
*
görcsös és darabos cserfa
ütköző kemény kőszikla
csendes rév-part
életének bujdosó hajója
tökéletes csendesség
szemöldökösen cirkál, vizsgál
hásártás kedvű, frakturás elméjű, szőrszálhasogató emberek
minden dolgunk ágáról-bogára megy
törzsökös eredet
a nyalánk Éva
anyánk incselkedő kígyó
a keserű halál
a gondolkozás fékemlője (fékellője, fékezője)
e földi sátorozás
mélységes sebek
hová lett ez a drága, tiszta nyelv, a frissen kaszált szénának ez az illatos petrencéje: valami kimondhatatlan bűbáj van ebben a régi nyelvben, amely sohasem vénülhet el; mint a népnyelv: a mai beszéd már halva született, kikövült frázisokból áll... Ezeknek az agya még muzsikált a nyelven, friss futamokat hozott, a szavak életét bentről élte: mi kész sablonokkal dobjuk ki gondolatainkat.
*
A papnak nem szabad egyik társadalmi osztályt sem favorizálni a másikkal szemben. A pap az urakat nem tanítja arra, hogy nyomja el a szegényeket, sem a szegényeket arra, hogy felszabadítsa magát az urak alól: a pap az a szelep, amelyen a gőz fölöslege elpárolog. Az urakat arra oktassa, ne éljenek vissza hatalmukkal, a szegényeket, hogy tűrjenek... Ugyanez a szerepe az életproblémákkal szemben is: a halál ijesztő és vigasztaló kilátásai:
a bűnösnek keserű és senkinek nem kedvező,
a bűnösöknek rettenetes
a kevély boldogok réme
a királyokat sem kíméli... stb
a bűntelennek: kedves és örvendetes
a kegyes itt kiköti hajóját
itt énekli győzelmi énekét
itt nyeri el halcyon csendességét
Még a halál se okozzon kilengéseket. A halálfélelem éppen úgy, mint minden indulat, megzavarná az emberek nyugodt, berendezett életét.
Aki sohasem próbálta, nem tudja elképzelni, milyen öröm ez a csendes szemlélődés: éppen olyan mint a pipázás, borozgatás, s csöndes diskurálás, azzal a különbséggel, hogy az embernek azonkívül, hogy a legteljesebb mértékben szórakozik, még megvan az az önérzete, hogy a helyes, hasznos, erkölcsös és magas élvezetben kiemelkedik az emberek átlag tömegéből.
Miklós, mióta betegségéből felépült, egész halom efféle jegyzettel firkált tele lapokat s íróasztalának minden fiókja tele volt eltűnő gondolatainak ilyetén megrögzítéseivel. Úgy cél és központi gondolat nélkül, egyszer teológiai, máskor politikai, szociológiai vagy írói, sőt legtöbbször egyszerűen emberi dolgokat tűzött tollhegyre. Ki tudja, mire lesz jó valaha...
Az édesanyja megint bejött, nehézkes, szinte beteges nesztelen módján, sápadt volt, mint mindig, bágyadt.
- Nagyon nehéz ebből a lisztből főzni - mondta, látva, hogy a fia ránéz.
- Igen? - mondta Miklós, érezte, hogy miatta szenved az anyja; jó lisztet szerezni, az az ő kötelessége volna.
- A krumpli is már egészen össze van aszalódva: éretlen szedik ki, tisztára éretlen, s hamar megfonnyad.
Miklós nem tudott mit mondani rá, lehajtotta a fejét, s röstellte magát. A lisztet is, a krumplit is az édesanyja vette, tudja isten, kitől, min, ő igazán igyekezett hermetice elzárkózni a házi gondok legtávolabbi szellője elől is.
- Egy kis keménymagos levest csinálok ebédre - mondta újra az anya -, savanyú krumplit úgy rántva, te azt azelőtt szeretted, meg egy kis juhtúrós galuskát.
Miklós integetett, bólogatott: neki ugyan mindegy volt, mit főznek. Mindent megevett, mindent szórakozottan, mint ökör a szénát.
- Jaj, már odaég - kiáltott fel hirtelen az anya, s kisietett, vagy inkább kivonszolta magát a szobából.
Miklós nagyot sóhajtott. Szomorúan nézett maga elé. Ezt nem akarta, hogy az anyja, aki egész életében olyan, csak hálni jár belé a lélek, mellette szenvedjen. S lám mégsem bírta ki. Rászorult. S most ugyanaz a beteg háztartás folyik körülötte, amit gyerekkorában ismert. Ugyanazok az ételek, ízek, az a nincstelenség, az az örök érzés, hogy egy erőtelen asszonynak testi, fizikai munkáján élősködik. Tehetetlenül nyújtotta el a karjait az asztalon, s maga elé meredt. Csak épp az öreg hiányzik, az apja, a vénséges és fehér mormota, aki sohasem bújt ki az odvából... Vagy az is itt van: ő már az?...
Rettenetes élet... Hogy ennyire nem képes valaki élni... Nem bírna fölállani, kimenni a faluba... Ha életrevaló ember volna, akkor jó lisztje lenne, jó krumplija... De az anyja sem ért hozzá... Mégis utána megy!...
Mi lesz ebből.
S így telt el a tél.
Valaki a kiskaput nyitotta odakinn, megrémült, ha valaki jön! Mióta itt van a faluban, öt vagy hat gyereket keresztelt s egyet temetett. Azonkívül soha senki ajtót nem nyit rá, csak vasárnap a kurátor, ha jön a perselyért... s behozza istentisztelet után a pár rézkrajcárt az egyház ládájába... Most jön már a húsvét nemsokára; előre fél az esetleges izgalmaktól... Legjobb volna múmiává válni, legjobb volna, ha vége lenne... Ha három kívánságom teljesülne: első volna egy szép csöndes halál... Elaludni, s többet nem ébredni fel... Második ugyanez: az anyámnak... Harmadik... Elvonta a száját, nincs is harmadik, s az egész ostobaság... Jó volna meghalni, ez az egy igaz...
- Posta - szólott be az anyja.
- Persze, köszönöm szépen - suttogta halkan.
Két egyházi lap jött, meg a megyei lap s egy levél.
Ettől a levéltől megrémült. Csak nézte, nézte, kívülről a borítékát, s nem merte felbontani. Valami idegen illat áradt a levélből, amely egyszerre felkavarta a penészes szagot, amely a szobában megülepedett. Szúrósan, lobogva s kacagva terjedt a szobában, s a csupa csont és kedvetlenség-ember félt a fiatal illattól... Leányírás... Musa... postabélyeg... Tudta már, ki írta, s nem arra gondolt: a másikra...
Egyszerre nem bírta tovább a zárt borítékot, idegesen, remegő kézzel tépte fel:
Kedves Matolcsyka!
De szerdán, este itt legyen, tudja. Muszáj. Okvetlen. Ha meghalt is feltámadjon, mert örök harag. Kerekeséknél lesz piknik, csak olyan egészen pici, Margit meg én várjuk, de okvetlen és mindenesetre, semmi kifogás, tudja, és mégegyszer muszáj, vagy örök harag. A néninek kezét csókolom, és őt is várjuk, jaj ne tessék haragudni, hogy ilyen szeles vagyok, a nénit okvetlen, kezét csókolom, mindenesetre várjuk, anyika csókolja a nénit s ő mondta, hogy a nénit mindenesetre várjuk, kezét csókolom a néninek. Magát üdvözlöm, itt legyen vagy dupla örök harag.
Márta.
Mintha bomba repült volna be, olyan borzalmasan szétszaggatta pókhálós unalmát ez a fura kis levél. Elolvasta vagy tízszer, közben nevetett, egyre jobban nevetett, a fejét csóválta, újra nevetett, aztán elkezdett pirulni, belülről jött a hőség, lehunyta a szemét, s el kezdett látni egy finom arcocskát, vékony kis szájat látott, nagy barna szemeket, olyan magas frizurát a homlok fölött s olyan ártatlan kis kedves mozdulatot, mintha egy őzike néz fel okosan kinyújtott karcsú nyakkal, teljesen tudatlanul a világ dolgai, bajai felől... Valami kimondhatatlan édes érzés áradozott, zsibongott a szíve körül. Nézte, nézte a levelet, s nem látott benne egyebet csak egy nevet, Margit, Margit, Margit... folyton csak ezt a nevet látta... Meg azt, hogy dupla harag, dupla: ebben ő is benne van... S ki akarta találni azokat a szókat, amiket váltottak, a kis haditervet, ahogy elhatározták, hogy írnak... valami bűbájos édesség terjedezett benne: hogy valahol, valaki s ő, éppen ő... gondol rá... Nem felejtette el... Nem is találkoztak... s emlékszik... mért? Hogy lehet? Mért emlékszik rá?... Mivel érdemelte, talán nem is váltottak szót akkor, a kocsinál, mikor beszállott az Arday kocsijába... Mi minden történt azután, azóta... Hát van még föltámadás?... Margit, Margit, barna kis leány, olyan finom, okos, mint egy kitűnő tanuló, egy jó iskolás leány, a szemei nagyra nyílva, feleletre készen: komoly kis lélek, aki őt komolyan veszi... egy kis láng a sötét világban...
Hirtelen abbahagyta a gondolatait, mert az anyja megint bejött.
Az újságokba nyúlt, felbontotta a szalagokat. Amint az anyja újra visszament, nem bírta:
- Édes anyám...
Az anya megállt, s odanézett, szúrósan, fekete szemmel, a szeme ugyanolyan mély volt, mint a fiáé.
- Meghíjták édesanyámat Musára, egy kis mulatság lesz Kerekeséknél, az igazgatótanítónál Musán, már én voltam náluk a nyáron... írtak Dékányék, hogy tessék eljönni... legalább levizitelnénk.
- Nem megyek én - rántotta meg magát ridegen s szinte mérgesen az anyja -, dehogy megyek!
Miklós nem is kapacitálta tovább; jól ismerte, benne is ez az érzés, az anyja iszonyata a társaságba járástól. Mért is menjen, mondta magában, s érezte, hogy az anyja nem való társaságba... Szinte meg is könnyebbült: rettegett volna az anyja szeme előtt... Máris féltette az anyja kritikájától őt... Máris érezte, hogy két nő nem illik össze egy szív fölött... akárki az a két nő... Még ábrándozni sem tudott őróla, míg az anyja a szobában volt...