Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám · / · Cholnoky László: Prikk mennyei útja

Cholnoky László: Prikk mennyei útja
A régi és az új Prikk.

A június hó huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjszakán Prikk nagyon lerészegedett.

Tradíció csügghetett ezen az éjszakán, mert Prikk mindég így járt ezen a két napon.

Az előkészítő munkálatok már huszonharmadikán este megkezdődtek Blum Arnold saroküzletében.

Onnét azonban fél kilenckor kitolták és Prikk ettől fogva cikázott. Ez a kifejezés az ő elmemunkája volt és azt jelképezte, hogy Prikk a villám útjához hasonló törtvonalban járta be egy-egy utca egyik és másik felén levő kocsmákat.

Éjfél utáni két órától fogva lehetetlenség Prikket nyomon követni. Hanem hajnali négy órakor már ott feküdt az egyik külvárosi üres telken, félig elfedve egy fagyalbokortól, ami alól csak a lába látszott ki.

Most azonban egy másik, egyidejű eseményről is be kell számolnunk, amely Prikk ügye mellett, mint második komponens, Prikkre nézve nagyfontosságú rezultánssá fejlődött.

Két jómódú medikus vizsgázott ezen a napon.

Az egyik átment, a másik megbukott.

Az éjszakát átmulatták és hajnalban kikocsiztak. Ekkor történt, hogy egyikük megpillantotta a ligustrum-bokor alól kikandikáló két lábat.

- Nézd, nézd, egy hulla! - mondogatták kedves, fontos borzongással és szemügyre akarták venni a dolgot közelebbről is. De a hulla hortyogott és orrlyukain keresztül élénk pálinkaszagot lövellt a levegőbe. Az a fiú, amelyik átment, gondolatainak logikusan megérett gyümölcse gyanánt azt mondta:

- Piszok, részeg disznó!

A megbukott fiún azonban erőt vett a megbukott fiúkon erőt venni szokott érzékenység, a bíborpiros szép altruizmus és a meghatottságtól remegő, kenetes hangon azt mondta:

- Óh, óh, bizony könnyű azt mondani, hogy részeg disznó!... Ki tudja, mi mardossa a szívét?... Szegény ember! Lehet, hogy az utolsó krajcárját itta el!... Minő ébredése lesz majd!

És amiközben két könnycseppet titkolgatott, finom, diszkrét mozdulattal, amit úgy szeretnek az őket ért méltánytalanságtól és a pezsgőtől szomorú emberek, egy ötvenkoronást csúsztatott a bokor alá, közvetlenül Prikk orra elé.

- Szamár vagy, Lenczi! - mondta a másik.

Kissé várt, nézte a dolgok folyását, aztán ismét mondta:

- Szamár vagy, Lenczi!

De ebben már jóval kevesebb meggyőződés volt.

Egy pillanat alatt ugyanis különös változáson ment át a lelke. Ezt a változást ő szívesen tulajdonította volna annak, hogy az emberszeretet, amit most már, mint szakképzett orvos, tisztán egy meggyengült idegdiszpozíció megnyilvánulásának, és mint ilyent szuggesztív úton ragályosnak tartott, egyszerűen ragályozta az ő lelkét is.

Pedig a dolog lényegesen másként állt.

A doktor úr ugyanis a pompás, illatos hajnalon suttogást vélt hallani:

- Doktor úr, doktor úr, és ön...?

. . . . . . . . . .

- Doktor úr,... doktor úr!...

- Nem úgy hangzik ez, mintha tündérien szép ballett kasztanyettjei csattognának?

- Doktor úr! Doktor úr!....

Nem úgy hangzik ez a violaszínű hajnalon, mintha a régi kúria eresze alatt az ébredő galambok turbékolnák?

A kasztanyett-csattogás összeölelkezett a galambturbékolással és izzó szerelmükből gyengetestű, kékszemű, apró kis hazugság született.

- Szamár vagy, Lenczi - mondta a doktor úr harmadszor is, de most már halkan, a szemét kissé lesütve, a meggyőződés legkisebb szikrája nélkül. - Lásd, ha ez az ember majd felébred, mit kezd ostoba, mámoros örömében azzal az ötvenkoronással? A legelső helyen, ahol fel akarja váltani, lecsípik és átadják a rendőrnek. Időt és módot kell adnunk neki, hogy rendbeszedhesse magát a nagy pénz értékesítéséhez anélkül, hogy baj történnék vele. Nincs igazam?

Ennek a kegyes csalásnak meg kellett születnie, mert az emberszeretet a legtöbb magasabb rendű, értékesebb hangulatnak - a szép szomorúságnak és az önzetlen örömnek egyaránt - szívesen a nyomába szegődik. Csillogó aranyruhába öltözött kamarás gyanánt lépked utánuk, halovány úri arcán finom, kedves mosollyal.

A doktor úr elővett a zsebéből öt darab egyforintost és odarakta őket sorjában a bankóra.

A megbukott Lenczi meghatottan kérdezgette, hogy mi az ő jósága a doktor úréhoz képest, ez azonban makacsul a földre nézett és úgy szállt be a kocsiba.

A két ifjú aztán elhajtatott.

Reggel csöpörögni kezdett az eső és egy csepp eltalálta Prikk harisnyás lábát. Mert Prikk, amikor lefeküdt, lehúzta a cipőjét, ami a sok nagykaliberű lyuk miatt felesleges volt ugyan, de ő még holtrészegen is szerette az illúziókat és a már meglevőket féltékenyen ápolta.

Prikk akkor, amikor csöpörögni kezdett, álmot látott. Zavaros, zagyva képek táncoltak, rángatóztak előtte, mintha egy csomó elszabadult őrült vonaglott volna körülötte a kezüket összefogva. Közben azt is érezte, hogy valaki a lábát is, a kezét is lefűrészeli tőben, sőt végül a szíve is kimászott a helyéből. Ekkor azonban északnyugati irányból egy hatalmas skorpió mászott elő és belecsípett Prikk harisnyás lábába, amire ő keservesen sírni kezdett.

Ez a skorpió az az esőcsepp volt, amelyik eltalálta Prikk lábát. Prikk felébredt.

Hirtelen felült, és fel akarta kapni a kezét, mert a könnyek nagyon égették a szemét. De a keze el volt zsibbadva. A szíve pedig nagyokat taszított a mellkasán.

- Most mászik vissza a helyére! - gondolta Prikk.

De ebben a mondatban már benne volt a mérges önirónia, a pálinkaivók gyászos, villámgyors mindent-megbocsátása, mindent-semmibevevése. Prikk azon egy perc alatt, amíg felébredt, tisztába jött a helyzettel. És minden, minden: a csodaszép szomorúság, az álombeli sírás gyönyöre, minden belehullt és belehalt, mintha mélységes sírgödörbe zuhant volna, abba az üres pálinkásüvegbe, amelyet még tegnap este, bizonytalan mozdulattal visszahelyezett a vörös Blum Arnold pudlijára. És mind a pompás szépségeknek ennyiből áll a nekrológja:

- Megint rettentő sokat ittam!... Mennyi pálinka!...

Megtörülte a szemét és végigsimította verejtékes homlokát.

Milyen maszatos lehet az arcom! - gondolta és mosolygott.

Hanem annyi bizonyos, hogy szomorúságra születtem!

Könnyei még mindig szivárogtak, amikor a pénzeket észrevette. Felvette, forgatta őket és egy pillanatig az volt a terve, hogy rendezi a gondolatait, hogy ezen az úton valahogy talán rájön majd a pénz eredetére. De csakhamar érezte, hogy semmi kedve sincsen az emlékezetét visszaküldeni az elmúlt két nap pálinkától förtelmes vidékeire. Egyébként is érezte, hogy az akaratereje olyan kicsinnyé zsugorodott össze, mint az asszonyok pupillája, ha olykor igazat mondanak. Próbálkozott, hogy örömteljes gondolatokkal felpiszkálja a saját kedvét, hogy örülni tudjon a pénznek, de nem ment vele semmire.

A pénzt egyszerűen, sivár közönnyel begyűrte a zsebébe.

Prikk a legkülönösebb dolgokat is egyetlen pillanat alatt szokta bevezetni lelki könyveibe. Aminthogy sohasem értette meg a befejezett dolgok felett tűnődő embereket. - Lehunyta ismét a szemét, bebújt jó mélyen a bokor alá, hogy az eső ne érje és újra elaludt.

Távoli harangszóra ébredt.

A szíve akkorra már megnyugodott. Odanyúlt a zsebéhez: a pénz megvolt.

- Rendben van! - mondta és felállt.

Akkor már valóban jól érezte magát és a jókedve is megjött. A harangszó egyre rengett-ringott feléje a puszta telkeken keresztül és amint a hangok meg-megrebbentek, megbillentek, Prikknek bolondos képek jutottak eszébe, amelyek kottalábú, pontfejű emberkéket, megelevenedett hangjegyeket ábrázoltak és most arra gondolt, hogy a harang kedves hangocskái is olyan apró, csámpás, vékony kis kottalábon ugrándoznak feléje, azért csetlenek-botlanak. És a harangszó ütemére a régi gyerekvers is az eszébe jutott:

- Óh édes - Jézuskám

- Jöjj el már - érettem!...

- Hátha ezeket a bankókat ő küldte, hogy a mai napon hagyjam békében?... No jó, ma barátok vagyunk!

Nem volt ebben a meggyőződésnek szikrája sem, de Prikk jobb perceiben szerette a humort. Általában szeretett magában beszélgetni, nyilván azért, mert gyakran leintették, ha nyilvánosan akarta sajátságos egyéni nézeteit kifejteni.

Prikk ismerős volt azon a helyen, többször töltötte már ott az éjszakát. Tudta, hogy a szomszédos telken meszesgödör van, amihez odavezették az ideiglenes vízvezetéket. Ott megmosdott a jéghideg vízben, a ruháját is rendbehozta valahogy és a cipőjét lesúrolta a nedves fűvel. Fütyörészve indult meg és benyitott egy kávémérésbe. Csodálatos dolog volt ez: Prikk nem a kocsmába ment, hanem a kávémérésbe, és a kávé után gyönyörrel itta a friss vizet. Azután a borbélyhoz ment. Eleinte bámulva nézte önmagát a tükörben, mintha idegent látna, mert hiszen talán már évek óta nem látta saját magát, vagy legalább nem vette alaposabban szemügyre. Amíg az arcán babráltak, fel-felmerült fejében a kérdés, hogy honnét kerülhetett a pénz, de mindannyiszor elhallgatta:

- Van, ahonnét van! De van!

Gyönyörködve nézte a maga fejlődését, épülését és amikor készen lettek, odaszólt az inasgyereknek:

- Keféld csak le a ruhámat, öcsém!

És a hangja most, amikor parancsolt, szintén olyan volt, mintha ő csak a száját mozgatná, de tulajdonképpen más beszélne helyette. És édes bámulat töltötte el, amikor a kis zseb-figaró szolgálatkészen ugrált körülötte.

Odakint az utcán napfény ragyogta körül.

Tenyeréből ellenzőt csinált és felnézett az égre. Utóbb a járókelőket vizsgálgatta, de erről hamarosan lemondott, mert fájdalommal töltötte el, hogy mindenkinek szebb ruhája van, mint neki.

Megindult sétálni és akkor hirtelen erős vágy lepte meg, hogy mégis rezümét tartson az elmúlt napok eseményei felett. Prikknek ez a vágya egy rendkívüli élettani folyamat eredménye volt. A vágyból ugyanis elhatározás lett, de mind a kettő tejbe eresztette titkos kis gyökérszálait. A tej rendkívüli módon ízlett Prikknek; elfogyasztása után üdén, jól érezte magát, a bepálinkázást követő gyűlölködéseknek nyoma sem volt; Prikk rájött, hogy pálinka nélkül is szép az élet. Ez így megmondva semmi különöset sem rejt magában, ezt igen sokan tudják. Csakhogy Prikk és a pálinka között rendkívül szoros kapcsolat állt fenn már évek óta. Azt merném mondani, hogy hitvesek voltak és együtt nemzették a kis Prikk-ivadékokat: a különös, rejtelmes aforizmákat, a látszólag aposztáziába burkolt rejtelmes vallási tételeket, misztikus dogmákat, amelyekkel szemben Prikk - ez igaz - jó atyának, bizonyult. Gondosan ápolta, nevelte, fejlesztette őket.

Ezek után könnyű megérteni, minő hordereje volt Prikk elhatározásának, hogy szakít a hitvesével. Itt a legjobb alkalom: most van pénze. Mert a régi liezon felbontásához pénz kell. Most az is itt van. Estére még majd odacsúsztat neki némi végkielégítést és azzal - vége!

De a procedúra folyik tovább.

Tudniillik az ilyen mélyenjáró életreformokhoz erő kell, nehogy az ember a félútról visszacsússzék. Az erő ünnepélyes bevonulását pedig nem szabad, hogy régi jelenségek jelenléte formátlanná tegye. El velük! Az előbb Prikk még elüldözte azt a tervét, hogy újra átgondolja a történteket, mert félt az emlékeiktől. A félelem: gyengeség, így hát semmi helye! Prikk most már - csak azért is átgondolja a történteket újra.

Így nőtt ki Prikk elhatározása a tejből.

De az elhatározás keresztülvitelének útját állta egy különös véletlen. Az egyik utcakeresztezésnél ugyanis két pompás úrilány jött szembe Prikkel. Ahogy elhagyták, Prikk megérezte, hogy visszafordulnak utána. És tisztán hallotta, amint az egyik azt mondotta:

- Nézd csak, milyen pompás termete van ennek a rongyos embernek és milyen urasan lépked!... Ki lehet ez?

A két lány aztán összedugta a fejét, még suttogtak valamit, majd Don Juan erkélyáriáját dúdolva, táncos lépésekkel eltűntek a tömegben. Prikk meghallotta a megjegyzést, érezte, hogy a szíve részeg táncba kezd, és hogy ő maga hármat a levegőben lép anélkül, hogy a lába érné a földet. Amint pedig megint talajt érzett a lába alatt, a lelkét tubarózsa szagú szellő fújta keresztül és annak legrejtettebb sikátoraiból is kiüldözte a régi csavargó-filozófiát, ami már otthonos kényelembe helyezte ott magát. Hirtelen pompás, édes szerelem öntötte el a szívét az egész napfényes világ és minden asszonyok iránt. Teste a hallott dolgok nyomán automatikusan fel akart egyenesedni, és Prikknek kapacitálnia kellett, hogy maradjon úgy, ahogy van, mert úgy, a régi minőségében óhajtaná látni. Megegyeztek, és Prikk eközben egy kirakat elé ért és annak üvegében, anélkül, hogy megállt volna, szemérmesen megnézte magát. Kedves, halk kis citeraszó csendült fel valahol, a hüvelyk meg a középső ujja pedig csettintésre dörzsölődött.

- Úgy van! - gondolta meggyőződéssel. - Pedig húzzanak fel, ha csak sejtelmem is volt a dologról!... Hanem, ezek az átkozott ruhadarabok! Rettentő csúfak, kopottak, gyűrődöttek!

Zsebredugta a kezét és hosszú léptekkel ment tovább. Nem volt semmi célja, de nem törődött most ilyesmivel. Mélyen belemerült a gondolataiba; nehéz tűnődésbe süllyedt, amellyel képtelen volt megküzdeni. Mert az az ember, akit a lányok az előbb úgy megnéztek és akit most ő is szemügyre vett a kirakatüvegben, az - látnivaló - született úr volt, aki talán csak tréfából vagy fogadásból, esetleg úri szeszélyből öltözött fel csavargónak. De itt a régi Prikk, a fontosabb, a komolyabban veendő régi Prikk, akit már negyvenkét éve ismer és aki teljes életében részeges csavargó volt. Már most nyilvánvaló, hogy csak valami csodatevő bűvész tudná ezt a két Prikket egy emberré összepödörni, vagy a kettőt egyazon emberi bőrbe bevarrni... Talán ha kapacitálni lehetne az egyiket vagy a másikat? Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Mert végtelenül szomorú volna, ha az új Prikk akár csak egy hajszálnyit is kénytelen volna engedni a maga mivoltából. A régi Prikk pedig ezzel szemben bizonyos pozitívumokkal állhatja útját bármiféle alkudozásnak. Bár az is bizonyos, hogy a régi Prikkben van néhány rejtélyes, titokzatos vonás, amelyeket még tisztázni kellene, mielőtt az ember végleg neki adna igazat. Sőt, megvan a valószínűsége annak is, hogy éppen ezek a rejtélyes vonások - alapos vizsgálat után - az új Prikk javára billentik majd a mérleget.

A régi Prikket ugyanis - különösen régebben, amikor még formásabban tudott berúgni - gyakran kerülgették igen különös érzések. Ha nyári estéken, amikor már elfogyott a pénze és ő, kedves mámorát hurcolgatva, lassú lépésekkel mendegélt a franca villa felé, amint ők a szabad ég alatt való hálást tréfásan nevezték egymás között, és valamelyik nyitott ablakból zongoraszó vagy leányének csapott a fülébe - ő lehunyta a szemét és azzal az édes gondolattal loholt tovább, hogy nemsokára valami pompás, díszes nyaraló pazarul kivilágított teraszára fog elegáns, könnyű lépéssel fellépni. Tisztán hallotta, amint az alkonyati szellő odaveri a terasz vitorlavászon szélfogóit a faragott faoszlopokhoz, látni is szinte határozottan látta a csemegével, borral megrakott rokokó asztalka körül ülő asszonyok, lányok pompás, könnyű, fehér ruháját és érezte a ruhákból kiáradó tiszta, üde illatot, ami édes szédülést okozott neki. És amikor ő fellépett oda, az üde lányok, a szép, elegáns urak arcát derű öntötte el, felálltak és kinyújtott kézzel, örvendezkedve siettek eléje és kedvesen mondogattak: Áh, áh Prikk! Itt van Prikk! Hozta isten, Prikk!

. . . . . . . . . . .

Azután ilyenforma elintézetlen ügye volt a régi Prikknek az az érzése is, amelynek gyökerét azonban még nem kereste meg, hogy a csapszékbeli barátait csakis és kizárólag a szokott keretek között tudta elszívelni. Ott azonban néha - különösen téli napokon - még vonzódott is hozzájuk. De ha az utcán vagy véletlenül egyebütt találkozott velük, szívét a csüggesztő szomorúság fekete szárnya verdeste. Tett tüzetes megfigyeléseket is, hogy vajon azok miként vannak egymással szemben ezt az érzést illetőleg, de legfeljebb valami jobb napszámos munka elvesztése vagy visszaszerzése felett érzett gyűlölet vagy piszkos megbocsátás nyomait volt képes felfedezni. A lelkük, a szívük azonban sohasem vonzotta vagy taszította egymást, mint ahogyan ő volt velük szemben.

Harmadik ilyen ügy volt Prikknek a különös, úrias, vagy amint ő nevezte: fennkölt beszéd iránt érzett rejtelmes, olthatatlan szerelme.

Amint előrelátható volt, csakugyan a régi Prikk engedett.

*

Mindazon idő alatt, amíg Prikk ezeket hánytorgatta magában, meleg derű reszketett a szívében. Jóakaratú mosollyal hallgatta a két Prikk belső, rejtett, hangtalan vetélkedését, mint az olyan ember, akit semmiféle megoldás sem érinthet fájdalmasan. Lesz, ami lesz, ő az úri megjelenésű Prikk marad, aki most józan, vidám és akinek a zsebében ott a pénz, és aki lelki szemével állandóan hófehér lobogót lát lengedezni, ami egy pazar, szép új világ bejárata felett lobog.

Amikor az eredményt meghallotta, mosolyogva gondolta:

Így is jó! Sőt, így még jobb!

Mivel azonban mindezek alatt egyre csak loholt előre, már ott kint járt a legkülső városrészekben. Akkor sem vette volna észre magát, ha az elszabadult, csavargó-természetű hétköznapi gondolatai, amelyek szórakozottságát és mással való elfoglaltságát felhasználva, sorra megszökdöstek tőle - végül lihegve utol nem érik, és belé nem csimpaszkodnak rongyos kabátjának szárnyába.

- Mi lesz, gazda, mi lesz? Hová mégy?

Prikk meghökkent, megállt és körülnézett.

Bizonyos jelekből kétségtelenül meg tudta állapítani, hogy délutáni egy óra már elmúlt és hogy most már a szokott kis kifőzésében nem kapna semmit. Máskor az ilyen felfedezésre vadul káromkodni kezdett és különösen a Megváltó ügyeibe szeretett beavatkozni. Most azonban csak mosolygott, úgyis tudva, hogy ma vendéglőbe megy, ott pedig bizonnyal kap még, amit akar. Megfordult és miközben fürgén araszolt visszafelé, az a gondolat foglalkoztatta, hogy ismét megtudott valamit. Hogy a pénz még a káromkodás ellen is jó.

- Igaz, ugyan - töprengett -, hogy Krisztus urunk a szegények barátjának mondotta magát, és mégis a gazdagokat hagyja békében, ami egyik legnagyobb boldogság a földön, viszont bennünket szegény ördögöket ingerel, a mi szívünket tömi tele haragos méreggel, velünk szidatja magát, pedig a dühöngés az olyan ember számára, aki nem tud vele mit kezdeni, egyike a legnagyobb csapásoknak, de ma ezen sincsen kedvem tűnődni... Hej, ha most pompás új ruha feszülne rajtam!... Igaz: most vehetnék, de akkor meg újra koldus lennék és a szegénység, ha szép ruha mögé furakodhatik, bizonyára még jobban szemtelenkedik és bőszíti a gazdáját. Ez különös csemege lehet a számára... Itt hát csak valami különös szerencse, vagy törhetetlen akarat segíthet, hogy legyen szép ruha is, pénz is!

Amikor idáig ért töprengésében, a gondolatai megint visszafordultak az előbbi észrevételéhez, hogy a gazdagok nem káromkodnak annyit.

Mintha valami szép, sima, valami logikával keményre kirakott út tárult volna fel előtte, amit szeretett volna bejárni a gondolataival, amin szerette volna a lelkét megsétáltatni, de szegény, fáradt, iszákos lelke már a harmadik lépésnél fáradtan összecsuklott, mint a krajcáros bugyli. Csak zavaros körvonalakat volt képes megsejteni, és az út végén lakó, igazságként fénylő valamit is csak homályosan, ködszerűen látta.

Olyanformákat gondolt, hogy, miután a gazdagok kevesebbet káromkodnak, nyilván jobb viszonyban vannak a mennyei hatalmakkal. Amiből az következik, hogy tehát az úri mivolt minden újabb rekvizituma megsegíti a közeledést eme hatalmak felé. A jó, szép, díszes ruha az úriasság kelléke, feltétlenül bizonyos tehát, hogy a közeledésnek nagyfontosságú eszköze. És mennyivel inkább szüksége van erre őneki, aki úgyis bizonyos kapcsolatban... bizonyos intimebb viszonyban...

Amikor idáig ért, újabb ötlettől megkapva elégedetten mosolygott, és egy hirtelen fordulóval nekivágott a szegényháztéri templomnak.

A templom üres volt, a színes ablakokon át behulló napfényben porszemek táncoltak. Az oltár előtt a sekrestyés tökéletlenkedett és mindenféle olyan dolgot művelt, amire abszolúte semmi szükség sem volt. A sekrestyések szeretnek ilyen dolgokat művelni és közben a torkukat köszörülik, harákolnak a visszhangos templomban, mert ez súlyt és fontosságot kölcsönöz a hivataluknak.

Prikk lehajtotta a fejét, összetette a kezeit és a következő fondor, egyoldalú megállapodást kötötte az Üdvözítővel:

- Jézusom, segíts meg engemet. Add meg, hogy legyen szép ruhám is, meg pénzem is. Nem kívánom, hogy csodát tégy a kedvemért; segíts magadon, az isten is megsegít! Tudom én ezt és én majd segítek magamon valahogy, még nem tudom hogyan, csak te is segíts, édes Jézus! Én pedig nem bolygatlak meg többé a keresztfádon mindenféle gonosz káromkodással, sőt pálinkát sem iszom, nem gazdagítom ellenségedet, a méregkeverőt, sőt inkább kívánom neki, hogy fulladjon meg! Ámen!

Diadalmas arccal lépett ki, a téren még megállt, visszanézett a templomra és boldog meggyőződéssel gondolta:

- Prikk bement a templomba, ott valahogyan eltűnt, belefoszlott a levegőbe és egy új ember jött ki helyette. Ez az új ember én vagyok!... Gyere te új ember, menjünk ebédelni!