Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 16. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya
Az asszony arcán valami szokatlan, bágyadt, törődött szomorúság volt. Hosszan hallgattak, Miklós kissé zavartan állott, bántotta valamelyest ez a váratlan találkozás, nem szép gondolatok voltak benne.
- A képviselővel mulatott? - mondta az asszony aztán síri hangon. Amint a száját kinyitotta, valami ijesztő üresség volt az ajkai mögött, idegenszerű volt.
Miklós végre elmosolyodott. Mulatott, gondolta. Igen: elnézett félre, a megvetett ágyra, amelyen a paplan háromszögbe volt fölhajtva, a fehér sarka, a vörös paplan a fehér ágyon. Sárgaréz ágy, gyengén sárgán csillogott a vékony gyertyafényen. Olyan ellenséges, olyan hideg és zavart hangulatok.
- Igen, mulattunk - mondta fanyarul -, kimulattuk magunkat.
- Igen - mondta az asszony, s most utólag figyelt fel, szórakozott volt; amint megszólalt, Miklós elkapta a szemét, bántotta valami ezen az asszonyon!
- Kik voltak ott? - kérdezte újra a papné.
- A rendőrkapitány.
- Feketics?
Miklós gondolkozott.
- Nem emlékszem; bemutatkozott, de persze az ember nem emlékszik a névre... Meg a takarékpénztári igazgató.
- Melyik takarék?...
- Az... az be sem mutatkozott.
S elnevette magát.
Újra csönd lett.
- Maga hogy jött be, nagyságos asszony, mért? - mondta Miklós egyszerre kíváncsian.
- Be kellett jönnöm - s gyorsan tette hozzá -, milyen volt, hogy viselte magát? Mit beszélt?
- Ki?
- Ő... Arday.
Miklósnak a pillantása fáradt, tapadós lett.
- Sokat beszélt...
- Sokat? - mondta az asszony ijedten. - Részeg?
Miklós meglepetve nézett rá, s vállat vont.
- Azt hiszem... Igen.
- Szegény... suttogta a nő, s habozva ült, mintha fel akarna állani, elmenni, Miklós úgy gondolta, hozzá szeretne menni.
- Az urak vitték fel, úgy látszik minden este így van - mondta kegyetlenül.
- Minden este? - szólt az asszony, megsértődötten. Miklós gondolkozott, honnan veszi ezt a gondolatát.
- Az ám, a kasszírnő - mondta magában. Borzasztó fáradt volt, abban a kábult állapotban volt, mikor az ember nem ura magának, s idegenül figyeli kimerült testét, lelkét.
- Szabad? - s leült az ágy mellett a székre. Az asszony az asztalnál ült, az ablak előtt. Az ablakra le volt húzva a vászon redő. Sokáig ültek csöndben.
- Politizált? - kérdezte aztán az asszony sóhajtva.
- Igen. Dicsérte Tisza Istvánt. Meg Tisza Kálmánt. És szidta a modern időket... Elromlott a világ. Kihalt a becsületesség. A családi tisztesség. A közerkölcs, a magánélet nemessége.
Elhallgatott, s maga elé nézett sajátságos mosollyal.
Az asszony úgy előre görnyedt, a fél karja az asztalon feküdt, s ő maga bágyadtan, lankadtan hajlott előre, feje féloldalra hajtva.
- Hogy ismerkedtek meg?
- Rendőrileg - mondta hirtelen, s úgy gondolta viccesen Miklós. Az asszony megijedt.
- Mit mond?
Miklós halkan nevetett.
- Kérem, mondja, mondja kérem. Mondja el.
Miklós most már nem nevetett. Az rémlett neki, hogy ha valaki előtt hibás, és valaki előtt szégyellnie kell magát, a papné az... S nem tudta szégyellni magát.
- Hát, nagyságos asszonyom - kezdte -, szégyen nem szégyen, az arany a fejembe szállott, s tegnap délelőtt egy aranyat adtam a kocsisnak... A kocsis el akarta költeni, a boltos azt mondta, hamis pénz, a kocsis a gazdájának megmutatta... s a gazdája most az éjjel rendőrökkel engem elfogatott, s rákényszerített, hogy aláírjak egy nyilatkozatot, hogy azt Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika őnagyságától... kaptam.
Az asszony, aki az elejét pilláival bólogatva hallgatta, hirtelen megdermedve nézett.
- Mire az neki - suttogta.
Miklós hallgatott.
- Azt nem tudom - mondta kisvártatva. Fájt neki, hogy nem őt sajnálja, hanem amarra gondol.
Az asszony kezeit tördelte.
Felállott.
- Hová megy?
- De hisz ez örültség - jajgatott fel a nő -, ilyen szerencsétlen nap, hogy mi minden torlódik még össze... Az urammal nem találkozott?
- Nem.
- A baba meghalt.
Miklós csodálkozva nézett az asszony zavart, magából kikelt szemébe.
- Ki az?
Az asszony ajka sírósan remegett.
- A lánya - suttogta.
Fájdalmas, nehéz sóhajjal mondta újra:
- Az Arday lánya.
Leült, lezuhant, s csüggedten nézett maga elé.
- Azt hittem, ha magát bevárom... hogy maga fog tudni... segíteni rajtam... Én nem tudom mi van, mi történik itt... azt hittem maga az isteni gondviselés... Mit tegyek... mit tegyek?
Miklós valami idegen s érthetetlen világrendülésben érezte magát. Mintha a szeme előtt omlana össze valami építmény, idegen lelkek s idegen szívek s idegen dolgok, mit tudja ő, hogyan került bele... Az asszony sápadtan s összeomolva ült előtte, s nem volt ereje, látszott, sem sírásra, sem beszédre... Kint a szél rázta az ablakot.
- Kedves; nagyságos asszony... kérem... mondjon el nekem; mindent... ha megérdemlem a bizalmát... mondja el; kedves...
Lehajlott hozzá, s elfeledkezve mindarról, ami vele történt, csak az asszonyé akart lenni, jó kisfiú, aki osztozik, s vígasztal a bajban:
- Ki volt az a baba?... Nem tudok róla... én azt hittem... a képviselő úr... agglegény...
Az asszony nem szólott.
- Ki hozta tőlük a hírt? - kérdezte Matolcsy hosszú szünet után.
Az asszony megkönnyebbült a tárgyilagos és közömbös kérdésre, egyenesebben ült.
- Alig ment el az uram... hazulról, a kocsival, az állomásra... Nem tudja hol van szállva?
- Nem.
- Jött egy lovaslegény a Csehpusztáról: A nagyságos asszony hívat. Engem?... Nagy isten... Hívat! Engem... Beteg? Mi baja?... Meg van lőve. A baba!... Azt hittem, megőrülök! Megőrülök, mire odaértem... Az egyik szobában a lányom... másikban kiterítve Hernády...
Miklósnak meglobbant a szeme: a lányom... Alig értette az összefüggéseket, Hernádynak a neve távolról rémlett neki, egy nagybirtokos neve a környéken...
Lélegzetvisszafojtva hallgatott, várta a titkokat.
De az asszony egészen összeomlott, nem szólt tovább.
Semmi nesz nem volt, csak a szél odakint.
Miklós nézte az asszonyt... Amint ott ült a vékony, finom teremtés, megtörve s elgyötrődve és sírás nélkül, maga elé dermedetten, mintha egy idegen lény volna, kit soha nem látott... Micsoda régi bűnök, mily félelmes titkok gyümölcse éredett meg ebben az életben... Ember, hogy élsz, hogy élsz csak élsz a bűnök lápján, buján virágozva, s eljön az óra, a nem várt, mikor egy mozdulatára az időknek lehull a vészes gyümölcs... Mennyit élhettél, mennyit kéjeleghettél, vénasszony, még a legutóbbi napokban is új bűnökre érezted magad késznek és boldognak... Kevés volt neked az unalmas férj, kevés volt a csöndes házi tűzhely... Meg akartad javítani... Nem lehet... Mindenkinek sorsa ki van szabva, más sínekre átugrani... nem lehet... Más sínekre...
Tétován s paposan folytak gondolatai, a morális gondolatok folyamata indult föl benne. Az asszony bizonnyal ezt mind megérezte.
- Elítéltetem - mondta csöndesen.
A fiatal pap megrendült. Sokára halkan szólt:
- Senki sincs, aki képes volna minden dologról eldönteni, vajon jó-e az vagy rossz...
Az asszony hálásan nézett föl rá. S most már könnyesen sütötte le a szemét.
- Ha már egyensúlyunkat elveszítettük, hogy kerülhetjük ki a bukást?... - mondta újra Miklós és a saját éjjelére gondolt, mily közel volt ugyanehhez... ő a pap... az első lépéshez, s fölijedt benne a gondolat, hogy ha egy ilyen ballépésnél gyereke... lenne, s a végén... ő, a pap és ideális élettörekvésű lény. Mit szabad hát kívánni egy asszonyi állattól; és halkan, önmagát bírálva, beszélni kezdett: - Ha az erkölcsiség útjáról letévedtünk, talán sohasem is térünk vissza rá...
Az ember megkívánja az örömöt, virágot szakít, s a virág egyre több, s az érzékiség így szól: Bízd rám magad, minél messzebb jössz velem, annál szebb vidékre viszlek... néha meg arra gondolsz, jobb volna a régi béke, jobb lett volna meg nem kóstolni... Nem lehet... Az ember agyába befészkeli magát a vágy, s a gyönyör gyeplőjét megereszti, s halad egyenesen előre azon az úton, amely a halálba visz... Ah, ha leszáll az éjszaka, az ember azt mondja, vannak olyan helyzetek, mikor nem kell tetteket az erkölcs ítélete alá vetni... sok olyasmi meg van engedve, amit a kötelesség szent nevével nem lehet illetni, amit nem lehet szent kötelességnek nevezni... De hol állasz meg! Hol van az ilyenben határkő!!... A tetszésünk?... Nincsenek, itt irányadó elvek, nincsenek... Csak következmények... A közönyös, közömbös dolgok köre egyre szélesedik, az erény országából tartományokat veszít az ember... Ezrek s ezrek vannak, akiknek a kötelesség mellékes dolog, de a gyönyör, az élvezet egész lelküket elfoglalja s életüknek alaphangulatát teszi. Az ész nem fékezi őket, élvezetből-élvezetbe rohannak, s nem kérdezik, az erény nem kíván-e tőlük valami mást, nem parancsol-e valami komolyabbat!... Talán nem lesznek kicsapongók: de abban semmi érdemük, az nem az ő munkájuk... ha nem tűnik fel rajtuk első pillanatra a jel, az csak a szerencse játéka, mert a szenvedélyeknek csak alkalma, vagy a foka, vagy a tárgya hiányzik náluk: de lényege nem... Ki érdemli meg a kicsapongó nevet, ha nem az, aki mindig olyan körülmények között érzi magát, ahol az erénynek nincsen dolga, alig kóstolták meg az egyik örömet, a másikra készülnek. Még ki sem ürítették az egyik poharat, már tele szenvedélyük italával a másik, s még izgatóbb, még több gyönyört ígér... Gyönyör s gyönyörökre való készülődés, ez az életük... kötelességről hallani sem akarnak, arra csak akkor gondolnak, ha bosszúság vagy szerencsétlenség lehangolta őket...
S egyre tisztábban tűnt fel előtte eddigi egész élete. Már a diákkor eseményei szétfoszlottak előtte, de ráismert mostani rövid életszakasza alapján egész gyermekkorára, egész ifjúkorára is. Amily vad és lázas szenvedéllyel vetette rá magát azokra a képzelgésekre, hogy bármi áron megszerezze a papságot, úgy akarta mindig a sikert... S most az isteni gondviselés útját látta benne, hogy az első percben már itt volt a büntetés: a parasztok visszatorlása... ahogy árát vették annak, amit eladtak... S ahelyett, hogy akkor fölismerte volna ebben az Igazság isteniségét, milyen vad szenvedéllyel dobta rá magát, hogy szilaj gyűlölettel megfeszítse, aki neki a pillanatban ellenségének látszott: a vallásos gondolatot! végigkísérvén fejlődésében és megsemmisítvén egész értékében... Aztán egy ilyen szenvedélyes újabb öröm, a vágy, hogy aljas módon, a vén papné anyagi segítségével állítsa talpra önmagát: egyre nagyobb s egyre undokabb módon fojtva el magában az emberi jóság gondolatait, s egyre tökéletlenebbül dobva magát a nyers szenvedély hullámába... az este, a lány, a testi bujaság, a nemi kéj... Már úgy látta magát, mint egy teljesen kormánytalan hajó a viharban... megy, rohan, repül, amerre a szél sodorja, míg el nem merül... Hát nem? S nem lehet másképp?...
- Hát nincsen egy föladat, amely az egész életet betölthesse?... - mondta, újra kezdve a halk tűnődő beszédet az éjjeli csöndben, hát nem találhat az ember egyetlen irányt, amely végig vezethesse?... Ah, hiszen a megtévedt emberben minden csak a bűnt erősíti: ha sikerül a gazsága, a szenvedélye, akkor annál nagyobb erővel veti rá magát, hogy az útján tovább haladjon, ha nem sikerül, akkor dac és dölyf támad benne, s egész betyár romantikára kész...
S szinte belesápadva emlékezett vissza, hogy csak az imént, csak gondolatban még, de már teljesen, végképpen el volt szánva rá, hogy a gazokat, akik őt megtámadják, még nagyobb gazság furfangjával játsza ki... Most tisztán ötlött fel előtte, amit az előbb csak megérzett, hogy annak idején a kurátornak nem kellett volna aláírnia azokat a nyugtákat, hanem húzni, halasztani a dolgot mindaddig, míg csak meg nem találja a. szerencsés kibúvót... No lám, s hol állana akkor ő emberi önérzetében?... ma bizonyára az egész falu szemében áldozat s lehetetlen, hogy ne érezzék, hogy igazságtalanok voltak vele szemben: akkor gazember volna, aki kijátszotta a falut... Igenis, az a pillanat, amely oly sokszor feltűnik előtte, amelyet már annyiszor kárhoztatott magában, az még múlt erényességének perce volt, egész papsága alatt az volt az egyetlen erényes pillanata. Milyen kár, hogy az sem igazságérzetéből fakadt, hanem gyöngeségéből. Milyen kár, hogy azt sem a bűnbánat töredelme követte, hanem a dührohamok percei s hónapjai... a gyűlölködésnek orgiái...
- Olyan veszélyes ellenség nem volt soha, mint a bűn - mondta tovább, halk, keserű, szívhangon, magába merülve, s csak mondatainak formája volt harmadik személyhez szóló, mert önmagát kutatta most és önmagát ostorozta: - a legaljasabb céllal a legmagasabb talentumokat egyesíti, s nincsen olyan eszköz, mit szégyenletesnek találna. Kápráztató pompájával magához vonja a tömeget, mert ki látja a ragyogó külső alatt a tátongó rohadt sebeket, a halált...
- Senki, soha - mondta az asszony, s már nem sírt, hanem újra lankadtságába merülve, maga elé nézett. - Ki ítélheti meg a szegény kis fiatalasszonyt, aki az apja halálos ágyától a káplán házába menekült: asszony lett... fiatalon, szerelem nélkül, ahogy elbújt volna a bokorba, hogy rá ne találjanak... Apa meghalt, bátyáim eltűntek, a rokonok örvendtek, hogy megszabadultak tőlem, a vastag pöffedt szájú káplánunk egy közönséges fickó volt, csizmadia fia, tele szájú, káromkodós, de hát neki csak így juthatott fejedelmi lány, aki voltam, s én? Mit kérdeztem, hisz elvett, feleségül vett... asszonyt csinált belőlem... Az első napon nem utáltam jobban, mint ma... Olyan fiatal voltam, hogy ötször vagy hatszor abortáltam, egész fejletlen gyerek... S képviselő-választás... Arday... Finom, sima úr... Tele nemes elvekkel, finom modorú, a leggyöngédebb ember... de hát egy szerencsétlen faj gyermeke... Katonaiskolát végzett, az ősei mind katonák; hajdan jó volt ez a faj, mikor még csak hetykélkedni kellett, bravúroskodni, inni, korhelykedni, költeni, donatiókat kapni, szegény, a vérében volt... Az ősi uraság átka... Hát ő honnan tudja azt, hogy dolgozni is kell? És lehet? Hogy az öröm? Ő csak azt tudja, hogy hogy kell megállani, parancsolni, költeni, élvezni, mindent magába szívni... mert minden, az egész mindenség arra van csak, hogy ő legyen belőle... - és a fiatal papra nézett tiszta sötét szemeivel. A pap, ki azt hitte, ő vall, most megdöbbenve fogadta a gyónást, az asszony könyörögve, mint a mélységből suttogta fel: Igen... én az erényre születtem, de az életem a bűnök sodrába vetett... Én az uramtól megszöktem, tizennégy hónapig éltem a Csehpusztán... Bűn?... Az az ember, az jó volt hozzám... ahogy ő jó tudott lenni... Rossz volt hozzám, mert nem arra való, hogy valamit megtartson... Volt már egy felesége, volt egy fia, szerette, gondoskodott róluk, az asszony egy olyan közönséges, egyszerű teremtés volt, grófi lány, de csak véletlenül volt az, kis szakácsné volt, örökké sírt, hogy Arday elhanyagolja... Már meghalt... Én azt hittem, az én fennkölt lelkem le fogja kötni... Igen. Három hónapig... Akkor elszökött Bécsbe; nem mondta, hogy megy... Én ott maradtam a Csehpusztán... Nagy bajok voltak. A hitelezők... és én jól láttam, már én akkor kijártam a nagy iskolát... Nekem nem imponált, akárhogy játszotta az urat... ő azt tudta; hát elment... Elébb komiszkodott, szobalányheccek, béreslányok... - elhallgatott; sóhajtott. - Akkor jött a politika... Ő dicsérheti a kormányokat: a Tiszák mentették meg a magyar dzsentrit... Árlecsapolás, olcsó kölcsönök, bankok, nagy pénzek semmiért, ha nem lettek volna Tiszák, akkor már Magyarországon régen nem volna dzsentri: de lássa, én azt hiszem, én nem értek ehhez, a Tiszák voltak az okai annak is, hogy a magyar urak így lejárták magukat: mindent megtettek a magyar nemesek maradékaiért, bedugták őket hivatalokba, nekik adták a minisztériumokat és az egész megyét és minden hivatalt, ami csak van, de azt nem engedték meg, hogy ez az osztály gondolatvilága átalakuljon... A földdel nem bírtak, a föld megette őket, mert a földet meg kell dolgozni, s a földnek trágya kell, hát megtrágyázta magát azokkal, akik nem akartak dolgozni rajta... Nem tudom megmondani, mit akarok: Ha Tisza Kálmán és Tisza István szerették volna ezt a magyar úri rendet, akkor ki kellett volna állaniok elébük és prófétálni nekik, hogy tanuljatok meg dolgozni, mert én nem tarthatlak el benneteket örökké... Mert én épp olyan hulla vagyok, mint ti, az egész osztály, abban a percben, mikor a dolgozó nép megmozdul, s rájön, hogy mégsem járja, hogy egy here fajzat, aki semmit se produkál, csak hivatalban ül, hogy ez csinálja az én számomra a törvényt és a rendet: meg tudom azt én jobban csinálni magamnak... Menjetek ti is, tanuljatok meg kínlódni, ahogy mi kínlódtunk annyi ezer esztendő óta... Hát azt akarom mondani, hogyha Tisza Kálmán annak idején azt mondja: menjen a fiatok suszterinasnak!... akkor ő lett volna a magyar urak legnagyobb jótevője... És ha Tisza István azt mondta volna: menjetek kereskedőnek, akkor még lehetett volna valami ebből a szegény országból, ahol minden van, csak magyar gyáros nincs, meg magyar kereskedő... és maholnap nem lesz magyar földbirtokos sem... és meg van halva ez az ország. Nincsen egy mágnás, aki gazdasági akadémiát végzett volna; s az ő kezükben van a föld. Hát hogy van az, hogy az a földbirtokos, akinek Dózsa György leveréseért adományozta II. Ulászló a Csehpusztát és négyszáz év óta a földjéből él: mióta csak önálló gazda, mindig ráfizet a gazdálkodására, idegen és piszkos pénzeket kell keresnie s behoznia a birtokba, hogy fenn tudja valahogy tartani, hogy el ne licitálják az ősi kastélyt: az a nyúlbőrös zsidó meg, aki kivette bérbe egy részét az ő birtokának, tíz esztendő alatt megfizette neki a bérletét, s azonkívül beépítette az egész gazdaságot, s a végin megvette az egész birtokot... Szegény, szegény Arday, mit tud ő arról, hogy hogy kell gazdálkodni?... Hát mért nem mondta neki Tisza István, ha úgy szerette, hogy barátom, ne törődj te az indemnitás megszavazásával, eredj haza és vess repcét és vigyázz, hogy éjjel kaszáltasdd, mert kipereg a mag... Szegény Arday, az nem mer szétnézni a birtokán, mert sokkal eszesebb ember, hogy ne lássa, mi van ott... Most már aztán mindegy...
Sóhajtva nézett maga elé.
Miklós gondolkodva nézett az asszonyra, aki igazi asszonyi lármával tört ki, s szinte feledte szívbeli bánatát; csodálkozva nézte a nőt, aki halálig irigy annak a javára, kit szeret... s eszébe villant, hogy mikor az öregurat odabenn a külön szobában olyan szégyenletesen látta, ugyanez a szomorúság vett erőt rajta... Neki, akit megrabolt, megcsúfított s szinte tönkretett ez az ember, hazafias fájdalmai támadtak, látva egy előkelő magyar úrnak letörését... És mégis letörnek... ennyi segítség, ennyi külső sors könnyítés mellett is mind letörnek...
- Mikor maga, kedves barátom, az emberi lelken az erény s a bűn viaskodását mondta el: először a saját életemen vezetett végig, tudom, rólam beszélt... minden szava igaz... minden megjegyzése szívem mélyéig találó volt... De lássa, elgondolom, hogy istenem, hát hisz így van az egész emberiség, így van az egész magyarság, így van Arday... És ő is így volt... az én ismeretlen... az én szegény gyermekem...
Újra sírni kezdett...
- Mért tudok irgalmas lenni Ardayhoz... Mért tudok nem gyilkos gondolattal is gondolni rá... Három hónapos volt a gyermekem, mikor elvette tőlem... Engem hazaküldött az uramhoz... A csizmadia fiának most még jobb feleség voltam... Húsz év alatt nem szóltunk egymáshoz hússzor... ő szántott, vetett, gazdagodott, a képviselő barátsága nem ártott neki... Azt hiszem, az ő orrának finom szag volt, ami rajtam maradt a kastély után... Vagy tíz évig nem aludtunk együtt, akkor még gyerek is lett... s azóta élek, magánosan... az apja lányával... A magam gyermekét sohasem láttam: csak ma... kiterítve... a kis idegent... Értem küldött; szegény... Boldogtalan vér örököse... Asszony volt, két éves asszony: az ura az egy kretén, dzsentri, előkelő s majom... S most hívat... Honnan tudott rólam... Hogyan jutottam az eszébe én... az utolsó percén... S Hernády György a másik szobában... az is házas ember... szétlőtt fejjel... Előbb szíven lőtte őt, aztán szétlőtte a saját fejét... S én élek... Nekem férjem van... Lányom van... semmi közöm hozzájuk... az esethez... én egy szívtelen, gonosz lélek... egy hiéna anya... egy buja, alávaló teremtés vagyok... én most egy idegen fiatal ember szobájában ülök... De hát jóisten... az egész életemet teljesen magánosan, magánosan, egyedül, egyedül éltem, soha soha senkim nem volt, akinek én valaha a szívemet, ezt a rongy, ezt a cudar... ezt a bűnös szívemet kimutathattam volna... nézd: én is ember vagyok, hát simogassátok meg, hiszen annyira árva vagyok... hát meddig kell én nekem még élni...
A hangja sírásba fúlva, fojtva, sikoltva, halkan, jajongva, vonított az idegen, a rideg, a kegyetlen vendéglői szobában, s a szél verte az ablakot, s virradt.
Miklós mély kétségbeeséssel nézte s ugyanolyan magános, rideg fájdalmas istennyomorékja, életkidobottja volt mellette, amilyen csak ember lehet az űrben. «Az erény célja az ész uralma, a szellemiség kiélése az életben», mondta magában, mert ez volt már diákkorában kialakult véleménye az élet céljáról, s amint a szegény öregasszony csüggedt ajkakkal ott ült előtte megtörve, s minden szánalomra méltóan, fölfedezte, mért olyan idegenszerű ma; szegény: a fogai... hiányoznak a fogai... otthonfeledte őket...
Haragosan arculverte magát gondolatban a profánságért, s szégyennel tekintett magára, múltjára: szerette volna újra kezdeni az életet, s kereste azt az időt, mikor saját kezébe volt letéve erkölcsi életének sorsa...