Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 16. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya
Miklós felhúzta a szemöldökét erre a bálványbuta konokságra, s egyszerre mintha hályog esett volna le a szeméről, nyíltan nézett az urakra, akik oly kicsinyek voltak, annyira gondolat-híjasok; tisztára nevetség ez a baromi erőszak is, amellyel tőle bűnjelet vettek. Hát mire az? Mit érnek vele?... Ha valóban bűn volna alatta, akkor igen: zsebemben vagy! Húzd meg magad, vagy kitöröm a nyakad!... De így!... Szegény emberek: megfélemlítés?... Gyászalakok. Hozzátok képest a kurátor komoly és valóságos ember volt: az igen, az fölfedezte a mély bűnnek egyetlen rését, abba beleakasztotta az ujját, s lerepesztett egy darabot a megrepedt sziklából. A kurátorral szemben valóban bűnös voltam: mert én adtam neki agit, hogy vesztegetéssel nyerje meg a falut... S ő csak okos ember volt, aki nem tett bolondot: vesztegetett, de nem a saját pénzéből, vesztegetett a pap rovására... Ha én akkor alá nem írom a nyugtát, a dolog botránnyá nő, s kivirul a vétek csírája, s megemészt engem magamat... Soha, még akkor senki előtt és soha nem mertem volna letagadni, hogy én valóban engedélyt adtam a kurátornak arra, hogy itasson... Ma nem tudom, hogy volna, s mint lenne, ma azt hiszem, a szeme közé nevetnék... Ma!... ebben a pillanatban... most, most látom csak, hogy, ó, Bálám szamarai, akik vagytok: ti akarjátok nekem játszani a tekintélyt s a veszedelmest...
S nem is hallotta, mint a vízzúgást, mint a malomkerék monoton csertenpertenét, a nagy férfiú, a nagy politikus filozofálgatásait; mert nem elég egy fiatalembert sárba taposni s kifosztani becsületéből: meg is kell tanítani:
- A magyarság csak akkor tarthatja meg vezető szerepét - ébredt fel a figyelme ezekre a szavakra -, csak akkor nyomhatja rá sajátos bélyegét az állam s a nemzet egészére, s csak akkor biztosíthatja ennek az országnak nemzeti jövőjét, a szláv és germán elem csapkodó hullámaival szemben, ha erkölcsösebb is, mint akár az itt élő egyéb népelemek, akár a minket környező kis és nagy nemzetek.
Miklós mosolyogva nézte ezt a hipokritát: mily csodálatosan teljes minden emberi karakter. Hát nem elég a gonoszság és a rossz lélek magában, a szentesség takarójára is mindenkor szüksége van: voltaképpen nem is felháborító a gazoknak álnok prédikációja: megható... Íme, nem szabad teljesen őszintén kirohanni a gazságnak az emberiségre: nem öntheti el, mint a gátat áttörő áradat a szegény emberi lelkek szelíd vetését, csak alulról szivároghat fel, csak alattomban mint a talajvíz.
A takarékpénztár egészséges igazgatója a maga egészséges paraszteszével kontráz:
- Hja, ez az, amit nem tanítanak az iskolában: az erkölcsöt!... Tudósokat nevelnek. Tudományos papnevelés. Kérem, a papnak nem baj, ha olyan szamár, mint az iks, csak szerető és gyöngédlelkű egyházatya legyen.
Miklós egyre derültebb lett, az igazgató úr arca is világított, az alkoholmérgezés tünetei teljes fényükben koronázták meg egészséges cifferblattját, ahogy diákszóval mondta magában.
Arday mindinkább mámoros volt; ez a hallgatag, s szavain és gondolatain mindig uralkodni igyekvő ember, most győzelme ittasságában s ittassága győzelmében elkezdett rekedten kukorékolni, mint egy részeg kappan, ha eszébe jut ifjúsága:
- Úgy van: de két féle tudomány van - mondta már akadozó nyelvvel, de annál jobban professzoroskodva, mert minden kálvinista úrban ott lappang a debreceni professzor -, helyes, és helytelen tudomány. A helyes tudomány napról napra több bizonyítékot szolgáltat az írás ama szavainak igazsága mellett, hogy az apák bűnei hetedíziglen büntettetnek a fiakban s az ártatlan utódokban. Ezt kell közmeggyőződéssé nevelni a magyar fiatalságban, ha erős nemzedéket akarunk a késő jövő számára biztosítani. És ebben legtöbbet a vallásos meggyőződésnek a tudományos meggyőződéssel való szoros harmóniája tehet. Éppen azért elő kell segíteni a felvilágosítással kapcsolatos valláserkölcsi felfogásnak minél szélesebb körben való terjedését és megizmosodását, s nem szabad megelégednünk azzal a frázissal, hogy a művelődés terjedése világszerte a nemi erkölcs, a nemi élet erkölcsösségének hanyatlásával jár karöltve... Mert nem elég a nemzeti önérzetet talpra állítani, a nemzeti közérzést megteremteni, a széthúzó osztályharcokat egyetemes, nagy nemzeti törekvésekkel fölváltani: hanem a megromlott erkölcsöket is helyre kell állítani, meg kell javítani. Valóban elszomorító az a léha erkölcsi felfogás, amely in materialibus mindent megenged, mi a bírósággal összeütközésben nem hoz, vagy a társadalmi érintkezés külső formáin belül marad, még akkor is, ha a tisztességérzet föllázad ellene; in sexualibus pedig még a legrútabb bűnt is dicsőíti, vagy legalább az embernek természeti ösztöne alapján mentegeti. Márpedig ez a léha erkölcsi felfogás, fájdalom, napról napra szélesebb körben hódít, s annyira megmételyezi társadalmunkat, hogy szinte kétségbe ejt, hogy hová fog még fejlődni. Ezért... uraim... ütött az órája a felekezeti szellemben való nevelésnek, s ezt én a kálvinista magyar, uraim, én programom alapvető pontjának lenni ösmerem: a felekezeti szellemben való nevelés, uraim, rendszerint ellene van az igazi valláserkölcsi meggyőződésnek: tehát fel kell váltani a felekezeti szellemben való nevelést, uraim az igazi valláserkölcsi nevelésnek: amely önmagunkkal szemben szigorúságra, másokkal szemben pedig türelemre nevel.
Miklós báván, most már egészen belebolondulva hallgatott. Ez az egész valami mechanikus gondolatkapcsolódás, rossz vezércikk a Budapesti Hírlapból, vagy pedig azt hiszik az emberek, hogy szájjal becsaphatják magát a jóistent is? Már megint megszűnt benne a türelem s a mosoly, már kábult volt, s úgy érezte, hogy ezek a titkos bűnözők, ezek a fajtalanok és részegek, ezek a pederaszták és árvafosztogatók, ezek az urak, akik gazdagságtól, akaratuk mindenben való teljesülésétől, testi, szellemi bőségtől, s benső bűneikben való megrothadásuktól elfajzottak, ezek az urak sokkal veszélyesebbek az emberiségre, mint ahogy látszik... Mindenük van, s még minden kell nekik: ételük, italuk, mint valamely folyó hömpölyög körülöttük s nem bírják magukon keresztül ereszteni, mint zsilipen a gazdagság adta jóérzéseknek folyamát, amely előttük valamiképpen feltorladt, s a szegények tátott szájjal soványan és éhesen és napkeletimádóan tartják feléjük összekulcsolt kezüket, hogy részt kapjanak, bármi csekélyet, a jóknak ebből a spriccelő szennylevéből, amely még legalább elemésztetlenül kerül ki belőlük!... Fuj... Groteszk és torz képben látta, a késő éjszaka vetélő s izzó agyával e fantasztikus képet, s Arday egyenletesen tovább őrölt:
- Az egyházakat mindenütt, ahol nem a felekezeti elfogultság kiélesítésére, hanem a vallásos érzésnek fejlesztésére törekszenek, a társadalomnak a legnagyobb erővel kell támogatnia. Nemzeti létünk szempontjából sokkal fontosabb a jó erkölcs és a családi életnek vallásos meggyőződésen alapuló tisztasága, mint akár a gazdasági, akár a kulturális életnek a fejlettsége. Mert a gazdaság és kultúra csak a jó erkölcs mellett emelője a nemzeti létnek, nélküle pedig csak a faj elromlását, ellenálló erejének megrokkanását és belső rothadásának siettetését eredményezi. Hiszen Róma és Hellász magas kultúra és gazdagság közepette indult belső rothadásnak, s egészen elpusztult mind a kettő. Franciaországban pedig az erkölcsök hanyatlása mellett éppen a nagy kultúra és vagyoni jólét eredményezte a nemzet propagatív erejének a megsemmisülését. A családi élet tisztaságának és erkölcsös voltának alapja az emberek vallásos érzülete. S nemzeti létünk, propagatív erőnk szempontjából annál fontosabb reánk a családi és szexuális élet erkölcsös volta, mert... kis nemzet... vagyunk, s nagy nemzetté ez a nemzet csak propagatív... erejének sértetlen... fönntartása mellett... fejlődhetik.
A takarék igazgatója hirtelen felemelkedett s ijedten áthajolt az asztalon.
Pár pillanatig mereven nézett a nagyúr arcába, amely elfakult, s kínos verejtékcseppek ütöttek ki rajta.
Miklós maga is ijedten nézett rá, ahogy a bárány nézne a mészárosra, akit a guta üt meg taglózás közben: hát te is?... Az öregúr azonban nem sokáig hagyta őket tévedésben, elnyújtotta karjait, s két székbe kapaszkodva eleget tett a természet parancsának.
Bűz és undorító láva. Vízzel öblögetés, förtelem.
- Nagy ember - mondta Miklós -, nagy politikus, a haza oszlopa. No? Kiadod lényed igazi tartalmát?... No?... A zsebedben van a papod halálos ítélete!... Nem segít?... No? Az nem jön ki?...
Mikor megtisztogatták az öreget, úgy, ahogy, csak akkor hívták be a lányt. Az még mindig fenn volt, a szeme már egészen vörös volt, már sehol semmi vendég nem volt az épületben, csak ők, s neki a másik szobában egyedül kellett virrasztania.
Igen fanyar arccal lavórt hozott, s hozzáfogott felmosni.
A képviselő úr pedig folytatta valami csodálatos elokvenciával, amely túl mindenen még egyre jobban dolgozott általa:
- Bomlasztó elem bujkál köztünk... Évtizedek óta bujkál, s egyre erősebb a hatása, ma már fenyegetően bomlasztó a hatása. Ez a szellem a kozmopolitika emlőkön táplálkozva elkezdte a hódítását a legalsó s legkönnyebben mételyezhető rétegeknél, s beférkőzött a magyar közélet minden nyitva hagyott zugába, rávetette magát a legalsó népre, a könnyen hívő tömeget hamis jelszavakkal hatalmába vette, elcsikarta a szellemi s anyagi javakat, elzsidósította az irodalmat, művészetet, a tudományt, leseperte róla a magyar faj ezredéves egyéniségét, s rápiszkította a maga nemzetközi bélyegét... S az egészben a tragikum az, hogy a nemzeti ügynek ma többé nincs tábora, Magyarország ebek harmincadjára jutott... Ennek az országnak urai voltak a mágnások, dereka volt a köznemesség, keze-lába a parasztság, ez nagyon szép rend volt. Erre most mi van? A Nemzeti Kaszinó maga áll be destruktív szerepre. A Tivadar pohárköszöntője a jogkiterjesztésre szól... Az urak meg vannak őrülve... Nem tudják, hogy Magyarország egy nagy hitbizomány, amely rájuk szállt, s nekik kell átadni épen és sértetlenül az utódoknak: s most az általános választójogról tartanak pohárköszöntőt a Nemzeti Kaszinóban?...
Felemelte a szemét, apró kék szemei rámeredtek Miklósra; idegenül s tétován: nem ismerte fel, látszott a papot, akit ma leütött, mint egy bakonyi betyár... Az ittasság rohamosan uralkodott el rajta, az arca egész lila lett, s egyre jobban csuklani kezdett.
- Egyetlen egy ember van ebben az országban - mondta dadogva -, aki, akinek, akibe... csak az egy Tisza... Tisza István... Az egyetlen férfi... Ő megmondta: ő előttem megmondta, hogy ő megadná az általános választójogot az oláhnak is, a rácnak is, a nemzetiségeknek: de a magyar parasztnak nem...
Miklós egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta a zavaros beszédet, vajon nem most jönnek-e ki az igazságok?
A másik két úr összenézett, s intettek egymásnak.
- Le kell fektetni - monda a rendőrkapitány a lánynak, aki kivitte a lavórt.
A lány savanyúan, mérgesen, komiszul nézett vissza.
- Cipeljék maguk, én nem fogom cipelni megint.
Arday lecsukódott szemmel, csaknem leesett a székről, a nagy zökkenésre, amint meglódult, fölébredt, s dadogva mondta:
- Nekem csak olyan férfiú kell vezérnek, aki férfi, aki vasember. Aki nem tékozolja el a nemzeti vagyont. Olyan ember, aki nem dobál aranyakat a ri... rimáknak, hanem az utcán megalkuszik velük... Mert a nemzeti becsületért minden pénzt áldozunk, minden birtokunkat a hazáért, de egy utolsó utcalánynak, édes fiam, nem adunk aranyat: annak szabott taksája van, édes fiam...
Miklós hülyén nézett a részegre. Annak a szája eltorzult és leferdült, s nyál folyt le az állán, mintha az utolsó váladék eredne meg belőle. S szelleme is ilyen félelmes és undorító dolgokat eresztett: az előkelő magyar, a vagyonokat eltékozló finom úr, a magyarság hírneves rétora... a régi magyar, a történelmi szép név egyik legutolsó viselője... Nézte, nézte és megháborodott a lelke.
Fölháborodott a magyar faji érzése. Ez a gazember akit minden gondolatában gaznak mondott, mégis magyar ember volt, magyar úr. S nem akarta látni, hogy fajtájának ez a kiváló példánya ekkora fizikai gyöngeségnek lett áldozatává. Csodálatosképpen idáig csak gyűlölte s ellenségesen nézte, most szégyellte, mint Noét a fia, s álszeméremnek köpenyét dobta rá... Sajnálta, takarta, gyöngéd lett hozzá, s egy pillanat választotta el, hogy hozzá nem lépett, hogy ölbe vegye s hazavigye az ágyába, a szobájába, lefektesse, meggyógyítsa: akármilyen volt, neki magyar volt, ennek a kis drága magyar fajnak egy embere, magyar nagyúr, s ő ezeréves szolgalelkével bűnében gyengeségében egyformán letagadhatatlan tisztelettel nézett az ezeréves úrra, s eszébe jutott a nagyapja, (aki egykor földesurának, ki Bécsbe készült a császárhoz... gyorsfutár sürgönyére... s ez út a kancellárságot hozta meg neki... épp a kastélyban volt vacsorán, hogy a falusi este unalmát enyhítse urának, a főúr bosszankodását látva, hogy kedvelt tiszaújlaki bajuszpedrője hiányzott az úti csomaghoz, titokban legényt kerített, s hajnalra meghozatta Tiszaújlakról a kenőcsöt: s ezzel az eklézsiának egy tizenkét holdas kaszálót szerzett örökös papi fizetés illetményül:) nem hal ki oly gyorsan az ősi nevelés, Matolcsy Miklós szeretettel s tisztelettel cipelte lelkében az urát, szolga a gazdáját, a megnyugtató kényelem felé...
Nem kellett odáig aláznia magát, amennyire belső hajlamot érzett, a takarék igazgató s a rendőrfőkapitány a hóna alá nyúlt az öreg nemesnek, s fölcipelték szépen.
Az öregúr, amint lábra állott, merev lett, fejét fölemelte, s nem nézve se jobbra, se balra, úgy rakta lábait előre, mint egy automata, minden súly és erő nélkül: az öntudaton túl még megmaradt benne a kulturált test fizikai hiúsága: úr maradt, amint nem tud úr lenni, aki nem úr...
Bizonytalan s hánytorgó érzésekkel maradt a rossz szagú szobában. Most nem látott tisztán. Most nem látta a jövőjét, most már igazán nem látta rendeltetését... Megsimította a homlokát, s nem volt helye itt. Sem leülni, sem kimenni, sehová nézni, vagy valamit akarnia nem lehetett. Benne is tűrhetetlen fizikai utálat s gyöngeség halmozódott fel... Persze mégis van valami igaz abban, amit az öreg úr mondott a destrukcióról: azelőtt egész más lett volna az ő helyzete... Azelőtt el sem lehetett volna képzelni, hogy egy fiatal pap hónapokig el legyen a falujában, hogy nem megy tisztelegni a földesurához. Akkor pedig az úrral vagy összehangolódik, vagy nem... a patvarba, összehangolódik: udvari mulattatója lesz, s örvend ha szót nyerhet előtte és kedvében járhat nekie... most is az ő kocsiján jő be, vele, elszidogatják együtt az új időket, a progresszíveket, a felforgató zsidókat, az ellenzéket, amely vakon ugrik sötétbe... s mikor leitta magát a gazda, valóságos cselédi hűséggel támogatja ágyába... De ő?... Nem ismeri helyét... Sem vele, sem ellene... Lehetetlen helyzet... a papné aranyai... megígért pofonok, rendőri pofonok, s még csak nem is mártírkodás, még csak eszmei tartalma sincs az erőszaknak... Uhh, suta sors... szerencsétlen pálya... az isten ez utolsó szolgája a földön.
De az aranyak. Ott hevert a három sárga kis pénz az asztalon: fogta, fölszedte. Zsebébe nyúlt, kikotorta a többit, az összest. Együtt volt újra mind a tizennyolc. Lehasított egy szeletet az asztalon levő újságból s belesodorta kis kemény tekercsbe. Még a lelke megkönnyebbült, hogy ez megvolt. Megvolt, visszaadhatóan.
Bejött a kasszírnő, amint meglátta egyedül a fiatalembert, lehúzta a nyakát s vigyorgott.
Miklós ijedten nézett rá, szinte meg volt rémülve tőle, egészen el volt torzadva, hogy na most... S a lány csakugyan kellette magát s a szemébe kacsintott, és olyan alattomos és olyan cseléd volt... Nem, ezt nem... mikor az urak kimentek... ezt nem, hogy most a hátuk mögött... nem... elundorodott, s megdühödve fordult tovább!
- Vén piszkos - mondta a lány -, minden este, ha bejön a falujából, a fene egye meg.
Miklós elfeledte, hogy neki nem szabad, hogy kinn rendőrök virrasztanak, fogta magát, s egy szó nélkül el, kiment.
A hűvös udvaron erős szél volt, ahogy a fülledt, bűzös melegből kilépett, szemébe csapott.
A hold most jött fel, kevés, vékony pengéje volt az égen, felpillantott reá, aztán nem volt kedve elmélkedni. Edzetlen, satnya volt, nem bírta a hűvöset, a szelet, a szabadot, sietett vacokra, elbújni. Megkereste s meglelte a sötétes folyosón a hármas szobát, benyitott.
Meghökkent, bent világos volt, gyertyafény mellett ült, egy feketébe öltözött úriasszony.
Rémülten ismerte meg Dékánynét.
Ott állott az ajtóban egészen megdermedve, s csak bámult, mintha kísértetet látna.
- Kezét csókolom - mondta aztán alázatosan. A papné végre megelevenedett.
- Igen, igen, ez a maga szobája... Az enyém a hetes... - Miklós csak annyit konstatált, hogy az asszony rendkívül szolid, ideiglenes és egészen szokatlan.