Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 15. szám · / · A politika mögül
A Bastille lerombolásától a bécsi kongresszusig negyedszázadon keresztül folyt patakokban a francia vér. Egyiptom piramisai mellett, Olaszországban, a Rajnánál, a Memelnél, Magyar-, Lengyel- és Oroszországban francia katonák százezrei véreztek el a francia gloire-ért. Az eredmény, hogy hadseregszállításon, assignátákkal való ügyes kereskedésen, elkobzott papi birtokok vásárlásán és elparcellázásán meggazdagodott polgárrend alapját vetette meg annak a nagy ingó vagyonnak, amely száz esztendőre Franciaországot tette az európai kontinens legelső pénzkölcsönző országává. Anglia és Belgium első nagy kapitalista vállalkozói, akik a mechanikai szövőszéket bevezették, vászon- és posztógyárakat alapítottak, majd a vasutakat építették, a napóleoni háborúk idején szerezték vagyonukat. Az emberexporton meggazdagodott hesseni herceg vagyonának okszerű gyümölcsöztetése, ami a Rotschildok gazdagságának a forrása volt, szintén a napóleoni háborúk idejére esik.
Vajon egyes emberek ügyessége, kíméletlensége, vagy ravasz fondorlata, kormányzati rendszerek hibája-e, hogy a mostani háború is hasonló jelenségeket mutat? A háborúnak nincsenek más gazdasági törvényei, mint a békének, csak nyilvánvalóbban dokumentálja, hogy minden vagyon, ami nem ököljog, nem hódítás, nem fejedelmi ajándékból származik, konjunktúrák kihasználásának az eredménye. A háború, amelyben százszor annyi konjunktúra kihasználására nyílik alkalom, mint békében, szülője a mai kapitalista világrendnek is. A háborús konjunktúra kihasználásának jogszerűségét megtagadni annyi, mint az egész modern kapitalizmussal helyezkedni szembe.
Minthogy azok, akik a kapitalizmus jogosságát kétségbe vonják, az európai és amerikai volt kultúrközösségben még sehol sincsenek többségben - nincsenek többségben szemmel láthatólag még az ideiglenes kormány vezetése alatt álló Oroszországban sem - azért az új vagyonok megmaradásával, a kapitalizmus további folytatólagos térhódításával kell számolnunk. A gyengén kapitalista Magyarországból is erősen kapitalista ország lesz a háború után.
Ez a gyors tőkeképződés a világháború közepén hirtelen és váratlanul jött. Úgy vagyunk vele, mint aki estéről reggelre arra ébredt, hogy milliomos. Háború után ébredünk rá, hogy szegény országból gazdag országgá lettünk.
A háborús vagyonosodást talán nagyon nagy vonásokban így lehetne számokban kifejezni. [*]
A lakosság vagyona volt a háború előtt:
Ezzel szemben a lakosság vagyona lesz a háború után:
Mit jelent ez az ötvenöt milliárdos vagyonemelkedés? (Néhány milliárdos tévedésért meg fog bocsátani a nyájas olvasó.)
Egyik elfogadhatónak látszó magyarázat, hogy a korona ér kevesebbet, ekkor az egész vagyonnövekedés csak optikai csalódás. Ekkor is csak az egész lakosság szempontjából fiktív a vagyongyarapodás. Az egész lakosságnak eszerint ma sem volna több vagyona, mint a háború előtt volt, csak más mértékegységgel mérünk, mint azelőtt. Más a helyzet az egyének szempontjából.
Az eladósodott ingatlanok tulajdonosai azonban, akik ma kisebb értékű pénzzel fizetik vissza adósságukat, mint amilyen pénzben felvették, azok a hitelező rovására valósággal gazdagodnak. Viszont - ez is nagyon figyelemre méltó körülmény - nem tudjuk egykönnyen feltalálni azt a hitelezőt, aki a korona értékcsökkenésével ugyanoly mértékben szegényebb lett, mint ahogy az adóssággal terhelt ingatlan vagy áruraktár tulajdonosa gazdagodott.
A legtöbb kereskedő, gyáros, földbirtokos takarékpénztáraknak, bankoknak, jelzálogintézeteknek tartozott. Ezek az intézetek saját részvénytőkéjükön és tartaléktőkéjükön kívül magánosok betétjei, zálogkötvények és visszleszámítolás útján szerezték meg az adósaiknál kihelyezett pénzt. A részvények jó része ismét más intézeteknél volt lombardírozva. A részvénytársaságoknak különben nemcsak pénzköveteléseik, hanem rendesen több-kevesebb ingatlanvagyonuk is volt, sok követelésük, amely már nagyon is dubiózus volt a háború előtt, az ingatlanérték-emelkedés által javult meg. A részvények tulajdonosai tehát nem lettek szegényebbek a háború alatt, amire bizonyíték többek között a tőzsdén jegyzett, úgyszólván valamennyi részvény árfolyamának nagy emelkedése is.
A betevők aránylag kis számmal voltak a háború előtt. Ma legalább kétszer annyi a betét a bankoknál, takarékpénztáraknál. A régi betevőnek módjában volt, és tényleg a legnagyobb rész meg is tette, hogy pénzét kivegye a bankból, és a háború alatt más módon helyezze el. Bármit vásárolt, ingatlant, részvényt, áruraktárat, ennek azóta lényegesen emelkedett az értéke. A mai betétek legnagyobb része már nem is háború előtti, hanem új betét. Így tehát nagyon kicsi azoknak a betevőknek a száma is, akik azáltal szegényedtek, hogy ma is változatlanul ugyanaz a betétjük van meg, mint a háború előtt, és hogy ennek a pénzösszegnek a vásárlóereje ma kisebb. A visszleszámítolt váltók a nagybankoknak és elsősorban a jegybanknak a tárcájában voltak. A bankok részvényeinek árfolyama emelkedett. A jegybank, amelyik a nála levő váltók értékével a bankjegyek előmutatóinak tartozik, ismét csak tovább hárította a korona vásárló erejének csökkenéséből beálló veszteségét a bankjegyek tulajdonosaira. De ezek a bankjegytulajdonosok sem azok ma semmi esetre, akik háború előtt voltak. Ma a hadiszállításon meggazdagodott vállalkozó, jobban kereső munkás, kisgazda tart magánál sokkal több bankjegyet, mint béke idején. A bankjegy is háborús szerzemény nálunk. Legritkább eset, hogy valaki ma azért volna szegényebb, mert háború előttről tartja magánál a bankjegyeit, és ezeknek a bankjegyeknek a vásárló ereje ma kisebb.
A helyzet tehát az, hogy az ingatlanok, részvények, áruraktáraknak háború előtt sokkal tartozó tulajdonosai vagyonuk egy részét értékesítve adósságuktól megszabadultak, tőkeerejük gyarapodott anélkül, hogy egyáltalában jelentékeny számú csoport volna az, amelyik szegényedett, vagyonának - nemcsak pénzértékben való, hanem valóságos, vagyonának nagy részét veszítette el a háború alatt azért, mert koronában és fillérben kifejezett vagyonának vásárló ereje ma kisebb, mint a háború előtt.
Így azonban más magyarázatot kell találnunk a háborús gazdagodásra, minthogy az pusztán a pénz vásárló erejében bekövetkezett változásnak a következménye, hogy csupán vagyoneltolódás az egyes társadalmi osztályok közt.
Azok, akik tagadják annak a lehetőségét, hogy egészben véve egy ország tőkéje növekedhetnék a háború alatt, abban a felfogásban vannak, hogy a háború nem hozhat létre új vagyont, mikor a háború értékek megsemmisítése.
De ők abban a tévedésben vannak, hogy azt hiszik, hogy az ország tőkéje már meglevő értékekből áll. Az ország tőkegazdasága pedig valójában nem egyéb, mint jogcím a fennálló termelési rend alapján az egész nép termeléséből egy részt lefoglalni. A földbirtok nem azért vagyon, mert ma elfogyasztható értékekből áll, hanem azért, mert a föld birtokosa másoknak az itt kifejtendő munkájának eredményéből egy részt lefoglalhat. A ház is azért vagyon, mert a lakás használatának átengedéséért ellenértékhez, a mások munkája gyümölcseinek átengedéséhez juttatja a ház tulajdonosát. Ha a háborús konjunktúra azt eredményezi, hogy a házak, földek, gyárak, árukészletek, élőállatok, értékpapírok tulajdonosai az egész lakosság munkájának gyümölcséből nagyobb tömeget foglalhatnak le évente, nagyobb vámot szedhetnek, mint azelőtt, akkor növekedett az egész ország tőkéje - dacára, hogy értékek semmisültek meg a háborúban.
A háborús gazdagodást tehát csakis úgy érthetjük meg, hogy mindenki, akinek árukészlete volt, vagy a háború alatt különösen keresett árukat állított elő, új jogcímeket szerzett, amelyek számára biztosítják évtizedek múlva is az egész nemzet termelő munkájának egy részét. A muníciógyáros, a földbirtokos, a kisgazda, a konfekcióáru üzlettulajdonos, a muníciómunkás, aki háborús keresményéből megtakarított, mind részt biztosított magának a következő generációk termelő munkájából. Az új háborús vagyon - éppúgy, mint a francia mobil vagyon a napóleoni háborúk befejeztével - új jelzálogteher, mely az egész nemzet jövőben való munkáját terheli.
A régi és új vagyonok tényleges értéke attól függ, hogy a termőföld és a nemzet termelő munkája képes-e ezt a számításunk szerint 55 milliárddal megnövekedett nemzeti vagyont, a nemzeti munkának mintegy 55 milliárddal nagyobb jelzálogterhét kamatoztatni. Mihelyt erről meggyőződünk, akkor kétségtelenné válik - bármilyen hihetetlennek hangozzék is -, hogy nemcsak optikai csalódás, hanem valóság, hogy a lakosság tényleges vagyona igen jelentékeny mértékben megnövekedett a háború alatt.
Mitől függ most már, hogy a nemzeti munka bírja-e a mód fölött megszaporodott nemzeti vagyont kamatoztatni? Attól, hogy az új tőkék részt vesznek-e, és milyen irányban a nemzeti munka produktivitásának fokozásában.
Magyarország szegénységének, alacsony terméseinek, alsó néposztálya kedvezőtlen helyzetének - micsoda cirkulus vitiosus ez - a tőkehiány volt az oka. A föld kis termést adott, mert kevés volt az állat, amelyik trágyázza, mert nagy nyári munkatorlódás idején kevés volt a munkaerő, de az is csak azért, mert hiányzott az embert helyettesítő gép és állat. Munkaerejének javát mégsem tudta kihasználni, mert az esztendő nagy részében a munkáskéz, éppen úgy mint a föld, állat és gépek híján parlagon hevert. A dolgozó ember munkája sem volt kellően kihasználva, mert primitív eszközökkel dolgozott. Éppen így sok százezer lóerő, a magyar patakok és folyók víziereje, mely könnyűszerrel kihasználható volna, nagyszerű ipari fejlődésnek képezhetné alapját, eltűnik, elvész a magyar nemzeti termelés számára.
Tőkével - és a nemzet adóslevele is tőke, amelyben az ország jövő termelésének egy részét ajánlja fel a papiros birtokosainak -, az eddig ki nem használt munkaerőt termelő munkába lehet fogni, a papirostőkét, a nemzet utalványait, munkaeszközökké lehet átváltoztatni és azok által a nemzeti termelést lehet fokozni. A háború alatt született tőkék tökéletesebb, nagyobb intenzivitású földmívelést és ipart teremthetnek.
Hogy a földmívelés munkaeszközök hiányában még sok éven át a háború után sem tud fejlődni, hogy «bankóval nem lehet szántani» - mint ahogy egy igen szellemes, de a dolgoknak mélyére nem néző kritikusa a többtermelési akciónak megjegyezte -, szerintünk nem elég komoly érv a mi bizakodóbb felfogásunkkal szemben. Mi a tőkeinváziótól nagy eredményt várunk a mezőgazdaságban, még ha bankó és hadikölcsön alakjában jön is. A földmívelés legnagyobb részt maga állítja elő a termések fokozásához szükséges eszközöket. Legfontosabb eszköze a többtermelésnek az állat. Ha sikerül állatállományunkat minőségileg megjavítani és számszerűleg gyarapítani, vagyis ha minden gazdának pénze (!) van hozzá, hogy továbbtartásra alkalmas állatát megtartsa, a hiányzó piaci takarmányt megvegye és az állatot felnevelje, akkor maga állítja elő a többtermelés egyik leglényegesebb eszközét: az igás és a haszonállatot. Ha a gazdának pénze (!)van hozzá, hogy gőzekét, motorekét, lókapát, aratógépet vegyen, úgy legnagyobb részben a hazai ipar elő tudja ezt állítani számára. Egy tíz esztendőre elosztott és több milliárdos mezőgazdasági beruházási terv végrehajtásával földünknek termése oly mértékben fokozható, hogy a háborúban keletkezett új vagyonok papiros-jogcímekből tényleges többtermelésen alapuló jogcímekké válnak, és a tárgyi alapot is megteremtik a nemzeti termelésből való részesedésükhöz.
A tőkeerős, gazdag, új Magyarország - bármily hihetetlenül hangozzék is ez - megszületett a háborúban. Az új vagyonok azonban csak nyomasztó, új terhek, amelyek a dolgozó osztályok vállait nyomják, és még élesebbé teszik a ellentétet a gazdag burzsoá és adósságaitól megszabadult földbirtokos-osztály és a rettenetesen nyomorgó hivatalnok és proletárosztályok közt - ha nem sikerül az új tőkékkel a munka eredményességét növelni, és a dolgozóosztályok helyzetét javítani. Az új tőkék számára kötelesség a részvétel a nemzeti termelésben, és olyan gazdasági és adózási politikát várunk az államtól, mely a termelő munkát mozdítja elő, és legerősebben sújtja a heverő tőkéket.
[*]