Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 15. szám · / · A politika mögül
Michaelis a német birodalmi gyűlésen beszélt és Lloyd-George a Queens-Hallban felelt. De felelt Czernin is, aki delegáció híján már csak megmarad az öreg Fremdenblatt mellett, s rendesen abban íratja meg mondanivalóit.
Michaelis beszélt: államférfiú szavát a háború során talán még egyszer sem várták akkora fölcsigázódottsággal, mint az övét. S ha Scheidemannt a pillanatnyi hatás arra az elismerő kijelentésre is ragadta, hogy ha Angliában a parlament többsége ugyanolyan békehatározatot akarna elfogadtatni, mint a német többség a birodalmi gyűlésen, s erre Lloyd-George ugyanazt mondaná, amit Michaelis, hogy akkor már holnap le lehetne ülni a békeasztalhoz: a kancellár beszédének békebeli része mégsem elégíthette ki teljesen sem azokat, akik minél gyorsabb békét szeretnének sem azokat, akik minél megértőbb békét szeretnének. Természetes, hogy Lloyd-George-ot sem elégítette ki. De, mint a Fremdenblattból olvashattuk, magát Czernint sem túlságosan.
A kancellár azt mondta: a háborút, ha tisztességes békéhez juthatunk, egy nappal sem fogjuk továbbvinni csak azért, hogy erőszakos módon hódítsunk. Ez kétségkívül precíz kijelentés minden annexiós békepolitikával szemben. Joggal felelhette rá Czernin a Fremdenblatt útján, hogy Michaelis beszéde óta ellenségeink világa új ténnyel áll szemben, s elmúlt az az idő, mikor a központi hatalmaknak a megegyezés eszméjén alapuló hadi céljait el lehetett ferdíteni és hamisan lehetett értékelni. A tegnapi (július 19.) nappal új, döntő stádiumba lépett a béke ügye; a német birodalmi kancellár kijelentései és a német birodalmi gyűlés békehatározata: a német népet és kormányát egy fronton állónak tünteti fel azokkal a hadi célokkal, melyeket az osztrák-magyar monarchia nyilvánított ki ismételten vezető államférfiának nyilatkozatai útján. S így tegnap óta nem lehet többé ellentétet konstruálni Bécs és Berlin között.
Tegnapelőtt tehát még lehetett. Vajon mi történt tegnap, és mi nem történt meg még tegnapelőtt? Mi valamennyi félre nézve tisztességes békére törekszünk, amely mentes az agresszív tervektől - mondja Czernin. Tény, hogy Bethmann-Hollweg még csak a Kelet felé fordulva hirdette a hódításmentes békét, s Michaelis beszédében már nincs effajta megkülönböztetés. Ebben tehát Michaelis békenyilatkozata határozott frontváltoztatást jelent elődjével szemben. Csakhogy tovább is van.
(Közbevetőleg: Czernin eddigi nyilatkozataiból sem volt olyan világos, hogy a monarchia hadi céljai valamennyi félre nézve mentesek az agresszív tervektől. Ezt minden további kétséget kizáróan csak Oroszország felé hirdette ki a külügyminiszter, de nem a Balkán felé is. S hogy mennyire nem: a monarchia balkáni hadi céljait fejtegető, s a sugalmazottság némi bélyegét is magukon viselő hírlapi cikkek éppúgy bizonyítják, mint Fenyő Miksa cikke a Nyugat múlt számában, melynek Románia jövendőjére vonatkozó, egyébként igen érdekes okfejtésű részét a leghevesebben kell kifogásolnunk. - Tény azonban az is, hogy a Fremdenblatt legutóbbi cikke már kifejezetten valamennyi félről ír, s az erőszakos hódítás elutasításában Czernin és Michaelis közt a teljes diplomáciai frontegységet nemcsak szuggerálja többé, de konstatálja is.)
Csakhogy tovább is van. Mert Michaelis továbbá azt mondta: ha békét csinálunk, elsősorban minden időkre biztosítanunk kell a német birodalom határait; (félremagyarázható kijelentés: a mai határok biztosításáról, van-e szó csupán?) megegyezés és kiegyenlítés útján, (kiegyenlítés: ez a szó talán kevésbé lehet aggályos, mert hiszen megegyezés útján leendő kiegyenlítés már nem tartozik az annexió fogalma alá), tehát megegyezés és kiegyenlítés útján garantálnunk kell a német birodalom létfeltételeit szárazföldön és tengeren. A béke alapja a népek tartós kiengesztelődése kell hogy legyen; s meg kell gátolni a népek további ellenségeskedését gazdasági elszigeteltségük révén is. Ezek a célok - végezte a kancellár - a birodalomgyűlési többség békehatározatának keretében elérhetők, mármint ahogyan ő a békehatározatot értelmezi. Fenntartásos beszéd.
A békecélok vázolása elég határozott állásfoglalás volt a katonai háború után következő gazdasági háború ellen. De nem volt elég határozott állásfoglalás a birodalomgyűlési többség békehatározatának azon részlete mellett, mely a megegyezésen alapuló és a népek tartós egyetértésére törekvő békével a politikai, gazdasági és pénzügyi erőszakosságot is összeegyezhetetlennek vallotta. Egyszóval a hadisarc bármely formáját; tehát még az olyat is, mint aminőt nemrégiben a bajor kormány félhivatalosan propagált, mikor arról elmélkedett, hogy az elmaradt hadisarcot kedvező kereskedelmi szerződésekkel is lehet kompenzálni. A bajor félhivatalosnak ezt a csak látszólagos hadisarc-ellenes programját is magánvéleménnyé degradálta akkor a Norddeutsche Allg. Ztg., s ezzel szabad utat engedett a hadisarcra szomjas német fantáziáknak. Annál jogosultabb volt a várakozás, hogy az új kancellár végre ebben a kérdésben is minden kétértelműségnek útját fogja vágni.
Nem történt meg. S hogy nem történt meg, azt a Fremdenblatt cikke is kellő tapintattal megállapítja. Azt írja: mi egynek érezzük magunkat a német nép hivatott reprezentánsaival, mikor azok az erőszakos hódításoktól mentes gondolat továbbfejlesztésében elutasítanak maguktól minden olyan békét is, mely politikai, gazdasági vagy pénzügyi leigázást céloz.
De a Fremdenblatt kritikájának magva még csak most következik. Mert Michaelis egy mondattal utóbb, hogy a hódítás-nélküli békét kihirdette, már arról beszélt, hogy a békét úgy kell nyélbeütnünk, mint akik sikeresen érvényesültünk. S ezek már erősen kétértelmű szavak. Győztesekként kell-e megcsinálnunk a békét vagy sem: ez itt a kérdés. S mert e tiszta kérdés tiszta feleletekre vár, külügyminiszterünk Károly császár és király május 31-i trónbeszédének szavait idézi a Fremdenblattban: igazi békeformula csak a dicsőségesen védelmezett hatalmi állás kölcsönös elismerése lehet. Vagyis ha elmondhatjuk, hogy dicsőségesen védelmeztük hatalmi állásunkat, ellenségeinkről is el kell ismernünk, hogy ők is dicsőségesen védelmezték a magukét. S Czernin örömmel látja, hogy a német nép választott képviselői most ugyane fennkölt gondolatokat és célokat követik. Jól figyeljünk: minden szón és minden hiányzó szón hangsúly van; a Fremdenblatt cikke elsőrangú diplomáciai írásmű. S Czernin e ponton csak a német nép választott képviselőiről ír.
Mind e kételyt tisztáznia kellett végül Michaelis félhivatalosának, a Norddeutsche Allg. Ztg-nak is. Természetesen nem Czerninnel szemben, hanem Lloyd-George-zsal szemben. És Michaelis félhivatalosa július 24-én - öt napra a kancellár beszéde után - tisztázni is igyekezett mindent.
Előbb azonban hallgassuk meg a Queens-halli szónokot.
-
Azt mondja, elolvasta Michaelis beszédét, mint ahogy kötelessége is volt. Elolvasta egyszer, kétszer, háromszor, csak hogy valamit találjon benne, amiből reményt meríthetne a háború befejezésére. És álfüggetlenséget talált benne Belgium részére, áldemokráciát Németország részére és álbékét Európa részére. Elismeri, hogy ügyes beszéd volt; körültekintő. Voltak benne mondatok azok felé tekintve, akik komolyan óhajtják a békét; más mondatok azonban Németország katonai körei felé tekintettek, mikor a kancellár a német határok biztosításáról szólott. Olyan államférfiú beszélt itt, aki a katonai helyzetet tartja szem előtt, olyan beszéd volt, amely a katonai helyzethez igazodik; ha Németország győz. Keleten és Nyugaton, s a törökök Mezopotámiában, a tengeralattjárók több hajót süllyesztenek, akkor ez a beszéd Belgium és Kurland annexióját jelenti; körös-körül annexiót jelent. Ha ellenben a katonai helyzet Németország rovására fejlődik, akkor ez a beszéd még kitűnővé is válhatik. Álljunk a kancellár mellé - mondja olcsó elmésséggel Lloyd-George -, segítsünk neki, hogy beszéde kitűnővé váljék. Egyelőre azonban úgy látja, hogy a német vezető körök a háború mellett döntöttek, a német határok biztosítása mögött Lüttich és Antwerpen politikai és gazdasági annexiója lappang. (Találóan jegyzi meg erre a Manchester Guardian, hogy ha Lloyd-George kétértelműséget vet Michaelis szemére, akkor már nem állíthatja oly határozottsággal, hogy a beszéd a német katonai párt győzelmét bizonyítja.) Lloyd-George végül elismeri, hogy a beszédben voltak mondatok a demokratákhoz címezve, de voltak a junkerekhez is: mert a kancellár nem minisztereket, csak írnokokat akar maga mellé állítani. Ez elvégre Németország belső ügye; ő csak megismételteti, amit már június végén, (glasgowi beszédében) mondott e tárgyról: milyen módját a kormányzásnak választja a német nép, ez egyedül rá tartozik; de az már az entente dolga, milyen módja a kormányzásnak az, melyben megbízhatik, ha békét köt Németországgal. Ha a demokrácia garanciáját nem kapja meg, más biztosítékokról kell gondoskodnia - ismétli meg glasgowi kijelentését Lloyd-George.
De vajon minőkről? Nyilván területi, politikai, gazdasági és pénzügyi biztosítékokról. Mind e biztosítékok azonban csak katonai bázison nyugodhatnak. Ez tehát militarista, annexiós és hadisarcos békeprogram lenne Lloyd-George részéről, ami ellen pedig, ha Németország állítja fel, minden erejével küzd. Igaz viszont, hogy e militarista, annexiós és hadisarcos békeprogram Lloyd-George beszédében már feltételes formát kap; a német demokrácia elejtetheti, ha nem nézi tengeri militarizmusnak, területi annexiónak és büntetőjellegű hadisarcnak azt, amit Lloyd-George akar - csak éppen más szavakkal.
S még akkor is: milyen legyen az a német demokrácia, amihez Lloyd-George bizalommal közelíthetne? Formulájában, hogy a német kormányrendszer Németország belső dolga, az azonban már az entente dolga, hogy milyen német kormányrendszerrel hajlandó tárgyalni: az utóbbi tétel egészen hatálytalanítja az előbbit. Glasgowi beszédében azt mondta, sokak szívét töltötte el aggodalommal a gondolat, hogy a demokrácia jövőjét megalapító békekonferencián a legreakcionáriusabb önkényuralom képviselői is jelen lesznek; de hála az orosz forradalomnak, ez az aggodalom most már végleg megszűnt. Ha azonban nincs orosz forradalom, s nincs orosz demokrácia, Lloyd-George mégis csak leült volna egy békeasztalhoz Szaszonnovval, sőt Stürmerrel és Protopopovval is, hogy velük együtt diktálja a demokráciát Németországnak. Ettől a kínos dologtól az orosz forradalom mindenesetre megszabadította. De milyen legyen hát most már az a német demokrácia és parlamentarizmus, amellyel Lloyd-George beéri? Talán az új Oroszország demokráciája és parlamentarizmusa legyen? Talán Angliáé? Vagy Franciaországé? Mindenik más-más. S mindenik közül egyelőre csak Oroszországé az, amely hajlandóságot mutat arra, hogy szakítson azzal a demokráciával és azzal a parlamentarizmussal, amellyel a titkos diplomácia bevégzett tények elé állító rendszere eleddig összefért. S mindenik közül egyelőre csak Oroszország az, amely több demokráciát kér - saját szövetségeseitől is.
A német kancellár félhivatalosa erősen hiányolja Lloyd-George beszédében, hogy a birodalmi gyűlés békehatározatát még csak meg sem említette. Ez igaz. Csakhogy Lloyd-George erre bízvást azzal felelhetne, hogy ez a békehatározat még nem jelent demokráciát és parlamentarizmust, legfeljebb a demokráciára és parlamentarizmusra törekvő német nép többségének akaratát tükrözi vissza, amihez a kancellár nem köteles alkalmazkodni. Hiszen, ha köteles volna, akkor csak két szóval kellett volna felelnie rá: elfogadja-e, igen vagy nem.
Most, utólag, a Norddeutsche Allg. Ztg. azt írja, hogy a kancellár nyíltan és világosan kifejezte a megegyezéses és kiegyenlítő békére való készségét, egyetértve a birodalmi gyűlés többségi pártjainak rezolúciójával. A kancellár beszéde tehát nem volt kétértelmű, s amikor az entente az, amely német területek annektálására kötött szerződéseket, Michaelis csak magától értetődő kötelességét teljesítette, ha hangsúlyozta, hogy a német határoknak a békekötésnél való biztosítása múlhatatlan szükségesség.
Mindenki vindikálhatja, hogy saját szavainak leghivatottabb interpretálója legyen. Ha Michaelis most utólag így értelmezi beszéde félreérthető és félremagyarázható szavait, Lloyd-George-nak, ha következetes, el kellene ismernie, hogy máris elérkezett a pillanat, mikor Michaelis beszéde kitűnővé vált. Ha el nem ismeri, ez csak azt bizonyítja, hogy ő is szándékosan beszélt kétértelműen, s hogy az ő beszédére Michaelis mondhatja joggal: elolvasta egyszer, kétszer, háromszor, de nem tudott benne őszinte békekészséget felfedezni.
-
Lloyd-George-on kívül az angol kormány másik három tagja és volt elnöke is hallatta szavát Michaelis beszéde után. Még a premier előtt Carson, utána pedig Cecil, Asquith és Bonar Law.
Carson röviden és velősen csak annyit mondott: minden béketárgyalás előzetes feltétele, hogy Németország vonja vissza csapatait a Rajna mögé. Carson még Lloyd-George-nál is vérmesebb temperamentumú. A premier csak arról beszél, hogy ha Anglia nem kap garanciát a német demokráciában, akkor gondoskodni fog róla, hogy más garanciákat szerezzen magának. Ez tehát legalább annyit jelent, hogy az entente majd a Rajna mögé fogja visszaszorítani a német csapatokat a maga fegyveres erejével. Carson szép szóval akarja ugyanezt elérni. Németország vonuljon vissza önként a Rajna mögé; holott ezzel a fáradtsággal már igazán demokratává is lehet.
A Daily News is badarságnak nevezte, amit Carson kíván, a hadi-kabinet tagja nagyon kevéssé érezheti az államférfiú felelősség-súlyát, és nagyon kevéssé törődhetik vele, nem hozza-e kínos helyzetbe kabinetjét, ha ilyen kiszólásokat enged meg magának! Az alsóházban interpellálnak is miatta és Bonar Law elismeri: Carson valóban mondta, hogy ha Németország tárgyalni akar, mindenekelőtt ki kell ürítenie a megszállott területeket. Ezt a nyilatkozatot pedig az angol kormány teljes mértékben helyesli. Csakhogy a Rajna mindkét partja jelentékeny vonalon Németországhoz tartozik, s így Németország nem foglal el ellenséges területet, mikor mind a két partot megszállva tartja - érdeklődik tovább az interpelláló. «Carson is meg én is, tudjuk ezt» - válaszol bizonyára nem mosolytalanul Bonar Law.
Vagyis ha Carson a Rajnáról beszélt, akkor ez a mosoly beillik dezavuálásnak is; egyébként azonban Bonar Law méltó társa Carsonnak, s a megszállott területek előzetes kiürítésének kívánságában az egész angol kormány szolidáris. Nem igen bíztató kijelentés azok számára, akik Carson előzetes feltételét, tekintet nélkül arra, hogy a kiürítés a Rajnáig történjék-e vagy csak a megszállott területekre szorítkozzék, eo ipso badarságnak tartották.
Cecil miniszter beszédéből a Fremdenblattnak mindenesetre több oka van jót is kiolvasni, mint Carsonéból és Lloyd-George-éből volt Michaelis félhivatalosának. Cecil azonosította magát egy angol képviselőnek azzal a megállapításával, hogy nem Ausztria-Magyarország a fő ellenség, hanem Németország. Czernin félhivatalosak erre tiszteletreméltó buzgósággal megragadja az alkalmat. A monarchia természetesen a béketárgyalásoknál éppúgy vállvetve fog Németország mellett állni, mint a harcban; de ha az angol államférfiak Bécsen át keresik az utat a béke felé, akkor ebbeli nézetükkel nem állíthatnánk szembe merev tagadást. Ez nem egyéb, mint nyílt bejelentése a közvetítői szerep vállalásának; tiszta felajánlkozás. Mikor Michaelis kifejezetten azt mondta, hogy újabb békeajánlatot nem tehetünk, Czernin félhivatalosa arról írt, hogy a német birodalmi gyűlés rezolúciója újabb békekezdeményezés volt. Cecil beszédében Czernin ismét kihasználható taktikai alkalmat lát békeoffenzívája folytatására.
A legjobbat igyekszik kiolvasni mindabból, amit Cecil mondott. Ha Cecil szerint Elszász-Lotharingiáról Franciaországnak kell nyilvánítania akaratát, és Anglia kötelessége azután ezt az akaratot támogatni, akkor a monarchia viszont az elszász-lotharingiai kérdésben magától értetődően Németország oldalán fog állani. S Cecil tudhatja, hogy Elszász-Lotharingia visszaadását csak egy teljesen legyőzött Németországtól lehetne kikényszeríteni. Ha továbbá Cecil Szerbia helyreállításáról és kártalanításáról beszél, akkor rámutatunk általános békeelveinkre, s csak azt akarjuk nyomatékosan hangsúlyozni: bármi legyen is a sorsa Szerbiának, nem szabad, hogy tovább is a monarchia elleni agitáció fészke legyen és az európai béke állandó veszedelme maradjon. Ha végül Cecilnek a délszláv mozgalomról az a véleménye, hogy a nemzetek felszabadításának problémájában veszedelmes dolog lenne tovább menni, mint ameddig az angol kormány Wilsonnak adott válaszában már elment, s magát a felszabadítás bizonyos formájához kötni le eleve: akkor a Fremdenblatt tiltakozik ugyane probléma nemzetközösítése ellen, mert urak vagyunk a magunk portáján és Ausztria-Magyarország számára saját önrendelkezési jogának tiszteletét követeljük - de egyben megnyugtathatja Cecilt, hogy a mi délszlávjaink szabad, kulturális fejlődésének semmi sem áll útjában.
Azonban Bonar Law is beszélt, s mégis csak ez a legfrissebb esemény, ami Cecil után sok tekintetben megint csak kiábrándítóan hat. Bonar Law mondta az első felelős szót a német birodalmi gyűlés békehatározatáról és majdnem úgy, mint aki már az utolsó szót is ki akarja róla mondani.
Előtte a volt premier, Asquith beszélt. A birodalmi gyűlés határozatlan és bizonytalan formulájában hiába keresi a választ arra, hajlandó-e Németország Belgiumot nemcsak kiüríteni, s teljes függetlenségét visszaadni, hanem kártalanítani is. Ha Asquith-t csak ez aggasztja, akkor három év alatt most mondta el legbékésebb beszédét. Bonar Law nem is mulasztja el, hogy a volt premier Guild-halli beszédére célozzon; Anglia céljai lényegileg ma is ugyanazok, mint voltak akkor, mikor Asquith híres beszéde elhangzott. Ne beszéljünk mindig csak Belgiumról! Északfranciaország megszállott területeire ugyanaz áll, ami Belgiumra! és Elzász-Lotharingia sem maradhat tovább a német birodalom része! Viszont a német birodalmi gyűlés békehatározatáról Bonar Law-nak jobb véleménye van, mint Asquithnak; már csak taktikából is. Nem mondja rá, hogy határozatlan és bizonytalan. Csak éppen egészen értéktelen; mert a birodalmi gyűlés a német kormánypolitika alapvető kérdéseinek irányítására a legcsekélyebb hatalommal sem rendelkezik. Bonar Law tehát kereken kimondja, amit a Norddeutsche Allg. Ztg. Lloyd-George-tól kért számon.
És terjesztettek-e elő békerezolúciót a birodalmi gyűlésen, amíg a háború Németország javára látszott fejlődni? Miért csak most? Mert a kincstári kancellár szerint nyilvánvalóvá vált, hogy Németországot megverik. Legjobb eszköze annak, hogy a német békerezolúcióban kifejezésre jutott elveket elérjük, abban van, hogy megmutassuk: tovább harcolunk, míg fegyverrel vívjuk ki céljainkat - ez a summája Bonar Law beszédének. S az angol alsóház másfél-tucat szavazat híján helyesli a bonarlawi konklúziót.
Elég kínos visszhang a német népképviselet békerezolúciójára az angol népképviselettől. S ami még kínosabbá teszi, hogy a német birodalmi gyűlés a legrosszabb időben ment szét.
Annál fokozottabb munka vár Czerninre, aki mint olyan hadviselő hatalom vezető államférfia, melyet Anglia nem tart főellenségnek, Michaelis és Lloyd-George között tényleg a becsületes alkusz szerepét viheti. S ebbeli hivatásának Czernin nagy igyekezettel meg is akar felelni. Bizonyság erre osztrák és magyar újságírók előtt tett legújabb nyilatkozata is: abban, ahogy Lloyd-George hallgatásával - és most már hozzátehetjük: ahogy Bonar Law súlytalanító kísérletével szemben a német birodalmi gyűlés békerezolúciójának súlyosságát igyekszik bizonyítani; abban, ahogy a birodalmi kancellár beszédét és a birodalmi gyűlés határozatát elválaszthatatlan egészként állítja az entente elé; abban, ahogy a megértésen alapuló, erőszakosságok nélküli, s a háború megismétlődésének elhárítását biztosító békét hirdeti; abban, ahogy az alkotmányok demokratizálását, mint a korszellem parancsát elismeri; s főként abban, ahogy a háborúért való felelősség kérdésére negatíve felel (nem tartja időszerűnek, hogy a múlt kérdését bolygassa): ügyességet és tapintatot kell látniok még azoknak is, akik a Czernin-féle külpolitikától egyébként nem is lennének túlságosan elragadtatva. A hadviselő államok vezető diplomatáinak sorában Czernin mindenesetre üdítő jelenség; bokszoló angolok és vaskos németek mellett bécsi sikkel csinálja, amit csinál.