Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 15. szám

Moly Tamás: Ha Bé eljön Ához...

Végre meglátta a ház falán a piszkos táblát, melyen alig olvashatóan az utca neve állott. Körülnézett, vajon figyeli-e valaki, jár-e itt, erre, véletlenül ismerős? A környék néptelen volt; az elegáns úr hirtelen befordult a görbe, szűk utcába, mely nem nagyon biztató. Mosolygott, önmagát nevette. Úgy teszek, mint aki tilos úton jár, vagy mintha betörni mennék, gondolta; határozottan izgatott vagyok, a szívem ugra-bugrál, buta dolog.

Gyorsan lépkedett a kellemetlen utcán. Nem jött vele szembe senki. Az egyik ház kapujában szurtos asszony állott. Zárt boltajtó kőlépcsőjén maszatos gyermek ült, sápadt csúnya kis jószág, kenyérhéjat majszolt. Kora délután volt; egy kicsiny boltban égett a gázláng. A kiszolgáló-asztal fölé két férfi ápolatlan szakállas feje hajolt. Szemük, orruk olyan volt, mint a ragadozó madár szeme, csőre. Lehet, hogy művészi dolgot néznek pénzéhes szemmel, gondolta az arrajáró úr, s megállt-egy pillanatra. Régi porcelánt értékelnek, vagy egy darab kézzel varrott csipkét, vagy rábukkantak egy nagy piktor néhány vonással papírra vetett vázlatára. Művészi dolog? Eh! - és tovább ment. Milyen sötét már ilyenkor ez az utca, mormogta kissé fölháborodva; hogyan is lehet ilyen utcában lakni! Nem normális ember.

Elképzelte a gondosan ápolt, virágokkal ékes, előkelő teret, melyre az ő háromszobás úri lakásának ablakai nyílnak.

Kivett a zsebéből egy kis papírdarabot, erre volt ráírva az embere címe. Megtalálta a házszámot, melyet szürke festék és feketéllő piszok takart. Ez az, ebben a házban lakik. Az elegáns úr tétován állt a kapu előtt, és nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy ő most bemenjen a kapualj alá, mely még így, a mindent összeegyeztető félhomályban sem hatott jól. A látogató a fejét csóválta; felsóhajtott: ide bemenni nem öröm.

A szép, márvánnyal kirakott lépcsőházra gondolt, melynek fehér lépcsőfokaihoz sötétpiros bársony futószőnyeg simul, a nagyszerű liftre, mely fölsiklik az emberrel az ötödik emeletre... És ő most sóhajtva kezdett fölfelé botorkálni a szűk, sötét, ragadós csigalépcsőn, fel a harmadik emeletre.

Dolgozni kell! Dolgozni kell! mondotta félig hangosan; így nem lehet élni, itt nem lehet lakni, ez képtelenség! És újra megfogadta: akárhogyan és akármint, de most nem nyugszik, amíg azzal a nyomorult darabbal el nem készül. Második esztendeje már, hogy vergődik vele. Az idő múlik, a jó név is fakul. Dolgozni kell!

Amikor fölért a harmadik emeletre, megint elővette felöltője zsebéből a cédulát, megnézte az ajtószámot. Mégis furcsa, mormogta, hogy az agyam csak azért sem akarja megjegyezni magának az ő címét. Végigment a gangon, rátalált az ajtóra. És mert csengő nem volt ott, rátette kesztyűs kezét a kilincsre. Az ajtó kinyílt; konyha gőze csapott a látogató arcába. Az elegáns úr kissé hátrakapta a fejét.

Kövér, nem éppen tiszta öregasszony állt máris előtte:

- Mi tetszik? - Nem nagyon barátságosan kérdezte.

- Félix Ottó urat keresem.

Az asszony nem felelt mindjárt.

- Itt lakik? - folytatta erre az úr.

- Itt - mondotta az asszony kelletlenül. - Nincsen itthon... azt hiszem.

Kije ez a nő ennek a szerencsétlen embernek? vetette föl magában a kérdést a látogató. A hitelezője, persze: tartozik neki.

Az asszony egy ajtóhoz ment. Az úr leküzdötte idegenkedését, melyet a konyha iránt, és az asszony iránt is érzett, s három nagy lépéssel (lábujjhegyen járt itt, ösztönből) már ő is az ajtónál termett. Az asszony kissé megdöbbent. Az úr ezt nem vette észre.

Dolgozni kell! mondotta magában, némán, kétségbeesetten. Az ő szép előszobájára gondolt, melyben csinos bútorok állanak. A falakon, bekeretezve, nagysikerű darabjainak első előadását hirdető színlapok. Egyik-másik darabját öt nyelven is játszották. Borzasztó ez a konyha! Amikor szegény kis diák volt...

Az asszony kinyitotta a szoba ajtaját. Nem nagyon lehetett látni, hogy mi van a szobában: az ablak elnyűtt, foltos függönye le volt eresztve. Az asszony felhúzta a függönyt. Az ágy még vetetlen volt. Egy rozoga asztal, meg a hozzávaló szék, egy kopott szekrény, meg egy viharvert pamlag: ez volt a szoba berendezése.

- Hiába ugatok, hogy mondja meg, ha elmegy! - fakadt ki az asszony. - Azért marad vetetlen az ágya. Nincsen itthon! - szólt rá a látogatóra. Most még barátságtalanabb volt, mint ajtónyitáskor.

- Nem méltóztatik tudni, kérem, hogy ő ilyenkor hol szokott lenni? - kérdezte az úr nagyon kedvesen, szerényen.

- A kávémérésben van, azt hiszem. Amint leér az utcára, a sarkon jobbra. A Löwenbein-féle kávémérésben szokott ülni ilyenkor. Ő most reggelizik meg ebédel egyszerre.

- Nagyon köszönöm a szíves útbaigazítást - mondotta az úr igen udvariasan. Meg is emelte a kalapját. - Bocsánat, hogy zavartam.

- Nem tesz semmit. Isten áldja meg! - Az asszony betette az ajtót.

Kár kiengedni azt a finom konyhagőzt, gondolta az úr. Azután az ő szép, drága bútorokkal díszes hálószobájára gondolt, és az ő pompás dolgozó-szobájára. Az íróasztalom nagyon szép; örülök, hogy tegnap megvettem azt a finom tintatartót, igazán gusztusos darab... darab... a fene egye meg! mennyit kínlódom már azzal a nyomorult darabbal... Hogy is mondta: ha leérek az utcára: balra? Vagy jobbra? És mi a neve a kávésnak? Ah igen: «Löwenbein» - följegyzem, jó név, alkalom adtán felhasználom.

Óvatosan lebotorkált a csigalépcsőn - «...mire leérek, megkergülök! Hogyan is lakhatik valamire való ember ilyen gyalázatos helyen! Igazán nem értem...» - s amikor megint az utcán volt, ráírta a cédulára a most hallott nevet. Jegyzet, mondotta elégedett mosollyal, mindig csak dolgozni, dolgozni, dolgozni! és eltette a papírlapocskát.

A kávémérés sem volt nagyon biztató. Az úr megint tétovázott, belépjen-e. Benézett az ablakon. A sarokban, hátul, az egyik asztal fölött égett a gázláng, s megvilágított egy nagy szögletes kopasz fejet, mely az újság fölé hajolt. S amikor a fej fölemelkedett, látni lehetett egy éles vonásokkal megrajzolt, nem valami megnyerő arcot.

A kemény hajlású orr mögött bozontos, egyenesen vont szemöldök alatt mélyen fekvő szempár lappangott, melynek kifejezése inkább távol tartotta magától az embert, semhogy bíztatta volna a közeledésre. Sárgás, szeplős arcbőréből nem sokat lehetett látni, orcáit, állát, száját, nyakát sűrű vöröses-szőke szakáll meg bajusz borította. Gallérja, nyakkendője, kabátja hozzásimult ehhez a nem éppen gondozott külsejű fejhez. A vendég maga pedig odaillett a Löwenbein-féle kávémérés zugába.

Az elegáns úr nézte, majdnem egy percig, és nem érzett nagy vonzódást iránta. Borzasztó ember! mondotta szinte hangosan; miket talál ki! Hogyan lakik; milyen helyen tanyázik; meg a külseje! Borzasztó ember! - És megelégedéssel gondolt az ő kifogástalanul simára beretvált, finom úri arcára.

A kávémérés zugában az olvasó felpillantott az újságból. Kissé összeráncolta a szemöldökét, és most úgy rémlett, mintha kikémlelne az utcára. Erre a künn álló úr elfordította a fejét, mint akit tetten értek, és ösztönből távozni készült. Tétován lépett. Eh! Mi történhetik?! gondolta; ura lett elkívánkozó érzésének és benyitott a kávémérésbe. A sarokban ülő már nem pillantott fel, nem nézte, hogy ki jön be, elmélyedve olvasott tovább.

Az elegáns úr megint tétovázott egy pillanatig. Ide se néz - érezte: gyűlöli ezt az embert. Nem tudta, hogyan lesz jobb: ha odaül hozzá, vagy pedig ha megfordul és elmegy, mielőtt a göndör hajú pincérleány kérdi, hogy mivel szolgálhat. Mégis kár volt bejönni. És leült az embere asztalához.

- Szervusz, öreg! - mondotta. Iparkodott kedvesen, vidáman szólani és megnyerően mosolygott.

Az újságolvasó felpillantott. Ránézett az elegáns úrra, aki most levette finom úri kalapját, maga mellé tette a székre, simított egyet a haján - gondosan volt fésülve -, és kezet nyújtott a kopasznak. Kesztyűjét nem húzta volt le.

A kopasz kissé meg volt lepve:

- Nini, hát te hogyan kerülsz ide?!

Hangjában nem csendült fel különös öröm, sem vonzalom, sem idegenkedés. Ez a kérdés olyan közönyösen hangzott, hogy az elegáns urat egy kis csalódás fogta el, sőt: meg is volt bántva. Megint úgy érezte, hogy jobb lenne, okosabb lenne, talán úribb lenne, ha néhány szó után - «erre jártam, véletlenül, és benéztem az ablakon, megláttalak, gondoltam, beszólok hozzád» - venné a kalapját és menne. Milyen kedvesen fogadta: «Nini, hát te hogyan kerülsz ide»!

- Nem véletlenül - mondotta; a hangja rekedt volt, úgy hogy most a torkát kellett köszörülnie. - Fölkerestelek. Eljöttem hozzád.

A kopasz bólogatott.

- Ha Bé eljön Ához... - mormogta és mosolygott egy kissé, és előkotort a zsebéből egy olcsó szivart. A látogató a tárcája után nyúlt a belső zsebébe:

- Várj, kérlek, van nálam média, tudom, szereted. A kopasz leharapta az olcsó szivar végét.

- Hadd - mondotta -, én most ezt szeretem színi. - Kifújta szivarjából a port és rágyújtott.

A göndör hajú pincérleány odajött megkérdezni, hogy az úr mit rendel. A látogató zavarban volt; nem tetszett neki, hogy ő most itt uzsonnázzék. Körülnézett: ez a nem nagyon tiszta hely... a kopott falak, a kopott asztalok, székek, a szegénység...

- Hozzon csak neki egy kávét - mondotta a kopasz. - A kávéjuk jó - nyugtatta meg látogatóját.

- Itt minden jó - szólt édeskés mosollyal a pincérleány és kiment a konyhába.

- Igaza van: itt minden jó - ismételte nyugodt elégedettséggel a kopasz. - A felsőkabátodat leteheted, nincsen hideg, a kesztyűdet is lehúzhatod.

Kellemetlen alak, gondolta a látogató; nem csoda, ha nem viszi semmire. Haragudott magára: minek is jöttem ide! Lehúzta a kesztyűjét, levetette a felső kabátját. Elegáns zsakett volt rajta, a nyakkendője is jól érvényesült (sötétzöld selyem nyakkendő, fekete sávokkal). Gondozott, elegáns, jól ápolt úr volt. A kopasz ránézett.

- Szép öltözeted van, s a nyakkendőd is szép. Selyem; a kabátod bélése is selyem. - Minden indulat nélkül mondotta, mintha egy közismert algebrai megállapítást idézett volna, például ezt: a tényezők sorrendje tetszés szerinti.

A látogató kissé elpirult és zavartan mosolygott. Mit feleljen erre? Hallgatott.

A göndör hajú pincérleány hozta a kávét, és túrós lepényt kínált hozzá. A finom úr nem tudta: egyen-e, vagy tolja-e félre (amennyire lehet: nem feltűnően) a tálcát kávéval, süteménnyel, és bánta, hogy bejött ide - írhatott volna neki cédulát, hogy keresse föl, de ez az alak nem jött volna, persze...

- Kóstold csak meg, ne aggodalmaskodj. Igaz, a csésze nem sevresi porcellán, a berendezés nem Sheraton műve, de a kávé jó. Hogy itt olcsóbb mint a kávéházban, az ne búsítson.

A kopasz ezt nagyon kedvesen mondta, lágy, dédelgető hangon, úgy hogy bárki más elhitte volna: e szavakban nincsen malícia. Csakhogy a látogató nagyon érzékeny lelkű volt s e kényes műszer máris megmozdult a gonoszkodásra.

- Nemrég ebédeltem - mondotta -, és még nem vagyok éhes. Mást szeretett volna mondani a kopasznak, valami erős, fájó, találó gorombaságot. Mégis csak utálatos, hogy az ott nem tud két szót szólani olyat, mellyel meg ne bántaná az embert.

- Kávét mindig lehet inni - jegyezte meg csöndesen a kopasz. Azután ránézett a látogatóra. - Jó színben vagy. - Felkacagott. Ugye, nem tudod, hogy min nevetek? Mulattat, hogy nem sejted, hogy én már régen tudom ezt az igazságot: ha Bé eljön Ához, akkor Bé akar valamit. Miért nem mondod el egész egyszerűen, minden leplező cicoma nélkül, hogy miért jöttél? Azt már tudom, hogy fölkerestél, hozzám jöttél. Tehát kell valami, kellek valamihez.

- De kérlek... - A látogató zavarban volt.

- Testvér, amióta utoljára beszélgettünk, hány éve is annak, különben, ez egészen mindegy!, azóta én nem lettem butább, sőt merem állítani, hogy okosabb lettem. Elismerem: nem kifelé, hanem befelé lettem okosabb. Nem vagyok kíváncsiskodó. Csak azt óhajtom megállapítani, hogy nem jöttél hozzám ok nélkül. Légy bátor és mondd meg, mi járatban vagy.

A látogató ezalatt megkavarta a kávéját. Ingerel, gondolta, bánt, belém döf. Ha most kivenném a revolveremet és beléje lőném a hat golyóját!

Megkóstolta a kávét, nem tudta, jó-e, rossz-e, mert a szája tele lett tehetetlen dühe vad keserűségével. Belátta: beléje kellene lőni! Ez az ember ma gonoszabb mint volt évekkel ezelőtt. Könnyedén felkacagott.

- Igazad van, a kávé jó - mondotta elismerően. - És hogy miért jöttem? Hogy Bé mit akar? Akármilyen okos vagy, ezt nem fogod kitalálni. Hiába hiszed, hogy nékem kell tőled valami, s ezért jöttem.

- Ez így is van. - És a kopasz hidegen nézett a nem várt látogatóra.

- Milyen rosszhiszemű vagy! - felelte rá az elegáns úr, kedvesen. - Hiszen már megmondtam, hogy nem véletlenül jártam erre. Kerestelek; látni akartalak. Beszélni akartam veled. Gratulálni akarok neked. Elolvastam a novelládat - mondotta melegen -, és ezért jöttem el. Öregem, a novellád elsőrangú!

A kopasz kissé lehunyta a szemét. Nem felelt mindjárt. De nem tartott sokáig, és így szólott:

- Meg voltál lepve, amikor láttad, mi? Azt hitted, hogy én már nem érek semmit? Hogy elzüllöttem? Hogy én már nem tudok? Hogy én már nem vagyok? Tudtam, hogy nagyot fogsz nézni, amikor meglátod az írásomat. Elképzeltelek, láttalak, amint elolvasod mohón, elolvasod egymásután kétszer is. Éreztem: meleged lesz a munkámtól, és örültem neki. Holott ezzel nem lehet pénzt keresni, igaz-e, pajtás? Művészet, istenkém...

Üss az arcába! parancsolta az indulat a látogatónak; utálta ezt a beszédet. Lágy, megnyerő hangon felelt:

- El sem tudom mondani, mennyire érdekelt; felizgatott... Láthatod, eljöttem, itt ülök veled szemben és... és csöndesen tűröm a gorombaságaidat: Mert megfogtál, pajtás, a novelláddal megfogtál.

- Tehát volt hatása, meg lehetek vele elégedve - mondotta csöndesen bólogatva a kopasz. A hangja melegebb lett: - Hanem, fiacskám, megmondom őszintén: nékem mégis az a véleményem: ez a munkám sem elsőrangú.

- Ugyan, ne kacérkodj, öregem! Én magyarázzam el néked, hogy ez milyen kitűnő írás?!

- Nem tudod nékem jobban elmagyarázni, mint ahogyan én ismerem. Évekig foglalkoztam ezzel a problémával. Látom, mi benne a jó és látom, mi benne a rossz. A forma nem tiszta. Néhány átmenet zavaros, a megoldás sem egyformán találó. De én nem tudom jobban megcsinálni. Már nagyon megkínozott, ezért dobtam ki úgy, ahogyan van. Eleget bajlódtam vele!

A kopasz most a sarokba hajította a félig elszítt szivart.

- Igazán jó dolgot csinálni, amely kész, erősen megáll első sorától az utolsóig: ez nagyon nehéz. Ez súlyos munka. Ah! ez szinte lehetetlen! - Nem érdemes ennyire lelkiismeretesnek lenni. Mit érsz el vele? Semmit.

És a látogató kivette a tárcáját és megkínálta a kopaszt a jó szivarral. A kopasz most már belenyúlt a tárcába, mintha a magáéba nyúlna, s megnézte a kivett szivart: hibátlan-e? Rágyújtottak.

- Tudom, nem érdemes - mondotta a kopasz. - De mit tegyek? Nem tehetek róla, hogy én ilyen vagyok. Régen tudom a keservem nyitját: én vagyok a Tanítvány. Ennek pedig az az átka, hogy ma okosabb akarok lenni, mint amilyen tegnap voltam.

- Erről le kell szoknod. Ezzel csak magadnak ártasz. Így nem lehet boldogulni! - szólt rá a látogató, jóakaró szigorúsággal. Nagyképűsködését nem lehet elviselni, gondolta; noné, a Tanítvány!

- Tudom, testvér, de nem tehetek ellene semmit. - A kopasz őszinte élvezettel szítta a jó szivart. - Ez születési hiba. Én vagyok a Tanítvány. Én vagyok a Tanítvány - ismételte kissé melankolikusan.

De sajnálom, hogy fölkerestelek, «Tanítvány», szólt hozzá gondolatban a látogató; most kiveszem az órámat, megállapítom, hogy mennem kell és itt hagylak.

- Haladni kell, erősödni kell, de: produkálni is kell - mondotta édeskés jóakarattal. - Nem vagy tőkepénzes, hogy egy-egy írásodon évekig dolgozhassál. Más kereseted nincsen. Igazán nem tudom, miből élsz...

A látogató hangjában annyi vonzódás, jóság, igaz érdeklődés csengett, hogy a kopasz kissé elcsodálkozva nézett reá.

Ez valóban így van? töprengett; idejön, tűri a gorombaságaimat, faragatlan modoromat, érdeklődik irántam, fölveti a veszedelmes kérdést: tudni akarja, hogy miből élek - talán még pénzáldozatokra is hajlandó, minden önző motívum nélkül... persze, a novellám hatott reá...

- Nem is tudhatod, hogy miből élek. Abból a néhány koronából, amit a novellámért kaptam, még én sem tudok megélni. Pedig nincsenek igényeim. És mégis megélek. - A kopasz most kissé gúnyosan nézett a látogatóra. - Nem valami elsőrangú megélhetési mód, bevallom, de nem tehetek másképpen.

A látogató ezt gondolta: honnan veszi ez a züllött alak a neki szükséges pár garast? Mire számít? Mire épít? Ez a gondolatmenet kiült az arcára, meglátszott rajta: kezd bizalmatlan lenni.

A kopasz megértette, hogy a látogató min aggodalmaskodik. Elsimította szájáról vöröses, hosszú, lelógó bajuszát, kicsit röhögött, és most nem volt kedves egy csöppet sem. Azután így szólt:

- Itt ülök, itt élek, itt vagyok ebben a zugban. Úgy ülök itt, mint egy nagy pók. Hálómba szerény legyecskék akadnak. Egyetemre járó diákok jönnek ide, s ezek már ismernek. Ha egyiknek-másiknak kell holmi értekezés, melyet nem tud megcsinálni, elhozza nékem a feldolgozni való anyagot, és én megírom az értekezést. Ezért persze fizetnek. Többet kapok a könnyen megcsinált munkáért, mint a nagy gonddal, küszködéssel akarással... életemmel, véremmel!... megcsinált novellámért. Ami másnak feladat, az nekem játék. Ami nekem feladat, az a mindennapi forgalomban nem érték. Ha igazán ezt akartad tudni: tessék!... Eh, minek is beszélek róla. Unom az egészet.

A látogató kíváncsian nézte a kopaszt: ezt mi leli? A kopasz most nagyokat szítt a szivarján. Haragudott, hogy nem ura a helyzetnek, hogy beszélt, és hogy nem ő vezeti a kettejük beszélgetését. Saját magára haragudott.

- Hiába okos az ember - mondotta látogatójának -, okosnak megmaradni, látod, ez a nehéz. Jól tudom, testvér, hogy ez meg nem dönthető törvény: ha Bé eljön Ához, akkor Bé akar valamit...

- Ezt már hallottam! - szólt rá ideges türelmetlenséggel a «testvér.» A kopasz most hozzáhajolt és vigyorogva, csinált kedvességgel fordította ellene az áruló közbevetést:

- Tudom; de én még nem hallottam, hogy te mit akarsz tőlem. - És most várt néhány másodpercig, és mert a másik hallgatott, hátradőlt székén, vállat vont, és hidegen vetette utána: - Különben, majd megmondod; nem sürgős, igaz-e?

Erre a látogató rászólt:

- Mondottam már: azért jöttem, mert a novellád nagyon tetszett.

- Mondtad, mondtad, de mégsem ezért jöttél, testvér. Nem vagyok kíváncsi természetű. De még mielőtt előhozakodol az igazi okkal, amely idehozott, mondok még egy igazságot. - A kopasz most oktatón fölemelte a jobb keze mutatóujját; erős vastag keze volt, világos bőre szeplőfoltos, és vöröses-szőke szőrzettel borítva; az ujja is erős, vastag volt.

A látogató megfigyelte magát: « Gyűlölöm ezt a kezet! » szólalt meg benne az érzés tisztán, határozottan.

A kopasz oktató hangon mondotta:

- Gondolj erre is: ha ketten együtt vannak, az egyik mindig erősebb mint a másik. Már most az a kérdés: ha Bé akar valamit, akarja-e vajon Á is? És ki az erősebb: Bé-e vagy Á? Hogyan állsz anyagilag?

A látogató meghökkenve nézett a kopaszra. Nem szerette még a leghalkabb vonatkozást sem anyagi viszonyaira. Gyűlölte, aki komolyan kérdezte tőle, ezzel vagy azzal a darabjával mennyit keresett. Senki sem tudta, hogy mennyi a pénze, de meg voltak róla győződve, hogy tekintélyes vagyona van. Mit akar ez a kellemetlen fráter ezzel a kérdéssel?

- Kérlek, ha parancsolod, száz-százötven korona mindig a rendelkezésedre áll - mondotta előzékenyen.

- Kétszázat, galambom, kettőszázat már nem adnál? - kérdezte a kopasz csúfondárosan és felkacagott. - Erre felelj, szívecském, kettőszázat is adnál? Nem adnál? Ugye, adnál?

A látogató most belenézett a kopasz szemébe, mint kártyás a partnere szemébe, amikor ez nagyobb tétet kockáztat.

- Adnék - mondotta kissé vontatottan; a hangja nem csengett meggyőzően, és ő ezt jól hallotta; - de most nincsen nálam annyi, nem szoktam magammal sok pénzt hordani.

- Persze, csekkel fizetsz - fűzte hozzá a megértés hangján a kopasz, és komoly maradt. - Nem baj, ha nincsen is nálad kétszáz korona. A fő: adnál-e? Tehát a jó szándék. Ez elég. Mert nékem nem kell se kétszáz, se két koronád. Van pénzem, tessék.

És a mellénye zsebéből kivett néhány húszkoronás bankjegyet.

- Ha azonban mégis kell... - mondotta most már előzékenyen a látogató.

- Van, mondom, hogy van! - A kopasz is nagyon kedves volt, és a mellénye egy másik zsebéből százkoronás bankjegyeket vett elő.

A látogató bár odanézett, nem tudta megállapítani, hogy az hány száz korona, de hogy a kopasznak van pénze, azt megelégedéssel látta. - Nem a novellámért kaptam - jegyezte meg a kopasz kesernyésen.

A látogató felkacagott; kacaja jól csengett, nem volt áruló mellékzöreje. A kopasz tágra nyílt szemmel nézte a kacagót: hát ezt mi lelte?

- Olyanok vagyunk mint a gyermekek, kik felnőttesdit játszanak. Helyesebben: te vagy olyan, öregem. Előhúzgálsz a zsebedből pénzt, és mutogatod, nekem mutogatod. Hogy lássam, van pénzed. Meg akarsz nyugtatni. Pedig jól tudod, hogy nagyon szívesen állok rendelkezésedre. Gyerekes vagy, komolyan mondom, testvér, gyerekes vagy. De nem csoda. Így nem lehet élni, ilyen környezetben, ez semmiképpen sem illik hozzád, ez nem tesz jót. Ezen változtatni kellene! Kár érted, hidd el, kár érted!

A szava nagyon kedvesen, megnyerően, őszintén hangzott. A kopasz nézte egy kicsit, hirtelen, jóleső meglepetéssel, szemében más, melegebb kifejezés volt már, mint eddig.

- Azt mondod: kár értem. Nono, öregem, miért mondod ezt? Ne félj, nem züllök el, ámbár nem élek úgy, mint a mesebéli herceg. A pénzt azonban már nem költöm el a magam kényelmére; nem kell nékem már finom ruha, finom holmi, finom lakás... ezen már régen túl vagyok; nem is tudnám rendesen fönntartani az előkelő színvonalat. Ez gonddal járna, s ez a gond terméketlen, nem kell. A pénz azonban kell nekem, és tudod-e hogy mire? A pénz kell nekem, hogy meg tudjam írni, amit meg akarok írni, magamnak, őszintén, szabadon. Nagyszerű dolog az, pajtás, ha az ember nem törődik a világon senkivel, semmivel, hanem dolgozik a maga örömére. Nem kell töprengeni, aggodalmaskodni, vajon tetszik-e majd a novellám a szerkesztő úrnak, a nagyságos közönségnek. Vajon az igazgató úr, meg az ő vezérkara bíznak-e majd a darabom sikerében, vagy pedig kimondja-e a csalhatatlan bíró: biztos bukás. A közönség vajon lelkesedik-e majd a novellámért, a darabomért, veszi-e majd a könyvemet, megtölti-e a színházat, ha a darabomat játszák; szóval, lesz-e sikerem? Ezek piszkos, erkölcstelen gondok, garázda cimborái az olyan embernek, aki tud valamit és nekifog, hogy csináljon valamit. Erre kell nékem a pénz, édes öregem, hogy távol tudjam tartani magamtól ezeket a gondokat. Munkába fogni, a gyermek romlatlan harmatos hitével, mely munkának bár gyakorlati célja nincsen, anyagi ereje sincsen, hasznossági alapja sincsen, ez, látod, gyönyörű. Mely olyan varázslatos, mint a gyermek játéka, mindent feledtető, csodálatos játék; mely csak azért lehetséges, mert én ezt tudom és akarom csinálni, és csinálom magamnak, csak magamnak és senki másnak. Erre kell nékem ez a pár garas. Külső életem, megjelenésem, személyem, mint látványosság, elhiszem, nem nagyon bíztató - de a mi belül van, az nékem szent, magasztos, isteni!

A másik komolyan hallgatta, és egy kicsit bólogatott is néha. A kopasz élvezettel beszélt tovább:

- Mondottam, pajtás, én vagyok a Tanítvány, a pusztában élek, eledelem sáska meg gyökér, vad méhnek méze, kopott vagyok, talán gondozatlan; de - a látomásaim pompásak, ragyogók, hatalmasak! Nem tudom, testvér, vagy-e olyan tehetséges, hogy ezt meg tudjad érteni? De mindegy, én most már magamnak beszélek. Várj csak, hadd kérdjem magamtól: miért is mondottam el mindezt... néked? Mert hiába minden, az ember árván, egyedül él ezen a világon. Akik összetartoznának, olyan emberek mint én, nem találnak egymásra sohasem. És abból, amit most mondottam; néked? Inkább magamnak! Benned nem visszhangozik semmi, de semmi sem.

- Ugyan, kérlek, ne légy ennyire önhitt! Nagyon jól megértelek - szólt rá az őszinte érdeklődés meleg hangján a látogató.

- Majd csak rájövök, hogy miért buggyant ki mindez most belőlem. Ennek is megvan az oka. Mert ezen a világon mindennek megvan a maga oka. És látod, éppen ez a mi feladatunk: rá kell mutatnunk ezekre az okokra, ki kell deríteni az összefüggéseket. Ez a művészet, és semmi más. Ehhez azonban kell tudni gondolkodni. Csak a gondolkodó igazán művész. És ezért nem való a művészet a népnek. A művészet csakis a művésznek való. A többi, aki körülállja, a tömeg, ez már csak dekoratív csalás. Semmi köze a művészethez, nem függ vele össze. Tömeg és művészet megvannak egymás nélkül. Ez bizony így van.

A látogató úgy tett, mintha a legnagyobb figyelemmel hallgatná a kopasz elmélkedéseit; holott azt mérlegelte gondolatában, vajon magával tudja-e majd vinni az öreget. Van pénze, nem szeretem, hogy most jól áll; vagy nem tudom megkapni, hogy foglalkozzék velem és a darabommal, vagy nagyon drága lesz. Jó, hogy most ennyire beszédes, csak öntse ki magából összegyülemlett bölcsességét. Ha kicsurgott belőle, bágyadt lesz az eszemadta, és akkor könnyebben gyúrhatom.

A kopasz most egy pillanatra elhallgatott.

- Megállapításaid pompásak - mondotta rögtön a másik. - De ne nékem mondd, aki mindezeken már túl vagyok...

- Nono! - szólt rá vastag hangon a kopasz -, nem lehetsz ezen túl, hiszen sohasem voltál benne!

- Ejnye, édes öregem, valóban azt hiszed, hogy más ember nem gondolkodik, csak te egymagad űzöd ezt a foglalkozást? Ha hiszed, ha nem, én ezen már túl vagyok. Az anyag azonban olyannyira érdekes, hogy föl kellene dolgozni. És éppen te tudnád ezt nagyszerűen megcsinálni. Építesz egy művészi formát és...

- Hiszen ezt csinálom! - mondotta a kopasz elégedetten.

- Nagyszerű! Hát csak csináld. Meglátod, nagy sikered lesz vele. Van-e már belőle valami? Megmutatnád? El sem képzeled, mennyire érdekel... - mondotta melegen a látogató; így jó lesz, gondolta ezalatt, így meg tudom fogni.

A göndör hajú pincérleány elvitte volt az üres kávéscsészét, a tálcát, most három pohár vizet hozott. A kopasz ivott; egykedvű, higgadt lett.

- Testvér, mégsem mondod meg, hogy miért jöttél hozzám? - kérdezte mosolyogva. - Kár az időért. Hiába próbálod, nem tudod leküzdeni bennem a bizalmatlanságot. Hiába mondod, hogy téged az én munkám érdekel, ezért jöttél. Szó sincs róla. Nem hiszem el ezt se néked, se másnak. Téged nem érdekel más, csak a magad dolga. Ne légy már képmutató, állj elő a kívánságoddal. Mondd, mit akarsz?

- Kíváncsi vagy? Brávó, ezt már szeretem. Örülök, hogy érdeklődöl. De itt nem beszélek. Nem szeretek itt lenni. Ez a hely nem kedvemre való. Menjünk innen.

- Hát jó, menjünk innen - hagyta rá a kopasz. - Jer föl hozzám, itt lakom közel, három percnyire. Ott nagyszerűen eldiskurálhatunk. A látogató felkacagott:

- Ó persze! még csak az kellene! Tudok egy föltétlenül jó helyet, odaviszlek téged.

- Melyik az a föltétlenül jó hely? - kérdezte kissé barátságtalanul a kopasz, összevonta a szemöldökét, s nem nagyon bíztatóan nézett a látogatóra.

- Majd meglátod. Fizetek! - fordult a pincérleányhoz. - Az egészet - mondotta a jóakaró mosolyával -, az ő számláját is. - És ránézett a kopaszra.

- Együgyű fogás ez, testvér! - jegyezte meg a kopasz hidegen. - Hidd el, így nem lehet.

A látogató rámosolygott:

- Tudom, hogy drágább vagy, mint a kávé meg a sütemény, melyet itt elfogyasztottál. - Fölállt. - No, mozdulj, jer, menjünk. Fölvette a kabátját, fejére tette a kalapját, már a kesztyűjét húzta, a kopasz nem mozdult.

- Igazad van. Én nem bánok meg soha semmit. Nem bánom meg, ha veled megyek, de azt sem bánom meg, ha nem megyek veled.

- Ne beszélj annyit, mozogj!

- Szerencsés fiú vagy, ebben is szerencséd van. Adj egy médiát. Veled megyek.

A kopasz feltápászkodott, előkerült az asztal mögül, beletornászott ócska kopott felöltőjébe, fejére borította tönkrenyomorított, puha kalapját - Isten áldja meg, kisleány! - mondotta a pincérleánynak. - Elmegyek a mesterrel. Ne nevessen, csacsi, az a finom úr, aki eljött értem, aki addig kunyorált, míg rá tudott venni arra, hogy vele menjek, aki nehéz szívvel, de a legnyájasabb mosollyal adja nékem a szivarjait, aki itt ebben a kávémérésben megitta a maguk kávéját és megette a maguk süteményét, ez: a mester. A neve ismert a belföldön, a külföldön, tengeren innen, tengeren túl. A képe benne volt, benne van és benne lesz a legfinomabb képes újságokban. Amit ő ír, azt olvasatlanul megveszi minden színházigazgató, s alázatosan kezet is csókol neki ráadásul. Tehát én most elmegyek a mesterrel.

Amikor a kopasz ezeket mondotta, elcsodálkozva érzett magában egy kis hiúságfélét, bontakozó gőgöt, hogy a híres ember íme, eljött volt hozzá, őhozzá, és most várja. Fejét csóválta ezen a megállapításon, és a látogató után ment, aki künn az utcán már türelmetlenkedett.

*

Nem nagyon illünk össze, gondolta az elegáns úr, amikor néhány másodpercig álltak a kávémérés ajtaja előtt, s ő tájékozódni próbált a félig sötét utcában, hogy merre menjen. Mégis jó lenne, ha valahogyan ilyen sötét utcákban járnánk hazáig, gondolta; eh, különben mindegy. - Mindegy! - mondotta hangosan, elszántan.

- Mi az? - kérdezte a kopasz.

- Semmi. Menjünk! Mindegy, akármerre, csak ki, ki innen ebből az utcából!

- Hát jó, gyere.

A kopasz elől ment a keskeny gyalogjárón. Néhány perc múlva kiértek a ragyogóan kivilágított főútra.

- Nem értem, hogyan lehet ilyen förtelmes helyen lakni! - mondotta korholóan az elegáns úr, amikor visszapillantott a szomorú utcába. - Undorító!

- Nem tudom, miért vagy haragos - szólt a kopasz. - Nem te lakol ott, hanem én. Nem te élsz ott rosszul, hanem én érzem ott jól magam. Fölkerestél, te kerestél, nem én híttalak; én csak örülök a szerencsének. Láttam, hogy elkívánkozol onnan, a kedvedért otthagytam ezt a szép helyet, és tessék, most itt vagyunk, itt a fény, a pompa, a ragyogás. Szabad talán megtudnom, ó uram, hogy miért méltóztatol morogni?

Az elegáns úr észrevette, hogy a járókelők tömegében egyik-másik arra járó megismerte. Ő úgy látta, ezek csodálkoznak azon, hogy őt, az elegáns urat, nem: a híres írót, egy ilyen, látszatra züllött ember társaságában látják. Ezt ő nem szerette, szinte gépiesen nekiindult; amikor négy vagy öt lépésnyire volt a kopasztól, hátraszólt:

- Hát csak gyere, no!

A kopasz, akit a sorsa tett rosszhiszeművé, megértette, hogy a mester azért siet előre, mert restell vele együtt menni. Ezen nagyon mulatott; s egyszerre csak hangosan felkacagott.

Az elegáns úr hátrafordult:

- Mi lelt? Miért nevetsz? - Idegessé tette ez az út, szeretett volna már otthon lenni.

- Ha idejössz mellém és mellettem maradsz, megmondom.

Az elegáns urat bántotta a gondolat, hogy a kopasz ezzel talán arra céloz, miért nem megy ő mellette; azonban mindjárt vigasztalódott: ah mit! ő ezt nem vette észre; csak azt látja, hogy én előre sietek, de nem tudja, miért.

Mégis, már azon volt, hogy mellette járjon, amikor ismerős elegáns hölgyek, fiatal csinos leányok jöttek vele szemben. Az elegáns úr köszönt és tovább akart menni. De a hölgyek megállították:

- Nini, ön itthon van?! Azt hittük, Londonban készíti elő az idei bemutatóját - mondotta az egyik hangosan, jókedvűen.

A mester megint megemelte a kalapját, s meghajlással köszönt. A hölgyek kezet nyújtottak neki.

A hangos szót meghallotta néhány arra járó; odanéztek, hogy ez a zajos, vidám hangon csengő üdvözlés kinek szól. Egy úr megismerte a mestert, s nejének, kivel karonfogva járt, megsúgta áhítatosan a világhírű nevet. A fiatal asszony megfordult és nagy érdeklődéssel megnézte a híres urat.

A kopasz látta ezt, és látta, a szép fiatal hölgyek hogyan iparkodnak tetszeni a híres embernek, aki egyforma, minden indulattól ment kedvességgel beszélt velük. Látta, hogy arra járó emberek fölismerik a barátját, figyelmeztetik egymást: «Látod ott azt az urat...», s megnézik, mint valami látványosságot. Szívéből az agyába egy csöpp keserűség buggyant. Nem érdemes nagy őszinte iparkodással, becsületes, gondos, áhítatos munkával művészetet csinálni. Azt kell papírra kenni, ami ennek a sétáló, fecsegő, szórakozni akaró, csirkeagyú közönségnek kell! Így tesz az okos ember. Ejnye, de érdeklődnek egymás iránt a három grácia, meg az én híres barátom! Híres barátom már el is felejtette, azt hiszem, hogy a világon, s tőle három lépésnyire vagyok. Nem szeretem az ilyen céltalan ácsorgást - ámbár igaz, hogy a magamfajta ember sohasem tudhatja, minek veszi még hasznát a sok mindenféle, haszontalannak látszó, apró-cseprő esemény közül. De azért mégis beleszólok a mulatságukba.

A kopasz odalépett a csevegőkhöz, megemelte a hölgyek előtt a kalapját, és máris a barátjához fordult:

- Bocsáss meg, öregem, zavarlak, de csak azt akarom mondani, hogy már megyek, visszamegyek a kávémé...

- Ha megengedik a hölgyek?! - vágott szavába az elegáns úr. A hölgyek meglepetten, csodálkozva nézték a váratlanul, hirtelen fölbukkant alakot, mely nem volt rájuk megnyerő hatással.

- Ez itt jóbarátom, Félix Ottó - kezdte elszántan a mester -, akinek most jelent meg egy elsőrangú novellája... - És megdöbbenve tapasztalta, hogy nem tudja a novella címét. Elfelejtette? Az agya eldugta és nem akarja vele közölni? Zavarban volt.

A kopasznak tetszett, hogy bemutatták; mosolyogva nézett a hölgyekre és levett kalappal hajlongott. A hölgyek kissé röstellkedtek, mert nem olvasták volt az elsőrangú novellát és nem ismerték az író nevét.

- Bocsánatot kérek - mondta a kopasz, tőle telhetően kedvesen -, ne méltóztassanak miattam zavarba jönni. A kollégáim igen sok nagyszerű, elsőrangú novellát írtak már, s őszintén megvallom, én még a leghíresebbeket sem olvastam el mind. Az ember részben nem ér rá, vagy nem jut hozzá, talán nem is tud minden kitűnő novelláról, no meg egy kicsit hanyag is, van benne jókora nembánomság. De én úgy képzelem, és tessék elhinni, hogy van benne valami, azok, akik tudnak, nem azért írják a kitűnő novellákat, hogy ezzel a nagyközönségnek örömet okozzanak. Kitűnő novellát írni föltétlenül rossz üzlet, az ilyet nem szeretik olvasni. A tiszteletreméltó nagyközönségnek középminőségű, és talán még ennél is gyöngébb szövésű olvasmány kell. Kegyeskedjenek elhinni: az író a kitűnő novellát azért írja, mert kénytelen vele, s nem nagyon bánja, olvassák-e vagy sem. Éppen azért, kérem, ne méltóztassanak miattam zavarba jönni.

Amikor ezeket mondta, a kopasz meg volt győződve arról, hogy ő most nagyon kedves, mulatságos, és talán szeretetreméltó is.

A hölgyek elcsodálkoztak egy kicsit ezen a furcsa beszéden. Az egyik kisasszony tudott azonban ennyit mondani:

- Miért haragszik, kedves mester, hiszen mi nem bántottuk?!

- Engedelmet kérek, a «mester» címet és jelleget nem fogadom el; kegyeskedjék szíves tudomásul venni, hogy én csak tanítvány vagyok, s valószínű, hogy az is maradok. Azután meg: nem haragszom, igazán nem haragszom. A harag, nagyságos asszonyom...

- Elég! Elég!! Ne tarts most előadást az indulatokról, édes öregem, mert nem tartóztathatjuk a hölgyeket. Kezüket csókolom! - búcsúzott a kisasszonyoktól, akik kezet nyújtottak neki.

A kopasz megemelte a kalapját, meghajlással köszönt és barátságosan mosolygott hozzá. A hölgyek könnyű fejbólintással viszonozták az üdvözlést, sarkon fordultak és mentek.

Haragszanak? vetette föl magában a kérdést a kopasz, és utánuk nézett, olyan nagy gorombaság az, ha az ember valahogyan megmondja nékik, hogy a művészet nem a népnek való?

- Furcsa fickó vagy, édes öregem - mondotta az elegáns úr -, csak te értesz ahhoz, hogy mindjárt az első percben magadra haragíts még ilyen kedves, finom lányokat is, akik pedig szerettek volna veled megismerkedni.

- Én már csak ilyen vagyok, apám! - felelte a kopasz és vigyorgott. - Nem hiszem, azonban, hogy szerettek volna megismerkedni velem, szegény, névtelen, s kissé ronda emberrel. Elegáns, finom, szép kisasszonyok. Nem hiszem, nem hiszem...

- Ne ízetlenkedj, öreg! Gyere, az idő múlik, nekünk még dolgunk van.

- Jajjaj, drágaságom, miért rémítesz engem?! Hogyan is mondhatod így, nyersen, durván, kíméletlenül, hogy nekünk, nekünk kettőnknek. Dolgunk van? Egymással? Mondd, ó mondd - affektált a kopasz, és nagyon tetszett neki ez a csinált, fölvett hang - együtt óhajtasz velem dolgozni? Ne tedd, ó jó uram, mert én nem szeretem a munkát. Ami munka, azt én a legnagyobb lelkesedéssel gyűlölöm. Azt szeretem csinálni, amiben nékem örömöm telik.

- Ne beszélj már annyit! Gyere! - türelmetlenkedett a másik. - Karodba öltsem a karomat? Így menjünk, barátaid, ismerőseid, híveid, bámulóid csodájára? Szeretnéd? Így szeretnéd? Mondd, ó mondd. Hiszen dolgunk van. És mi a dolgunk? Munkatársaddá avatsz? Megtisztelsz azzal, hogy együtt csinálunk egy nagysikerű darabot, mely engem is hirtelen ösmertté, sőt talán híressé, és nesze neked! gazdaggá tesz? Azt akarod, hogy beleüljek nagyszerű hintódba, restelled, hogy még mindig gyalog járok?

Az elegáns úr haragosan nézett a kopaszra.

- Utálatos vagy, öregem, igazán! - szólt rá. - Eddig kedves voltál, jóindulatú voltál, de most... mi lelt? Ne légy kellemetlen. Menjünk. - Ragaszkodom az ötletemhez, gondolta, fel akarom neki olvasni a két első felvonást. Miért neki? Miért nem másnak? Mi van velem? Nem bízom már magamban? Éppen az ő véleményére áhítozom? Nem szeretem, hogy így van. Gyöngeség jele. A fene egye meg az egészet!

- Igazad van, kiállhatatlan, sőt nagyon helyesen fejezted ki magadat: utálatos vagyok - mondotta, csöndes melankóliával a kopasz.

És te jó vagy. Türelmes vagy, nem hagysz itt, nem haragszol reám. Hallgatod, bár nem tudom miért? ingerült, gúnyos beszédemet. Jófiú vagy, pajtás... - sóhajtott fel és máris hozzágondolta: könnyű jónak lenned, akinek minden sikerül. Sikerül! ebbe kapaszkodott bele. - Mondd csak, de őszintén, és ne titkolózz, igazán csak mint elmélet érdekel a dolog, csak így érdekel - és most karját az elegáns úr karjába fűzte és engedte, hogy ez vezesse -, mondd: néked igazán minden sikerül? Vagy pedig küzdened, verekedned, harcolnod kell a sikerért?

Az elegáns úr csak vitte magával a kopaszt. Gyorsan lépett, hogy minél előbb érjen vele haza. Nem értem: miért nem ültem mindjárt kocsiba; ez lett volna a legegyszerűbb dolog. Butaság... Belém karol. Csupa malícia. De jön, velem jön. Hát csak menjünk! Igaz, én akartam. Hogyan is jutott eszembe ő, éppen ő? Bizonyosan ösztönből mentem el hozzá. Igazán ez az az ember, akire nékem most szükségem van? Nem tudom megcsinálni a harmadik felvonást, amíg nem kapom meg hozzá a lökést - de mástól. Tőle? Fásult vagyok, gyönge vagyok, nem tudom magamat tovább vinni. Kocsiba kellett volna ülni. Már régen otthon lennénk. És ő sem lenne ilyen kellemetlen. Mire hazaérünk, még elmérgesedik. Vajon tud-e nekem egy kis energiát adni? Ha látom, hogy fölmelegszik a munkám iránt...

- Na látod, kis öreg - szólt hozzá, mert a kopasz most elhallgatott -, nagyszerűen lépkedünk. Nem telik bele öt perc, és helyben vagyunk. Mi az? Mit kérdezel? - és az agya megismétli a kérdést, melyet az imént fölvett gépiesen, anélkül, hogy az értelmét tudomásul vette volna. - Azt szeretnéd tudni, hogyan vagyok a sikerrel? Bizony, pajtás, verekszem érte, mindig verekszem érte. Nem vetted még észre... éppen te nem vetted észre? Látod, ezt igazán nem tudnám elhinni!... Hogy az embernek az életben mindenért, de mindenért keservesen kell küzdenie. Nemcsak a sikerért, a jómódért és minden egyébért, ami után vágyunk; nem csupán ezért kell viaskodnunk. Hanem, és ez a tragikomikum, a balsikert, a rossz-sorsért, a bajokért is lótnunk-futnunk kell, dolgoznunk kell, vesződnünk kell. Gondold csak el, mi mindent tervez, próbál, tesz az ember, mennyit iparkodik, bajlódik, küszködik, és miért? Csak azért, hogy néki végül ne sikerüljön semmi sem! Szóval, elhiszed, ugyebár, hogy a sikerért is dolgozni kell, csakúgy és csak olyan elkeseredetten, mint a sikertelenségért. Vagyis: ha azt hiszed, hogy nékem nincsenek gondjaim, mindenféle bajaim, akkor, édes öregem, alaposan tévedsz. Minden újabb sikert könyörtelenül kiverekszem magamnak. Az, amit én csinálok, éppen úgy jár küszködéssel, fáradozással, munkával, álmatlansággal, fejtöréssel, száz meg száz bajjal, bajlódással, mint amit például te csinálsz.

- Csak az eredmény más! - mondotta a kopasz, s rejtett malíciával úgy értette, hogy amit ő ír, az művészet, amit a másik «alkot»: vásári portéka.

- Darabot kell írni - felelte ártatlanul, gyanútlanul a híres író. - Ha a darab beválik, minden rendben van. Én sem írtam szemenszedett, nagysikerű darabokat. Én is felsültem. De mindig beláttam, hogy a közönségnek van igaza, akkor is, ha alul maradtam. Másikat írtam helyébe, s ha ez sem sikerült, egy harmadikat, amely azután elég jól bevált, s akkor megint csak megszerettük egymást, a közönség, meg én.

- Ha én olyan darabot tudnék írni, amely a közönségnek tetszik! - sóhajtott fel a kopasz. - Bámulom már a kupléírót is, akinek afféle nagyszerű visszatérő sorok jutnak az eszébe, hogy utána énekli az egész buta város, néhány hét múlva meg az egész buta ország. Most elképzelheted, hogy mennyire bámullak téged, aki olyat tudsz írni, egész estét betöltőt!!, mely az egész világ közönségének tetszik.

- Pedig ez nem is olyan nehéz, hidd el - szerénykedett a darabíró.

- Itt a tévedés, drága mester! - jelentette ki egy kissé túlzottan oktató hangon a kopasz. - Ez sem nehéz, sem könnyű, ezt az ember vagy tudja, vagy nem tudja. Én például nem tudom. S ha elbúsulnék ezen, azzal vigasztalódnám, hogy te meg olyan novellát nem tudnál írni, amilyet én tudok, még akkor sem, ha ezért a szent célért máskülönben mégis csak szerencsés fejed búbjára állanál.

Az elegáns úr udvariasan felkacagott, s így szólt, összefoglalóan: - Vagyis: mindez tehetség dolga.

- És szerencse dolga! - szólt a kopasz rendületlenül.

A híres író azt jegyezte meg erre, de magában, hangtalanul: konok szamár.

*

És most mintha láthatatlan kéz eltépte volna beszélgetésük tarka fonalát: hallgattak. Így mentek még vagy öt percig. Karján a kopasszal, az elegáns úr most befordult egy nagy, szép térre. Néhány lépést mentek még, s az elegáns úr behúzta a kopaszt egy előkelő palota kapujába.

A fehér márványlapokkal kirakott lépcsőház fényesen volt kivilágítva, a központi fűtés már itt terjesztette jóleső langyos melegét. A márványlépcsőn puha sötétpiros bársonyszőnyeg kúszott fel az emeletre. Díszes mívű kalitkába zárva pihent a felvonó mahagóni-fából való szekrénye.

Az elegáns úr lelkében büszke volt arra, hogy ez a lépcsőház ilyen előkelő, de nem mutatta büszkeségét. Ezt nagyon helyesen tette, mert a körülötte ragyogó pompától a kopasz egy csöppet sem volt meghatva; egykedvűen nézte a márványfalból kinyúló szép mívű bronz karokat, melyek végén homályos díszes csiszolt üvegburában ragyogott a villamos fény, egykedvűen nézte a finom szőnyeget, az előkelő felvonót, s egy pillanatig sem érezte, hogy e szépségek reája valamelyest hatnának, nem is élvezte e pompát, meg jólétet. Pedig az elegáns úr csak azt várta hogy a kopasz megszólaljon; milyen más ez, gondolta, mint az a sötét nyomorúságos lépcsőház, az a piszkos, tönkretaposott csigalépcső, az a...

- Na most mi lesz? - kérdezte a kopasz.

- Feljössz hozzám, itt lakom - mondotta nyájasan a híres író, és hangjában, igaz, hogy csak halkan, mégis fölcsendült a büszkeség. - Liften megyünk. - És már kinyújtotta a kezét, hogy csöngessen a portásnak.

- Nem megyek - mondotta a kopasz.

- De jössz. Feljössz hozzám, iszunk egy csésze finom teát, elszívunk néhány jó szivart, kényelmes karosszékben ülsz, meglátod, milyen jól fogod magad érezni! Ha itt a vacsora ideje, megvacsorálunk, a vendégem vagy - mondotta gyorsan, élénken és csöngetni akart.

- Ne csöngess. Nem megyek.

- Ugyan, ne legyél már olyan kiállhatatlan, te konok, te! - szólt rá az elegáns úr bosszúsan. - Miért nem jössz? ha már eljöttél eddig?! - De nem csöngetett; röstellte volna ezt a jelenetet a portás előtt.

- Fölkerestél. Tudtam, hogy akarsz tőlem valamit. Meg is mondottam neked, hogy te, Bé, nem puszta lelkesedésből jöttél hozzám, hanem azért jöttél, mert akarsz tőlem valamit.

- Igen, igen, «ha Bé eljön Ához», tudom, ezt már elmondtad egy párszor.

- Kérdeztelek, hogy mit akarsz. Kértelek, mondd meg őszintén, hogy mit akarsz. Sok mindenféléről beszéltél, csak azt nem mondtad el, hogy miért is jöttél hozzám. Én ezt nem szeretem. Mert ha Á és Bé együtt van, az egyik föltétlenül erősebb, mint a másik, és nem mindig adódik az az eset, hogy Á is azt akarja, amit Bé. Lehet, hogy Á nem akarja, amit Bé akar, s ebből viadal lesz. Most csak az a kérdés: kettejük közül melyik az erősebb. A mi helyzetünk meg ez: én nem tudom, hogy mit akarsz tőlem; ravaszkodtál és idesétáltattál. Megtisztelsz azzal, hogy az utcán, a kivilágított fényes utcán karöltve jársz velem. Most itt vagyok. Már csak a lift van hátra, s én belépek a te lakásodba. Na látod, és éppen ezért állok meg már itt. Nem akarok a lakásodba menni. Nem akarok a karosszékedbe ülni. Nem akarom a teádat inni, a szivarodat színi. Pedig még nem is mondtad el, hogy mit csináljak ott fönn tenálad?

- Igazán kiállhatatlan vagy! - szólt rá bosszúsan a másik. - Mit akarsz? Pénzt akarsz? Amiért igénybe veszem a te drága idődet, melyet most amúgy is abban a büdös kávémérésben töltenél?! Helyesen van, igazad van. Megérsz minden pénzt. Mennyit parancsolsz? - Nagyon mérges volt, nem bánta volna, ha a kopasz sarkon fordul és megy.

- Őszinte hangok, ezt már szeretem. Csakhogy a te nagyúri kézmozdulatod hatástalan. Tudod, hogy van pénzem, és hogy nem kell a te garasod. Mert amit te nékem adnál azért, amiért most igénybe veszel, az úgysem összeg. Vedd tehát szíves tudomásul, hogy nem kell «pénz». Hanem azt szeretném tudni, hogy mit akarsz tőlem. Ne legyél már olyan szégyenlős; mondd meg egész őszintén, csupaszon, cifraság nélkül: mit akarsz tőlem? Akkor majd meglátom, mit tehetek az érdekedben.

Az elegáns úr érezte, hogy most meg kellene nyomnia a csengő gombját: a portás jön, kinyitja a liftet, ő belép, s a felvonó fölsiklik vele a magasba. Hogy a kopasz mit csinál erre, ott marad-e a lépcsőházban bámészan (ami nem valószínű), vagy sarkon fordul, mond egy cifrát és megy (ami valószínű), az már nem tartozik reá. Kár minden szóért.

A kopasz csöndesen, egykedvűen nézett reá; kissé félrehajtotta a fejét, s ettől a kifejezése nem lett kedvesebb. Ránézett a barátjára és várta, hogy most mi lesz.

Az elegáns úr felkacagott; a nevetése jól sikerült, frissen, vidáman, szeretetreméltóan csengett.

- Igazán örülök, édes öregem, hogy mégis csak föl tudtam kelteni a kíváncsiságodat. Ezt már szeretem. Még a mesterségesen tenyésztett érdeklődés is többet ér, mint az érzéketlen közöny. Olvastad bizonyára, hogy most egy új darabon dolgozom...

- Nem olvastam! - vakkantotta közbe a kopasz; pedig olvasta, és akkor még bosszankodott, hogy az újság (igaz, haszontalanságok hirtelen gyűjteménye, napi szemét) ezzel a «szenzációs» hírrel kedveskedett az olvasóinak; meg is jegyezte: de sürgős beharangozni a közeledő veszedelmet; jobb félni, mint megijedni? Valóban így van? Akkor fogjunk hozzá és féljünk! De most letagadta, hogy ezt a hírt olvasta volt, még a fejét is rázta hozzá. - Nem olvasom az ilyen izgató híreket! - morogta.

- Igazad van - cirógatta a híres író -, de hát, tudod, a nagy közönséget minden érdekli, ami a színházzal összefügg, aztán meg ez a mesterségünkkel jár, egy kis reklámot mégiscsak kell csinálni. Szóval, megvan az új darabomnak két felvonása. És amikor a te pompás novelládat olvastam, hidd el, öregem, régen élveztem írásművet ennyire, minden sora művészi eredmény, és mégis milyen friss, duzzad az erőtől, lüktet benne a fölényes tudás, a hallatlan erővel rajzolt élet, komolyan mondom, te drága ember vagy, öregem!

- Nem... nem teljes, mégsem lett az, ami lehetett volna... nem fejlesztettem ki teljesen, dolgozott már bennem, hiába, ez így van, egy jókora adag ingerültség, nem tudtam már kivárni, hiába, van még három vagy négy helye... - affektált a «Tanítvány», összevonta homlokán a gond redőit, s élvezte, hogy a «híres», aki elég gyakran benn van a külföldi nagy képes újságokban, mennyire rajong érte.

Figura, kiállhatatlan kopott jószág! gondolta a darabíró.

- És tudod, édes öregem, egyszerre csak elfogott a vágy utánad. Igazán szerettelek volna látni, de itt, a szobámban, a karosszékemben ülve, nálam. Mert éppen te vagy az, pajtás, aki nagyszerűen érted nem csupán a művészetet, hanem a velejáró mesterséget is. Én meg nagyon szeretném neked fölolvasni a két első felvonást; a harmadik egyes jeleneteiben még csak felvázolva van meg. Gyere, gyere, kár az időért, öregem, gyere no, és hallgasd meg a két első felvonást. Nagyon szeretném tudni, te mit szólsz hozzá, izgat, hogy mik lesznek a megjegyzéseid, komolyan mondom, szeretném hallani a véleményedet!

A kopasznak tetszett ez a helyzet: a híres színműíró eljön érte a kávémérésbe, fel akarja vinni a lakásába, hogy ott a legkényelmesebb karosszékbe ültesse, hogy a darabját, melyre már lesnek a színigazgatók, néki felolvassa, hogy a véleményét töprengve meghallgassa, tanácsát kikérje. Ez is jó kép lenne, hozná minden képes újság, gondolta a kopasz. És így szólt:

- Látod, édes öregem, milyen egyszerű lett volna a helyzet, ha te mindjárt ott a kávémérésben így szólsz hozzám: Pajtás, azért jöttem, mert van két felvonásom, és a harmadik valahogyan nem akar vagy nem tud megíródni. Jer, kérlek, velem, fölolvasom néked, ami már megvan, s akkor talán új kedvet, új energiát, egy porció friss erőt kapok, beszélgetvén a darabról, és jó lendülettel talán le tudom kenni a harmadik felvonást. Ezért jött Bé Ához, ezt akarja Bé Ától.

A darabíró mosolyogva hallgatta, epéje forrni kezdett; aprókat biccentgetett a fejével; keze a zsebét tapogatta, melyben cigarettatárcája lapult, kivette a lapos aranyszelencét, rágyújtott egy cigarettára; a kopaszt nem kínálta meg.

- Nagyon okos vagy, drágaságom! - mondotta. - Megdöbbentően okos vagy.

- Lehetséges, hogy a meglévő két felvonásról kialakulna valamilyen, de föltétlenül szerény véleményem. Az is lehetséges, hogy elmondanám neked a véleményemet. Ez azonban mit jelentene? - A kopasz leült a szőnyeggel takart lépcsőfokra. - Ülj ide, pajtás, ez most hosszabb mondóka lesz.

A «pajtás» mérges volt:

- Bé nem akar leülni!

A kopasz vállat vont:

- Akkor Bé állva marad. Hát jó... Ha mondanék valamit most készülő munkádról, a felolvasás után persze, úgy ezt bizonyosan nem a te kedvedért tenném, hanem hiúságból. Csak azért járna a szám, hogy megmutassam néked: vagyok olyan legény mint te, olyan tehetséges mint te, tudok annyit mint te, nézd, pupák, én ezt így meg így csinálnám, és vedd észre: már első hallásra hemzseg bennem a sok kitűnő ötlet, s kiváló gondolat. Csakhogy, drágaságom, mindez nem ér semmit. Ajánlhatom néked a legjobb dolgokat, nem tudnál velök mit kezdeni. Mert nem tudod a tőlem kapott anyagot feldolgozni. Vagy pedig te mondhatnál nékem nagyszerű darabtémát, nem tudnám megírni úgy, ahogyan azt te gondolod, s ha én csinálnám azt, ami a tied, kizárt dolog, hogy abból használható munka legyen. Kezded belátni, ugyebár, hogy kár volt hozzám tanácsért jönni, mert amit adhatnék, az néked nem tanács. Emlékszel-e még arra a kis példára, melyet el szoktam volt mondani, valahányszor Bé tanácsért jött hozzám? Elmondom még egyszer, nem is tudom hányadszor. Bé tehát eljön hozzám, s gondtelt arccal kérdi: Megengeded, kérlek alázatosan, hogy egy nagy és fontos dologban kikérjem szíves és bölcs tanácsodat? Bíztatom: Parancsolj velem! Bé, szinte súgja: Kalapot akarok venni, kedves barátom, és nem tudom, puhát vegyek-e vagy keményet; ezért vagyok bátor szíves tanácsodat... Milyet szeretnél? kérdem. És hiába mondanám neki a legőszintébb meggyőződéssel, hogy szerény véleményem szerint ő csak egyféleképpen cselekedhetik helyesen, ha ő ugyanis puha kalapot vesz. Mert a lelke mélyén lappang a vágy a kemény kalap után; de nem meri önmagának bevallani; nem meri vállalni a felelősséget; tőlem vár ösztönzést erre a sorsdöntő elhatározásra. És mert én puha kalapot vennék, ezt ajánlom neki is. Ő hálás szívvel köszöni a jótanácsot és megy a kalaposhoz. Valóban, puha kalapot kér, fölpróbálja az egyiket is, a másikat is. Szeme a boltban ide-oda jár, a kemény kalapokat nézi, Bé nem is nagyon foglalkozik azzal, vajon illik-e néki a puha kalap. Egyszerre csak így szól: Legyen olyan szíves, mutassa azt a kemény kalapot (és agyában harsog a megállapítás: az - öreg hülye igazán nem ért ehhez!) - fölpróbálja a kemény kalapot, és most kisebb vagy nagyobb lelki tusa következik, mely természetesen a kemény kalap javára dől el. Találkoznánk, de ő elkerül, nehogy megkérdezzem: No mi az?! hiszen én puha kalapot... Értesz, drága pofám? Ha nem találom el a te titkos vágyadat, melyet, sejtem, nem vallottál be még önmagadnak sem, ha nem találom el, hogy te, még csak sejtelmesen, mit akarsz azzal a harmadik fölvonással, akkor az egész kísérlet hiábavaló volt. Ezért is nem megyek föl hozzád megismerkedni a daraboddal.

A híres író türelmesen hallgatta; a cigaretta jót tett neki, csöndesebb lett tőle.

- Kár, hogy a modern darab nem tűri a bölcselő embert, aki benne ide-oda jár csurom okosságával; ezt is fölhasználnám, amit most mondtál, szíves engedelmeddel; egészen jó dolog.

- Ha te írnád, ez is másképp hatna, mint amikor én elmondom. De ne erről csevegjünk. Tény az, hogy megakadtál. Hiába piszkálod azt az üres papírlapot, hiába, csinálsz a jelenetek számára menetrendet, melybe nem csupán a főállomásokat rajzolod bele, hanem sorra veszed a kisebb megállóhelyeket is: a munkád nem mozdul, lomhán fekve marad mély gödrében. Persze, most tenni kell valamit, mert itt hiba van. Hiba van itt, pajtás, melyre rá kell jönni. Amint megtalálod, hogy hol a hiba, mintegy varázsütésre eltűnik az akadály, s egy-kettőre megvagy a munkáddal.

- Hiszen éppen ez az: hol a hiba? Erre nem tudok rájönni, ez gyötör már hetek óta. Ezért szeretném, ha meghallgatnád a két első felvonást, te bizonyosan rábukkannál.

- Kedves Bé! Lehetséges, hogy rábukkannék, de az is lehetséges, és ezt tartom valószínűnek, hogy azt minősíteném hibának, ami a te gondolkodásod szerint nem hiba. Ellenben nem találnám meg azt a valamit, ami megakasztja a munkádat. Mert a te agyad is más, meg az én agyam is más.

A híres író bólintott, és mosolygott is egy kicsit.

- Mondd csak szépen, hangosan és illedelmesen: hála a jó istennek! Nem bántasz meg vele - szólt a kopasz. - Te örülsz a te agyadnak, és meg is lehetsz vele elégedve, mert eddig drága kapós árut produkált. Én meg mi mást tehetek? meg vagyok elégedve a magam agyával, mert ez van és nincsen más, holott olcsó holmit termel, melyet nem kapkodnak el. Így van jól, ahogyan van.

- Meg is lehetsz vele elégedve - udvariaskodott a másik.

- Várj csak, most jut az eszembe valami: hogyan dolgozol? Még mindig nem vagy tisztában az agyaddal? Még ma sem tudod, hogy hol hibázza el? Ide figyelj! Mi egész életünkben, akármit teszünk, ha írásról van szó, ha egyéb dologról, egyre megy, mindig ugyanazt a hibát követjük el. Pontosan egy és ugyanazt a hibát, legföljebb mindig más külső megjelenési formában. A hiba váza, alkata, természete azonban ugyanaz. Ha egyszer rájöttünk erre, hogy mi a hibánk, tudunk rajta javítani. Én már régen ismerem a hibámat, de azért még mindig van bajom vele. És te hogyan vagy vele? Ha írsz, tudod-e már, hogy hol a hiba? Dehogy is tudod, hiszen akkor nem akadtál volna meg olyan csúnyán, hogy eljöjj értem. Pedig én nem tudok rajtad segíteni. Segíts magadon, találd meg a hibádat, mely már eddig is nem egyszer akasztott meg a munkában, úgy képzelem, és akkor rendben leszel. Megdöbbentő, ugye, hogy milyen okos vagyok? Adj egy szivart, megérdemlem.

A másik adott a barátjának egy szivart, s ő maga is rágyújtott. Melléje ült a lépcsőre. Csak azután mondotta:

- Gyere föl, öreg, a szobámban mégis csak jobban lehet beszélgetni..?

A kopasz nagyot szítt:

- Jó szivar! Most leszek csak okos. Idefigyelj. Szeretném, ha hasznodra lenne, hogy eljöttél hozzám, és ne sajnáld a belém helyezett pár jó szivarodat. Hibakeresés, ugyebár most erről van szó. Ez nem is olyan nehéz eljárás, mint amilyennek talán gondolod. Én ezt így csinálom. Ha sejtem, vagy tapasztalom, hogy a hiba már megvan, s látom, hogy bajok dagadnak belőle, kezdem a dolgot elölről, nyugodtan, csöndesen, türelmesen. A keresés alapja ez: most a te esetedet tárgyalom): A darab akkor jó, ha van eleje, közepe és vége. Ezt úgy éred el a legjobban, ha minden egyes fölvonásodnak van eleje, közepe és vége. A felvonás még akkor van rendben, ha meg tudtad csinálni, hogy minden egyes jelenetének legyen eleje, közepe és vége. Akkor azután ráfoghatod a darabodra, hogy nagyszerűen van fölépítve, hogy a hatások kitűnő egyensúlyban vannak, hogy bravúrosan dolgoztad föl a régen történt részét a cselekmény most végbemenő részével, és így tovább. Ha a hiba keresésekor ezt az eljárást alkalmazod és megfigyeled, hogy ami eddig megvan, hol nem felel meg ennek a teljesen díjmentesen átadott recipének, ott fogj gyanút, vizsgáld meg jól azt a helyet, mert ott a hiba, mely nem hagy tovább dolgozni, vagy mely letérített az egyenes útról.

- Jó, megpróbálom! - mondotta a híres ember megkapó egyszerűséggel.

- Az egyenes út... ez a feneség! - sóhajtott fel a kopasz. - Emlékszel-e még, pajtás, arra a kegyetlen igazságra, hogy két pont között az egyenes a legrövidebb út? És beláttad-e már, hogy ezt az egyenest nem tudjuk meghúzni, legkevésbé akkor, amikor gondolatmenetünknek nagyon kellene. Tántorgunk, mint a gyönge lábú, még csak járni kezdő gyermek. De nem akarlak most ezzel megbénítani. Fenékig bölcsesség voltam, pajtás; remélem, elismered, hogy nagyon okos vagyok, ámbár én már kezdem unni ezt a lenyűgöző okosságomat. Hát szervusz, drágám, ülj a liftbe és repülj íróasztalodhoz. Mindent tudsz, amit én tudok, most már lehetsz a magad orvosa, nem kell hozzá más, nagyképűsködő kolléga. Csöngess a portásnak, isten veled!

- Maradj, ne légy már olyan kiállhatatlan. Gyere föl, most meg éppen nagyon szeretném fölolvasni a darabomat, gyere no!

- Öregem, agg céhbeli! ne légy már olyan, mint az imént emlegetett kisgyermek, könnyenhivő, együgyű, s így tovább. Azt hiszed, a darabod engem érdekel? Nem érdekel. Mint ahogyan téged nem érdekel az én novellám. Ha úgy akarja a sorsom, elolvasom a darabodat, te meg elolvasod a novellámat, el vagyunk ragadtatva egymástól, elismerjük egymás zsenijét, s azzal te nekiülsz a te dolgodnak, én meg az enyémnek. Mindenki a maga mesterségét folytatja.

A másik nagyot nevetett.

- Nincsen igazad, pajtás? - mondotta. - Hidd el, én nagyon-nagyon sokat gondoltam reád és...

- Elhiszem! - vágott szavába a kopasz.

Egy fiatal házaspár jött a kisgyermekével; elegáns emberek. A férj csöngetett a portásnak. Amikor a lépcsőházba benyitottak volt, a darabíró gyorsan felállt. A kopasz lassan fölemelkedett, amikor az úr a portásnak csöngetett.

A kopasz búcsút intett a másiknak és távozott. Az író még szólt valamit, de ő úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Furcsa figura, gondolta a híres író, és nem rossz figura; föl lehetne használni egyszer... igaz, hogy csak epizód-alak, de nem rossz.

A kopasz hazafelé bandukolt.

Megint okos voltál, förtelmesen okos voltál, szólt önmagához; szabad előadást rögtönöztél a primitív gondolkodás készségéről. Hiába ugattál, tudod, hogy ő azért mégsem lesz másmilyen, nem tudja megcsinálni, az ő munkáját az én módszeremmel. Ez az ő baja. A tény az: miért törődjem ővele, hiszen ő nem törődik énvelem? A jelenet különben nem volt rossz. Meg kellene írni.

Megállt egy könyvesbolt fényesen kivilágított kirakata előtt. Az ablak mögött zsineghez erősítve ott lógott egyéb füzetek között a folyóirat legújabb száma, benne a novellája. Nézte a nevét a címlapon.

Dolgozni kellene, gondolta; dolgozni kellene folyton folyvást, reggeltől estig meg estétől reggelig. Kenni, kenni, kenni! De nem darabot, könyvet kell írni, egy nagyon szép, nagyon finom, nagyon... (keresett egy ideillő szép szót, és nem találta mindjárt, abbahagyta)... könyvet, - Vállat vont. - Minek? Eh!

Mások is megálltak a kirakat előtt, a szemüket meresztették, nézték a könyveket, füzeteket, beszélgettek, krákogtak, ásítottak, szuszogtak.

A kopasz morgott magában: ahá, a nagyközönség! és tovább ment. Ha Bé eljön Ához, akkor Bé akar valamit, kezdte gyúrni a témát, útban a kávéméréshez.