Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 15. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény
IV.

- Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kívánságomat teljesíti - mondta magában, és egyre az aranyat nézte, szerette volna fölvenni, eltenni, s szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma. - Első kívánságom ez volna.

Sokáig habozott; tűnődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kis gyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren maradt, a mese kívánságainak útján csapolta le fantáziája túlságait. A világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességét; mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül bolyongott az iskolakert útjain, könyve becsukva, s szórakozott szemmel rótta az utakat, ki akarta vallatni, mint gondolkodik: talán a kínvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel űzte a lelki kéjelgésnek ezt a fajtáját.

- Első kívánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az aranyrudak, hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak az én varázsszavamra nyílik meg... Amíg akarom, a zsebem tele legyen azzal az arannyal, amely így az én tulajdonommá lett... Akkor most azonnal megvenném ezt a házat... s várkastélyt építenék itt... Második kívánságom: hogy ez senkinek fel ne tűnjön, ez az emberek előtt egészen természetes dolog legyen, s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel, vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ legtermészetesebb dolgát, vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben rejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya legyen itt, nem! Fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett, s az élet forgalmába beillesztett tőkét megrabolni mások elől, én azt akarom, hogy a földben, olyan helyen eltűnt aranymolekulák, honnan úgysem fogja soha semmiféle emberi erő előhívhatni az aranyat: az álljon az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve és pedig a magyar állam, az Osztrák-magyar-bank pénze formájában... Tehát első kívánságom: ennek a természetben elkallódott arany mennyiségnek az én számomra való ideteremtése, második kívánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is használhassam, harmadik kívánságom: hogy újabb három kívánságom teljesíttessék.

Tágra nyitotta a szemét s felébredt egy kissé, gyermekded álmából, meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simítva, s a szobafestő nyers és vad színű festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt, s tovább beszélt, még az ajka is utána mozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké az ima olvasásakor.

- Újonnan való első kívánságom - folytatta szándékosan elaltató ábrándját, s most újra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér 3 kívánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton újabb három kívánságot jelent be. - Első kívánságom hogy: nyolvanckét éves koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvű, egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség, semmi levertség, semmi bánat ne kínozzon, csak erő és egészség, vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni, és második kívánságom: minden nő szerelmes legyen belém, s minden nőt megkapjak.

Láz reszkettette meg, a szája kinyílt, a szeme lecsukódott, s lassan lihegni kezdett, a kasszírnőre gondolt, s nem gondolkodott tovább. Akkor az ajtó vele szemben kinyílt, s bejött a képviselő.

Amint az arcát meglátta, egyszerre visszatért erre a földre. Kiegyenesedett, s tudta, hogy most fog következni az arany és a vizsgálat és a baj.

Arday leült a régi helyére, utána jött a takarékpénztári igazgató, az is a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan úgy ült le, ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman. Miklós hirtelen körülnézett rajtuk, s csodálkozott: úgy tűnt fel neki, mintha ezek nem is mentek volna ki, csak ő neki rémlik, hogy nem voltak bent... Mért ültek le úgy, mint az előbb. Mért nem cserélték el a helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymás: mért van az emberek közt oly csodálatosképpen állandó viszony? Hogy tudják az emberek fenntartani a tekintélyt? Honnan ismerik a módját annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást, s harc és lázadás útján tudjanak csak egymás bűvkörébe beljebb hatolni... Valóban boszorkány kör van húzva minden lélek körül, amely őt megvédi, s nem engedi, hogy más lelkek azon belül léphessenek?... Ahogy a hívő paraszt boszorkányozó leül a keresztúton, és kört húz maga körül, s a lidércek és manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémítő visongatással, de senki közülök egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, ha csak maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed, s ki nem ugrik rémületében lelki nyugalmának megközelíthetetlen várából: amikor is azonnal széttépik a boszorkányok... Ez most neki valami lázas és álomszerű szimbólumnak tűnt fel, s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az ember igazságokat átérezni. Úgy is volt, mintha aludnék, mintha minden álom volna, késő éjszaka volt, s ő réges-rég idők óta nem virrasztott ennyi ideig, s ily felizgatott lelkiállapotban.

Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá, szokatlan mosoly. Még egy fél pohár bor volt előtte. Fél litert megivott itt ma este, fél liter bort nem ivott régen... talán tegnapelőtt, a papné asztalán... De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára...

Nem hallotta, mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt, közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett: felemelte a kezét, feléje nyúlt. Megkaparta az asztalon a kis pénzdarabot, s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira lehetetlen.

Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és mérlegeli: ez csak szívni akar, élvezetet és testi jókat másokból, anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszített csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt öreg körmeivel... Ez ha csókot is komoly és akaró és váró, ez nem mosolyog, ez kiél, ez mindent magába szív, ez félelmes, félelmes ember ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot: kénytelen mégis, bármennyire nem akarja, a száját kinyitni, s erőt fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát másképp közleni, de csak annyit ad ki magából, ami éppen elengedhetetlenül muszáj: más feszítse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy, muszáj és rettenetesen muszáj mindenkinek figyelni rá, halotti csöndben és előre hajolva, s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszítsen el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen megkapjuk az utolsó foszlányig, azt, amit ő kiereszt magából... Miklós kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszít:

- A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára egy aranyat küldök - mondta Arday -, egy-egy kiválasztott példányt. Nem szólott tovább, s Miklósban mégis szinte megállott a vér: a halálos ítéletét érezte a szavakban. Nyilván Arday a Márta keresztapja... De hogy! - sikoltott fel benne a düh, a felháborodás, s a morál!... A papné első férje?...

És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant bele: férj?... Ugyan?... Nem férj!... Valami más... Vékony ajkát beharapta, s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem tudhatta, melyik pillanatban szólal meg újra ez az ember...

Az öregúr most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart megállani az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt, s lecsúszott többször is. Mikor végre ott volt, ott billegett a kék szemek előtt, olyan lett a nagyúr, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb: A fogai kísértetesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcellán színű műfogakkal hamisítja magát...

- Kaphatok egy aranyat? - kérdezte, s nem nézett senkire. Miklósnak a szívébe állt a rémület.

A takarékpénztári igazgató túlbuzgón szedte elő a tárcáját, a rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotorásztak, s az igazgató csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt.

- Nekem bizony nincs - mondta a rendőrkapitány, a hangja csakúgy kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. - Nincs magának, pap uram?

Miklós ijedten intett igent. Most újra megütötte az az érzés, hogy ő nem láthatatlanul van jelen...

Zsebébe kotort, s kivett egy darabot. Visszaeresztette, s másikat vett az ujjai közé, megint mást. Óh istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen maga árulója.

S azok ott nem mozdulnak, csak a kapitány néz rá várakozva, szúrósan.

Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és bármennyire gyűlölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen alázatosan, igen figyelmesen, s mint egy gyerek az iskola igazgatója előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést.

De akkor dacos érzés fogta el s visszament a helyére, leült.

Az öregúr pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont szemöldökkel, két ujja közt tartva.

- Igen... - mondta -, szép arany, ritka szép darab. Tízdolláros. Az ára körülbelül negyvenkilenc-ötven korona. De ez, ez egy speciális darab. Ez tízszer annyit ér, hússzor annyit, az a kérdés milyen gyűjtőre akad az ember. Egyetlen sajtóhiba van benne. A dáma szalagján; nézzék csak, a LIBERTY így van írva: LIBEBTY... Ebből talán az egész világon nincs több; kibocsátás előtt visszavonták, az egész verést újra beolvasztották... Ez sokat ér...

Matolcsy fakó arccal ült. A szeme befeketedett s csaknem megtört fénnyel meredt a tudóskodó rohadt arcra.

Az öregúr lassú, higgadt mozdulatával, amelyben soha nem élt egy pillanatig is holmi egzaltáltság, önuralom, vagy vérmérséklet?... akkor elővette a saját kis pénztárcáját, s annak a részéből elővett egy piciny aranyat.

- Ez is elég érdekes. Persze, ennek nincs veretési hibája, csak nagyon ritka pénz.

Megnézte mint a múzeumban a régész a jól ismert dolgokat, amelyeket csak azért néz akkora figyelemmel, hogy alaposabbnak látszék a publikum előtt.

- «Un Peso. Republica de Costa Rica»... Európában ez meglehetős ritka. Véletlenül, ha látni is ilyet, de keresni, felkutatni, megrendelni, az lehetetlen... Érdekes, hogy jut az ember ilyesmihez... Ma délután jön a kocsisom, hogy borravalónak kapott egy pénzt, de a bótos nem akarja elfogadni, hogy hamispénz. Mondom neki: nesze egy forint, igyál rajta... Mondhatom olcsón jutottam hozzá... Mikor először vettem meg ezt a pénzdarabot, jóval többe került.

Most elnevette magát, kísértetes volt a vadonatúj fogaival, a petyhüdt, lúdbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszínű, a halottsápadt szín mellett, itt ott. Kétoldalt platina fogak csillogtak meg, óriási fogak, acélszínű harapók.

Miklós elveszett és meghalt ember volt. Mélységes mély örvény nyílt meg alatta, s szédült lefelé, lejjebb, egyre lejjebb, mint egy liften le; le. Vérhullámok nyíltak meg, s zuhogtak le az agyvelejéről, s tudta, hogy most vége, az élet be van fejezve, slussz.

Homályos szemmel látta már csak, hogy csillog fel a vén hiéna arca...

- Azért ez a legfurcsább, s elővette a kasszírnő aranyát. - A György feje. No, nézzék ezt a buta, közönséges, korlátolt fejet. A cvikkeres orra, a tompa, korlátoltan hegyes szakálla, apróra nyírt, borbélyos ízlésű hajviselete, ahogy kínosan el van választva és ez a gyűrött, nyavalyás hegyes szatír füle... Az egész Albion karakterét le lehet olvasni belőle. Mutattam a delegációban a vámszerződéseknél ezt a példányt... Duplanyomású: nézzék meg. Mind a két oldalon a György feje van... No... Nem érdekes?...

A rendőrkapitány csodálkozva kiáltott fel. Mintha két pénzdarab vastagságában középen ketté lett volna vágva és újra egybe forrasztva. Mindkét oldalán, ugyannak a pénznek képes fele volt.

- Egy ötlet... a keresztlányomnak akkor nem találtam, most legutóbb, valami különbet, hát úgy csináltattam ezt a váczi utcában.

S nézegette az aranyat.

Miklós úgy ült a székén, álomban, szédülve és alva. A foga vacogott. A homlokán verejték verődött ki.

- A kislány most tizennyolc éves... Nem jár rosszul ezekkel az aranyakkal a kicsi... A stafírungja kitelik belőle...

Most belépett a vendéglői lány, sápadtan és remegve. Mindnyájan rá néztek.

- Itt vannak a rendőrök - mondta rebegve.

- Jó - szólt a kapitány, s Miklós látta, hogy reá néz.

Az öregúr, mintha semmi se hozná ki a sodrából. Így piszmogott tovább:

- Föltéve, hogy a többi is meg van még.

A rendőrkapitány felállott, mint egy szelindek:

- Majd utánanézünk, a betyár csillagát - mondta harsogva -, hogy meglegyen! - S egész határozottan állott szembe Miklóssal. Vagy ez mind csak álom?

- Máté! - kiáltotta el magát, úgy hogy egyenesen állott, s a száját rémítően kitátotta.

Egy nagy darab, csizmadiaképű csendőr lépett be.

- Jelentem alássan, itt vagyunk.

- Be!

Még két városi rendőr lépett be.

- Kísérjétek ezt az urat a másik szobába...

Arday felemelte a mutató újját. Finoman szólt.

- Kérném a jegyzőkönyvet, főkapitány úr.

- Igenis, nagyságos uram.

Ő maga ment ki, s nemsokára hozott egy ív papírt, tintát, tollat, s elkezdett írni, amint Arday diktált.

«Vádlott beismeri - diktálta a formaságok után Arday -, hogy ezen aranyakat Dékány Sámuelné, született Sztánay Nusika birtokából még be nem vallott módon szerezte meg... »

Miklós csak ennyit fogott el, ebből is csak, hogy Sztánay Nusika... S azt suttogta: A szeretője volt!... Nem a férje... a szeretője... Mikor készen voltak az írással, a rendőrkapitány az egészet még egyszer felolvasta:

- Igy van? - kérdezte erélyesen. Miklós szilárdan, fennhangon mondta: - Igen.

- Tessék aláírni.

Miklós előrelépett, hogy kinyújtsa a kezét, de abban a pillanatban a karjában valami hallatlan módon feltámadt az ellenállás, a keze tiltakozott ellene. Ugyanaz az érzés ébredt meg teljesen, amely amaz első és emlékezetes aláírás után maradt meg benne: nem! Aláírni többet semmit! Soha!

- Nem írom alá.

A főkapitány elképedt. Vér futotta el az arcát, s ordítva, hogy a hangja a torkába szakadt, rárivallt:

- Nem írja alá?!... Majd én megmutatom! - s a rendőreire nézett. Miklós szeme önkénytelenül követte a tekintetét.

- Máté!

- Parancs.

- Alá fogjátok íratni!

- Igenis.

Miklós megdermedve nézett a szolgákra. Irtózatos tenyerükre pillantott, rettenetes ökleikre és megsemmisülve hanyatlott vissza.

- Majd aláírja ő, magától, nem lesz itt semmi - mondta a rendőrfőkapitány undorító szolgálatkészséggel, s eszközeinek ismeretében félelmes volt a bizalma és vakmerősége: ez előtt az ember előtt nincsen önérzet, nincsen becsület, tisztesség, Miklóst egyre nagyobb szédülések érték. Soha, soha nem képzelte volna, hogy idáig süllyedjen az élet: rendőröklök és lópaták...

- Kérem - mondta reszkető hangon, de kiáltva és erősen és feljajgatva, mint a gyerek az utolsó percben, mikor már suhog a rektor korbácsa. - Én református pap vagyok!

- 'Sz ippa! - mondta a rendőrkapitány durva felháborodással.

Miklós elképedt, elkövült arccal nézett az arcába, nem volt ott semmi könyörület, semmi emberi. Ez nem értette, mi van őbenne. Ez nem bánta, mi történik ővele. Ezt nem lehetett meghatni, ahogy nem az állatorvost a kése alá kerülő bikának rettegő nyöszörgése. Ez nem gondol egyébre, csak arra, hogy gyorsan, erélyesen, kevés erővel, s alaposan kiherélje a férfiúból, aki az ökle, a kése alá került, az ellenállás, az önérzet utolsó szikráját is.

- Az urak azt hiszik, loptam?!

- Ne szájalj! - ordított rá a rendőrkapitány. - Fogd be a pofád... - S pofonra emelt kézzel állott elébe. - Aláírod, vagy nem?

Egy pillanatnyi csönd volt.

- Aláírom - mondta Miklós méltósággal.

Akkor még fakóbb lett.

- Aláírom, mert igaz. Ha csak egy szónyi hazugság volna benne, vegyék tudomásul, hogy nem írnám alá... Az én ősöm gályarab volt...

- Majd leszel még te is - mondta a rendőrkapitány felröhögve, de már olyan fidélis komázással, mintha pajtásos hecc volna közöttük. Miklós nem vette tudomásul, az asztalhoz lépett, fogta a tollat s belemártotta a tintába.

Aláírta a nevét: «Matolcsy Miklós ref. lelkész Fábiánfalván». Akkor félreállott, csak egy féllépésnyire, s most már egy hullának jegedt merevségével nézett az urakra, keze, író jobbkeze a mellén feküdt, a másik ökölben lógott, s mint egy gyilkos, komoran, s mégis gondolkodva, kegyetlen gondolatok között forrva, s mégis akcióra képtelenül, nézett az urakra. Szeme, apró sötét szeme elbújt koponyája mély üregében, s haja előre csapzottan lógott nagy homlokán.

A képviselő lassan emelte rá a szemét, egy parányi kis pillanatig szinte meghökkent ettől a gyilkos vadsággal rámeredő hulla arctól, amely sovány volt és viaszos és amelyből nem jött már semmi szánalom és semmi könyörület... De azért nyugodtan és szenvtelenül nézte, csak nézte, mint a bikát a néző a páholyból. Bármilyen közel van is, ott a torreádor, s ott a társadalmi élet mentelme, korlátja... Tudja, hogy abszolút veszélytelen szembetalálkozás... Tudja, hogy ez neki csak épp egy kis szórakozás, elpetyhüdt idegeinek némi fölzavarása...

- Írjátok alá... - mondta a kapitány.

S a három rendőrlegény egymás után odaírta a nevét a papírra.

A kapitány megnézte az írást:

- Stemplit.

Az őrmester kivette a nagy kék köpönyegje zsebéből a kis vörös dobozt, a gumi bélyegzőt, megnedvesítette a kék párnán, s nagy gonddal rányomta az írás alá a rendőrség hitelesítő pecsétjét. Akkor szalutált.

- Várjatok kinn.

Katonásan szalutáltak és kimentek.

- Méltóztasson parancsolni, képviselő úr - mondta a rendőrkapitány, összehajtogatva az írást.

Miklós felhúzta a homlokára a szemöldökét, elmeredve, félve. Mit akar ez evvel az írással?

Előbbre hajlott, s ránézett a képviselőre.

Ez megnézte kényelmesen, nem sietve az írást, s így szólt:

- Fábjánfalvi pap?... Ez aztán hazugság.

- Tessék? - hörögte Miklós.

- Én csak ismerném, ha odavaló volna! S csöndesen nézett Miklósra.

Miklós most látta csak, mennyire ki volt csinálva ez az egész. Milyen ravaszul és milyen tudatosan. Mennyi hazugsággal, de mért? Hát mire a hazugság? Hát nem lehetett mindezt nyíltan? Hát nem volt elég joguk az őszinte kételkedésre?...

- Arday képviselő úr? - kérdezte, keményen a szemébe nézve. De az mintha érzéketlen volna az ilyen nézéssel szemben:

- Hogy micsoda nevelés van ma ebben az országban?... A közelmúlt sikertelen politikai küzdelmeiben megrokkant a nemzeti önérzet és úgy látszik, azt az iskola útján sem fogják már felébreszteni. A szabad-gondolkozók szervezett destrukciója! - tette hozzá, mint valami refrént, mert az egész dolog innen ered.

(Folyt. köv.)