Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám · / · A politika mögül
A monarchia háborús céljairól eddig keveset halottunk. Azoktól a szenvedélyes vitáktól, melyek odaát Németországban a parlamentet és társadalmat kapacitálhatatlan pártokra bontották, a monarchia a vezető körök bölcs előrelátása folytán megkíméltetett. Ruhe ist die erste Bürgerpflicht. Odakünn a határokon ezrével hullhattak el fiaink, testvéreink, idebenn nap-nap után láthattuk csupaszképű ifjak, őszbe csavarodott hajú férfiak kokárdás felvonulását, a hová-t és miért-et rá kellett bíznunk azokra, akik e válságos időkben külügyi politikánk irányítását vállalták. Rábíztuk. Eleinte némi revoltáló gesztussal, mely azonban a hónapok és évek alatt a belenyugvás szelíd mozdulatává halkult, s legfeljebb ha valami olyasfélét fejezett ki, hogy «befejezni». Most aztán a hivatalos körök hallani kívánják véleményünket a monarchia háborús céljairól. A háború befejezéséhez közeledik: ismerni akarják az ország hangulatát, azokat a törekvéseket, melyeknek megvalósítása számunkra a hozott áldozatoknak némi ellenértékét jelentené, de - megint bölcs előrelátással, lelki nyugalmunk kedvéért - már előre kitűzdelik az irányt, amely felé politikai belátásunknak útját szabad vennie - lásd a Pester Lloydnak május 26-i, a Neue Freie Pressenek 27-i vezércikkeit, melyeknek fejtegetései azóta hol egy lengyel, hol egy salzburgi, hol egy tiroli lapban bukkantak fel.
Az egyik cikk a bűnösség kérdéséből indul ki. Meg kell állapítani, hogy ki okozta a háborút, nem éppen a büntetés okából, de hogy azt az erőt, melyet hadseregünk képvisel, az előnyöket, melyeket sok drága vér árán, magának kikényszerített, arra használjuk fel, hogy ilyen bűnös támadás a mi életünk ellen soha többet ne legyen intézhető. Valóban, ha elfogadnók e tételt, ahelyett, hogy azt mondanók: ami a múlté, az a történettudományt érdekli, mi azt nézzük, hogy férhetünk meg békén egymás mellett a jövőben - szóval ha komolyan le akarnók vonni ennek minden konzekvenciáját, akkor elsősorban is Oroszország ellen kellene követeléseinket bejelenteni, mert hiszen nem kétséges, hogy amit Szerbia a monarchia ellen elkövetett, azt orosz parancsra, Oroszország kedvéért tette. De hát tudjuk, ez a kérdés már a történelemé, külügyi hivatalunk nagyon okosan kijelentette: a monarchiának nincs mit követelnie Oroszországon, ellenben - olvassuk e cikkekben -, ha Európa békét akar, Szerbiának nem szabad többé régi formájában feltámadnia.
Hát hiszen nem is támad föl többé régi formájában. Ha meggondoljuk, hogy Bulgária jogos igényei Szerbia rovására Macedóniában és esetleg a negotini sarokban kielégítendők, ha meggondoljuk, hogy Szerbiának, melynek férfi-lakosságát a háború kipusztította, javait tönkretette, évtizedekre lesz szüksége, míg sebei begyógyulnak, ha meggondoljuk, hogy a nacionalista politikával szakító köztársasági Oroszország nem fog sem Szerbiában, sem másutt gyilkos eszközöket keresni egy demokratikus fejlődésű Ausztria-Magyarország ellen, akkor igazán nem tudjuk megérteni, hogy miért kelljen féltenünk Európa békéjét Szerbiától. Igaz, e cikkekből nem tűnik ki, hogy milyennek is képzelik az új Európa békéjére ártalmatlan Szerbiát, de ha összevetjük a Szerbiáról szóló fejtegetéseket azokkal a fejtegetésekkel, melyeket ugyanezen cikkekben a Duna jelentőségéről olvastunk - «unberechenbar ist der Schaden, der uns in diesem Kriege militärisch und wirtschaftlich aus der Tatsache erwuchs, dass der Donauweg uns nicht zur Verfügung stand, mondja a N. F. Presse - ha ezzel összevetjük, akkor nem nehéz megállapítanunk, hogy a cikk a Duna mentén fekvő szerb területeknek annexiójára gondol.
Vigyázzunk: békeidőben alig van gazdasági jelentősége annak, hogy Szerbiával határos területen a Duna mindkét partját bírjuk-e vagy csak az egyiket. Békeidőben soha egyetlen hajónknak útját nem nehezítette az a körülmény, hogy a túlsó parton Szerbia volt az úr. Békeidőben a balkáni forgalmunk, Romániával folytatott kereskedelmünk hanyatlásának nem az volt az akadálya, hogy Belgrád szerb város volt, ha tehát komoly helyen mégis a Duna túlsó partjára vetették szemüket, tisztán stratégiai szempontok lehetnek azok, amelyek az annexiós terv mellett döntenek. Olyasvalami lebeg katonáink szeme előtt, hogy mivel a dunai átkelés a háborúban nehéz feladat volt, már a békében túl kell esnünk rajta. És ezért nem szabad Szerbiának régi formájában feltámadnia. Azonban különb védelmi vonal, mint egy hatalmas folyamár el sem képzelhető, úgy hogy két ország között - melyek egymással békében akarnak élni - a Duna a legideálisabb határ; ha ennél többet akarunk, ha birtokunkat át akarjuk vinni a folyó túlsó partjára, akkor sohasem fogjuk tudni elhitetni sem Szerbiával, de Oroszországgal sem, mely nacionalista politika nélkül is érdeklődni fog Szerbia sorsa iránt, hogy nekünk nincsenek offenzív szándékaink.
Általában: a monarchia háborús céljainak megállapításában a stratégiai szempontoknak az utolsó helyre kell szorulniok. Amit a stratégiai célok közül könnyen, ellenfeleink megalázása, megterhelése nélkül meg tudunk valósítani, valósítsuk meg, de egy ellen egy nappal sem szabad e célok kedvéért a háborút meghosszabbítanunk. A szerbiai Duna-part annexiója olyan agyonamputálását jelentené Szerbiának, olyan mély megsértését a pánszlávizmussal szakító, de szláv voltát meg nem tagadó Oroszországnak, hogy ezt igazi belső szükség nélkül, tisztán stratégiai megfontolások által indíttatva megtennünk nem szabad. A Lovcen annexiója, mely Montenegrót sem nemzeti önérzetében, sem gazdasági fejlődésében nem érinti, minthogy a Lovcen a cattarói öböl természet-építette falaként emelkedik ki a tengerből, más megítélés alá esik. Egyébként azonban sem Szerbián, sem Montenegrón követelni valónk nincs, - ha népeik úgy kívánják, ám akár egyesüljenek építsék ki útjukat a tengerhez, szervezzenek kereskedelmi flottát, boldoguljanak; amihez jogot tartunk - geográfia szomszédságnál, évtizedes kereskedelmi összeköttetésnél fogva - az egy barátságos, hátsó gondolatok nélkül való kereskedelmi szerződés, esetleg olyan messzemenő, kölcsönös koncessziókkal, mint amilyet annak idején a határvám kedvezmények címén élveztünk.
Ugyanezeket a szempontokat szegezhetjük szembe a Neue Freie Presse cikkével is, mely abból a furcsa megállapításból indul ki, hogy mivel a háború folyamán gabonát, lisztet, kenyeret, húst vártunk Romániából, e várakozásból szükségszerűen sarjadzott ki a monarchia háborús célja: a dunai út biztosítása. Vagyis a «háborús cél» alatt a Presse olyan célt ért, mely egy eljövendő háború esetére és erre való tekintettel valósítandó meg; holott a háborús cél alatt igazán a háborúban megvalósítandó békecélokat lehet csak érteni. A monarchia béke idején nem nagyon van ráutalva Románia gabonájára, de ha egyszer rá lesz utalva és ezt a dunai úton felhozni akarja, akkor ennek Szerbia nem fogja útját állni, amint hogy a múltban, békeidőben - mondottuk már - sem akadályozta dunai forgalmunkat. De a szerbiai Duna-part annexióját azzal indokolni, hogy egy eljövendő háborúban mi zavartalanul akarjuk felszállítani Románia terményeit: ezt az annexiós célt sugalmazni azoknak, kiknek véleményét a vezető körök hallani akarják, ez... hogy is mondjuk csak: egy kicsit a cenzúra után kiabál.
De van azokban a cikkekben egyéb is, amit a monarchia igazi érdekeivel nem tudunk összeegyeztetni. Így nevezetesen valamennyi cikk, meglehetősen azonos frazeológiával az adriai tenger szabadságának biztosításáról beszél, amihez még a P. Lloyd szerint olasz határunk fokozottabb, kiadósabb biztosításának is kell járulnia. («Worin dieser Grenzschutz betsehen, welche Ausdehnung ihm gegeben werden soll, darüber werden sich die Staatsmänner der Monarchie von dem sachlichen Ermessen der Feldherren beraten lassen können.») Ami az adriai tenger szabadságát illeti, ha ez alatt azt értjük, hogy a monarchia meg akarja védeni és tartani birtokállományát az adriai tenger mentén, és az olasz követeléseket a leghatározottabban visszautasítja, akkor ez rendben van: a monarchia nem engedheti meg, hogy a tengert tőle elrabolják. De ha ez a követelés azt jelenti, hogy a monarchia Albániára tart igényt - Anlehnung an die Monarchie, olvassuk a Pester Lloydban - hogy ezt az alacsony kultúrájú, gazdaságilag alig számba vehető, gyér lakosságú területet akarja - bármely formában - a monarchiához közelebb hozni, és ezzel új féltékenységek, új intrikák és új háború lehetőségét iktatni a monarchia és Olaszország közé, akkor ezzel a háborús céllal nem tudnánk egyetérteni. Nagyon el tudjuk képzelni, hogy Albániának komoly autonómia biztosíttassék, függetlenül a monarchiától és függetlenül Itáliától, a maga erejére hagyva és megkímélve az olasz «kapzsiság»-tól, de monarchia «nagylelkűségétől» is. Más megoldás nem ér egy pomerániai bakát sem.
Általában pedig ajánljuk azoknak a figyelmébe, akik a háborús célokkal foglalkoznak, hogy az ilyen frázisnak, mint «az adriai tenger szabadságának biztosítása» nézzenek egy kicsit a mélyére. Tudjuk jól, néhány év előtt még háborút indítottunk volna Olaszország ellen, ha megszállta volna Durazzot vagy Valonát, mert hiszen «nem engedhetjük magunkat az Adriába bedugaszoltatni». És mégis, mikor 1915. tavaszán tárgyalásokat kezdettünk Olaszországgal semlegessége biztosítása érdekében, a legkönnyebb lélekkel az albán partokat ajánlottuk fel, mert tudtuk, hogy béke idején hajóink háborítatlanul futhatnak ki a tengerekre, a háború idején pedig - ha Anglia ellenünk van - úgyis kénytelenek vagyunk tűrni a bedugaszoltatást, akárki uralja is az albán partokat. «Nem tűrhetjük», «nem engedhetjük meg»: a nagyhatalmaknak ezek a kategorikus imperativusai a jövőben alighanem - nálunk is és mindenütt a világon - halkabbak lesznek és megértőbbek, és mesterségesen megkonstruált diplomáciai vagy stratégiai formuláknak alaposabban a végire fogunk járni, mielőtt azok kritika és ellenőrzés híján nemzeteket egymásra uszító erőbe kapnak.
Ami pedig azt a háborús célt illeti, hogy Olaszország felé határkiigazítást követeljünk, stratégiai szempontból - így szól az indokolás, azt a leghatározottabban el kell utasítanunk. A magyar bakák nagyszerűen megállják helyüket az Isonzó melletti véres ütközetekben, az olasznak semmi reménye, hogy vonalaikat áttörhesse, de egyelőre - legalább mi így rajzoltuk ki térképeinken - az olaszok tartják kezükben határaink egy csekély részét, úgy hogy legalább is korainak látszik e háborús cél beállítása. De ha még lehetséges volna is, valóban szükségünk volna ezekre a területekre? Nem azt tanítja-e az olaszok ellen vitt háború egész lefolyása, hogy stratégiailag is ott van a legmegfelelőbb határvonal, ahol katonáink eddig küzdöttek. Általában ami Olaszországot illeti, bármennyire egy véleményen legyünk árulása megítélésében, nem szabad a hadi célok megállapításánál teljesen osztrák szemmel néznünk dolgait. Magyarország eléggé bebizonyította - talán az olasz fronton leginkább - hűségét a monarchiához, hogy Olaszország tekintetében háborús célul a kihívás nélküli békét, az őszinte megbékülést tűzhesse ki, és hogy Ausztriát, elismerjük indokolt haragérzésének teljes lecsillapítására bírja.
Egész más elbírálás alá esik Románia jövőjének kérdése. Ma már, hogy nyugodtabban, világosabban látjuk a dolgokat és sok mindenről másképp gondolkozunk, mint 1914-ben, bízvást megállapíthatjuk, hogy nemcsak Szerbia, Románia is «előkészíteni törekedett a Romániával határos területek elszakítását az osztrák-magyar monarchiától».
Románia - még mámorosan a Balkán háború olcsó sikereitől - vállalkozott arra, hogy Oroszországnak Konstantinápoly felé utat nyisson, abban a reményben, hogy ami veszélyt ez Romániára nézve jelent, azt bőven kiegyenlíti Romániának meggyarapodása Erdéllyel és Délmagyarország területével. Soha reményeknek olyan véres zuhanását, mint amilyet Romániának meg kellett élnie, Dobrudzsa egészen a bolgár kézen: Oroszország messzebb esett Konstantinápolytól mint valaha, Nyugat-Románia és Moldva majdnem a Sereth folyóig a szövetségesek kezében, a Serethen túli rész, sőt Bessarábia is nehéz ágyúink tűzkörében. Vajon beérhetjük-e azzal, hogy az ily módon kialakult hadi helyzet pusztán a szövetségesek katonai és gazdasági erejének tanúságául szolgáljon, amelyre békeajánlatuk megtevésénél majd büszkén hivatkozhatnak, vagy pedig elképzelhető, hogy ebből messzebb menő konzekvenciákat is levonjunk.
Minden annexió ellen tiltakoznunk kell, mely belpolitikai problémáink helyes megoldását nehezíti és új háború előkészítésének szolgálhat alapjául. Ezért szólottunk ellene Szerbia annexiójának, de ugyanezért szabad arra törekednünk, hogy Románia a monarchiával szorosabb kapcsolatba jusson. Milyen belpolitikai problémák vetődnek föl Romániának a Habsburgok jogara alá való rendelésével? Két fontos probléma: a nemzetiségi és gazdasági. Ha Románia valamely formában - mely szabad fejlődését biztosítja a Dunai monarchia határain belül, s mely a román nép önrendelkezési jogával összeegyeztethető - ide csatoltatik (a legalkalmasabbnak látszik az a forma, mellyel Galícia közjogi viszonyát készültek szabályozni), akkor megszűnik egy idegen, ellenséges érzelmű rosszhiszemű állam agitációja határainkon belül. Hiszen mindaddig, amíg erdélyi románjaink nemzetiségi törekvésükben, melyektől bizonyos jogosságot nem akarunk elvitatni, egy külső ország hatalmi helyzetére támaszkodtak, addig lehetetlen volt itt méltányos és nyíltszívű politikát csinálnunk. Minden koncesszió a gyöngeség, a megjuhászkodás jele volt és új törekvéseknek, új agitációnak a melegágya. Mert ne feledjük el: a mi erdélyi románjaink bizonyára őszintén kívánták azt, hogy sorsuk a magyarság részéről teendő engedmények által jobbra forduljon, de Ferdinánd király Romániájában bizonyára mélységesen megdöbbentek volna, ha azt hallják, hogy az erdélyi románság sorsa valami csoda folytán hirtelen legjobbra fordult. Gondoskodtak is arról, hogy ez be ne következhessen, s minden engedmény kevésnek, minden tárgyalás gyöngeségnek bizonyult, szemben azzal az agitáció által is felfokozott szuggeszcióval, melyet a fiatal királyság - különösen a balkáni pozíciójának megerősödése óta - az erdélyi románság némely vezető elemeire gyakorolt. Ez a szuggeszció meg fog szűnni: az új román királyság sorsa intézésében ami kezünk is benne lesz, s nekünk módunkban leszen minden hátsó gondolat nélkül generosusan megadni az erdélyi románságnak szabad fejlődésének anyagi és kulturális előfeltételeit.
Gazdaságilag agrártermelésünk szempontjából látszik problémának Romániának a monarchiához csatolása. Ma gabonában éppen hogy szűken kitermeljük, amire a monarchiának szüksége van, Romániának idecsatolásával exportországgá válunk, amit mezőgazdasági termelésünk, az árak leromlásától tartva, aligha néz jószívvel. Ha azonban meggondoljuk, hogy Németország jelentős gabona-behozatalra van utalva, s hogy Németországnak és a monarchiának gazdasági viszonyát egymáshoz szorosabbra készülnek fogni, akkor nem lesz nehéz ezt a kérdést olymódon megoldani, hogy mezőgazdaságunk továbbra is megtalálja számadását. Gyáripari termelésünk szempontjából rendkívül értékes a román fogyasztási terület. Eddig a román ipari import tekintetében Németország állott első helyen. Románia idecsatolásával ez a pozíciója veszendőbe megy, de kárpótolva leszen azon kedvezőbb helyzet révén, melyet Németország ipara előreláthatóan az új lengyel királyság területén élvezni fog. De megoldódik a valutakérdés is, mely súlyos gondokat okoz a monarchiának. Gabonafölöslegünk és a román petróleumforrások segítségével a Romániával egybekapcsolódott monarchiának külkereskedelmi mérlege aktívvá válik, és pénzünk visszanyeri régi értékét.
Külpolitikailag az egybekapcsolódás semmi veszélynek magvát nem rejti magában. Romániának, megfelelő szabadság, autonómia mellett a fejlődés minden további lehetősége adva van, sőt gazdaságilag gyorsabb, intenzívebb gyarapodásra számíthat, nemzetiségileg pedig egységesebb lesz mint valaha. Egyébként pedig az entente államai közül egy sincsen, melynek komoly érdekei fűződnének Románia eddigi alkotmányához, legfeljebb ha erkölcsi szempontok, amelyek a béketárgyaláson az érvényesítendő anyagi szempontok nagy bősége mellett alighanem háttérbe fognak szorulni, de amelyeket honorálni is lehet azáltal, hogy Romániának politikai függetlenségét, demokratikus fejlődése minden lehetőségét biztosítanók. Oroszországnak pedig mindegy lehet, hogy jövendő politikájában a Dunáig felnőtt szomszédos Bulgáriára spekulál-e vagy a teljesen gyengének és morálisan megbízhatatlannak bizonyult Romániára. A független Románia örök ellensége maradna a megnagyobbodott Bulgáriának és örök veszélye a Balkánra békének, holott a monarchiához csatolt Románia külpolitikai törekvései beleolvadnak a monarchia törekvéseibe.
A Romániával való egybekapcsolódás nemcsak a monarchia érdeke, hanem Romániáé is. Románia elveszti ugyan uralkodóját (egy könnyet sem fog utána hullatni), de autonóm formában csatlakozva a monarchiához a békés továbbfejlődés minden lehetőségét biztosítja a maga számára. Az egyetlen háborús cél ez, melynél nem hasíttathatnak ki egy idegen állam testéből, annak gazdasági fejlődéséhez múlhatatlanul szükséges földterületek, nem szakítanak el egymástól testvéreket s az egész változás - hatásaiban - inkább kereskedelempolitikai, mintsem politikai.