Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám · / · Elek Artúr: Nevelőapám
Minden este hazajárt hozzánk attól fogva Barna. Kis padlásszobáját is újra elfoglalta a házunk tetején. Késő alkonyatkor, és este is, vacsora után, sokat sétálgatott Dorkával. Azokra a sétáikra én már nem kísértem el őket. Mindinkább elhúzódtam Barnától. Szemlátomást ő sem igen törődött velem, s föl se tűnt neki, hogy teljes egy hete nem mentem át hozzá a telepre. Dorottya elől is legszívesebben elbújtam volna. De nem hagyott. Sőt, olyankor, ha Barna távol volt, sokat foglalkozott velem; sétáira mindig el kellett kísérnem. A vízesés lett sétáinak kedves célja, s menet vagy jövet egy-egy kedveskedő célzással rendszerint megköszönte azt, amit enyelgő szóval «a fölfedezés»-nek szeretett nevezni. Egyszer nagy kedve támadt arra, hogy a vízesés lezuhogó árjában megfürödjék. Visszaküldött a völgyszűkülés bejárójáig, és megfogadtatta velem, hogy hűségesen őrt állok ott. A következő napokon megismételtük a dolgot.
Egyszer egy este Barna az egész famíliát meginvitálta a telepre. Jómagam nem mondtam nemet, csak éppen lemaradtam végső percben a kocsiról. Azt ígértem, hogy majd gyalog megyek át később. Nem mentem, inkább sorra jártam azokat a helyeket, amelyeket Dorottya fájó emlékűvé tett nekem. Még soha olyan üresnek és olyan reménytelennek nem éreztem az életemet. Minden elhagyottnak és elárvultnak tetszett, hogy Dorottya távol volt tőlük.
Öreg este volt, mikor a kocsi nagy zörögve megjött. Barna nélkül. Dorottyát is csak egy pillanatra láthattam. Fáradt - mondta - és a feje fáj, - azzal eltűnt szobájában.
Másnap egész délelőtt hiába leselkedtem reá. Csak déltájban jelent meg. Nagyon sápadt volt, lelkének fáradtsága meglátszott az arcán. Ételhez alig nyúlt, s az asztalbontást sem várta meg; visszahúzódott szobájába. Hiába vártam, hogy szokása szerint magához szólítson és sétára hívjon.
Barna aznap este sem jött át, de megérkezett helyette a legénye, Levelet hozott számomra, benne Barna arra kért, hogy látogassam meg következő nap a telepen.
Legjobbkor érkezett a váratlan hívás. Olyan árvának éreztem már magamat, hogy az első barátságos közeledés felvidámított. Az irodájában akadtam rá Barnára. Rajztáblája mellől kelt föl, mikor rányitottam az ajtót, erősen megszorította kezemet és maga mellé ültetett. Mentegetődzött, hogy megmászatta velem a hegyet; még azt hihetném, hogy valami nagy, vagy sürgős dolga volna velem. Pedig dehogy.
- Éppen csak látni akartalak - mondta csöndesen mosolyogva. - Olyan rég ideje jártál erre, annyi ideje nem beszélgettünk; egészen elidegenedtél tőlem. - S elgondolkodva tette hozzá lassan: - Igaz, én is tőled...
Egy percig elnézett a fejem fölött, az ablakon kifelé, azután felém fordult és a régi melegséggel mondta:
- No de újra a régiek leszünk... Nemsokára... Csúnyán elhanyagoltalak, azt sem tudom, történt-e benned azóta valami. Nem? Majd megexaminállak, ne félj!
Fölnevetett és megveregette vállamat. De bennem sajátságos érzéseket keltettek föl szavai. Az elmúlt hetek sok fájó gondolata mind megelevenedett. Eszembe jutott, amire az utóbbi időben nem egyszer gondoltam: Barna hajdani fogadkozása, hogy figyelője és ellenőre lesz a lelkemnek, s hogy előre figyelmeztet majd a készülő veszedelmekre. Azóta jól tudtam már, hogy rajtam a veszedelem és hogy a világ egyre feketül köröttem. De ő, lám, az élesszemű, az ütőér-tapogató, semmit sem vett észre belőle! Hová lett a nagy tudománya! Sejtelme sincsen róla, hogy mi történik bennem. Arról sem, hogy tele vagyok iránta kételkedéssel és bizalmatlansággal.
- Bizony, szégyen - tért vissza előbbi gondolatához Barna. - Majd elvesztettelek a szemem elől. De elvesztettem én egyebet is. Az egész telepet, a munkámat, a terveimet. Most keresem hozzájok vissza az utat.
Halkan fölnevetett és keserűen tette hozzá:
- Bor, búza, barátság, szerelem, mind megkerül, ha elveszett. De hol szedem én össze enmagamat? Lesz-e még ember belőlem, vagy ebek harmincadjára kerülök, ahogy megérdemlem?
Rám nézett és könnyű kézzel megsimogatta a fejemet:
- Ha jól ki tudnád nyitni a szemedet, most láthatnál ám valamit. Olyant, hogy egész életedre elég lenne tudománynak.
Csak sejtelmemmel tudtam követni gondolatát, úgy is el-elakadva. Barna megláthatta küszködésemet, de tán nem akart segíteni rajtam; nem tudott elszakadni a gondolatától. Azután egyszerre csak megsajnált:
- No de talán jobb is ha nem nyitod ki - mondta. - Mindig úgy gondolkoztam ugyan, hogy a férfiember ne felejtse magát álmaiban, inkább le se hunyja a szemét soha, töltse ébren egész életét, ha széjjelbomlik is belé! De talán nem volt igazam. Óh, hiszen férfiember!...
Férfiember - asszonyember... olyanegyféle, olyan nyomorult, olyan rongy! Ki tudja, talán inkább azok az igazak, akik holtukig álmot alszanak... Milyen békesség lehet tebenned! Csak legyen is, amíg lehet. Én föl nem kavarom. De hogy nyisd ki ajtaidat, inkább húzd be azt is, amelyik nyiladoznék! Senki szavára ne hallgass. Az enyémre sem. Az is ellenséged, aki még tanácsolni merne valaha valamit.
Mindig beszédes arcom végre elhallgattatta. Megsimította homlokát és fölállott.
- Piha! - mondta. - Már a szavamnak sem vagyok ura. Még összezavarlak a beszédemmel... Gyere. Menjünk innen.
Karon fogott és kivitt a telepre. Ott száz megmutatni és elmagyarázni való akadt. Ebéd után elkísért jó darabon, s mikor búcsúzásul kezet fogtunk, ezt mondta:
- Igaz! Dorottyának mondd meg, hogy holnap délután jókor átmegyek. Beszélni szeretnék vele. Kérném, legyen otthon.
Határozottan, kurtán beszélt, orra fölött, két szemöldöke között függőleges ráncokba húzódott a homloka.
Bennem ez az izenete megint mindent megrontott. Mint méreg cseppjei áskáltak lelkemben Barna szavai. Otthon Dorottyát kerestem, de nem tudtam hozzáférni. Megközelíthetetlen volt a szobájában, se hívó, se csalogató szóra ki nem bújt belőle. Hagyják pihenni fáradt idegeit - felelgette az anyám szerető unszolásaira. Csak másnap láthattam meg. Csodálatosan elfehéredett, láthatatlan szenvedésben átszellemült volt az arca. Magához szólított, de csak lassan ingatta fejét, úgy nézett reám szótlanul.
Megkérdeztem, nem megyünk-e a vízeséshez?
- Nem - felelte, és idegesen megrándította vállát.
Akkor előhozakodtam Barna izenetével. Félig lehunyt szeme hirtelen tágra nyílt, egy pillanatra reám meredt, azután félrefordította fejét. Lassú bólintással intette, hogy: nem.
Délután behívatott a kertből és megkérdezte, hogy elkísérném-e a vízeséshez?
- Örömest - feleltem rögtön -, de... hát Barna... - mondtam tétovázva.
Először láttam azt a fölbarázdálatlan királynői homlokot mély árnyékot vető kegyetlen ráncokba vonulni. Majd, mintha ellenvetésemet meg sem hallotta volna, mondta némi idő múltán:
- Hát akkor gyerünk.
Már kinn voltunk az úton, mikor megállott, felém fordult és halkan, hanyagul mondta, mint akinek véletlenül jut eszébe valami nem fontos:
- A puskáját otthon felejtette!
A puskámat én sétáinkra sohasem szoktam elvinni, mégis, mintha valóságos mulasztáson ért volna, úgy rohantam most vissza érte. Idegesen topogva állt addig egy helyütt Dorottya, s meg sem várta, míg utolérem, sietve indult meg előre. Csak azután lassította meg járását, hogy a falu elmaradt mögöttünk. Nyugodtabb lett, nem fordította fejét minduntalan vissza, mint addig, meg-megállott, hogy körülnézzen és megszívja lelkét a virágokból lassan oldódzó illatokkal. Öntudatlan vágyódással figyeltem el-elforduló testének, fejének, karjának gyönyörű mozdulatait. Annál a helynél, ahol a patak medre kimélyült - az öngyilkosok verme előtt - megállott és lenézett a sötét vízbe.
- Hogy az ilyen kicsi, szelíd víz is embert tud ölni!... - mondta inkább magának, mint nekem.
Majd rám emelte szemét:
- A másvilágon is szégyellném, ha ilyen semmi fojtana meg. Tenger legyen az a víz, amelyik elbánik velem, az is hajórontó dühében. Nem vagyok én játékszer, hogy tűz, víz fél ujjával fölbillentsen. Ingyen nem adom az életemet. Aki engem meg akar ölni, törjék benne össze maga is!...
Megrendülve hallgattam, szótlan álmélkodással.
Lassan megindult, és napernyője végével hosszú, kanyargó barázdát húzott a patakmenti nedves fűben.
- Szokott-e a halálra gondolni? - kérdezte váratlanul. És gyöngén elmosolyodott. - Milyen halált kívánna, ha maga választhatná meg a módját? Szép lenne lóháton menni a halálba, mi? Olyankor, amikor magunknak tetszik, nem amikor más parancsolja. Aki lovon ül, az mindig fölül van, az úr, az maga parancsol, azzal a halál is csak úgy bír, ha nekivetemedik és két kézre fogja a kaszáját. Ha férfi volnék, soha senki szolgája nem lennék. Sem életben, se halálban. Csak a kutya szófogadó, a ló engedelmes. Szolgáknak születtek. Az ember úr legyen, vagy pusztuljon el!
Már közeledtünk a vízesés felé. Már érzeni kezdett a szűk völgy árnyékának nedves hűvössége. Dorottya megállott és visszafordult. Csöndesség volt körülöttünk égen, földön, csak a füvek és virágok, a bogarak és madarak, a kis patak habjai lélegzettek benne.
Dorottya a vállamra tette kezét és mélyen belenézett a szemembe.
- Sokat fárasztom - mondta komolyan. - Tudom, nem is szép. De úgy kérem, mint barátomtól. Talán utoljára járok ma itt a vízesés alatt. Ugye, jól vigyáz majd, hogy senki meg ne zavarjon. Ha jönni látna valakit, jelt ad. Elsüti a puskáját? Megteszi?
A fájdalmas boldogságtól fulladozva feleltem gyorsan, levegő után kapkodva:
- Megteszem. Belélövök abba, ki meg nem áll a szavamra!
Férfias erővel szorította meg a kezemet. Ez, meg szemének fölvillanása volt köszönete.
Dobogó szívvel néztem utána, amíg el nem tűnt. Annyi mindennel volt tele a lelkem - de minden abban az egy szóban kapott alakot, hogy: barát. Barátjának mondott. Barátja vagyok... A boldogság ízét éreztem ebben a szóban. Édes szó! Édes a hang, amelyben megszületett, édes az ajak, amely alakot adott neki! A kezemben, testemben, egész mindenemben az ő keze szorítása remegett. S ahogy eltűnt alakja után meresztettem szememet, felhőzve, szivárványozva az ő illatának lebegését láttam... Csupa illat lett a világ. Édes, elandalító, bársonyosan sajgató a barátság illatától. Ébren vagyok-e? Nem álom-e az egész? Óh, ha álom is, bár tartana sokáig. Örökké! Milyen jó lenne örökre elaludni benne... Barátja vagyok... Ő mondta. Lelkembe szorította a szót, Nem vagyok szolgája, mint ahogy hittem. Szabaddá tett, barátjává ütött! Oh Istenem! - dadogta lelkem hangtalanul.
Mindenről megfeledkezett akaratom elbocsátotta a puskát. A fegyver kicsúszott kezemből - gépiesen kaptam utána. A cső hidege fölrezzentett, s mért, hogyan: Barnára kellett gondolnom. Akkor egyszerre minden megkeseredett bennem, amit édesnek éreztem addig. Hisz az is barátja. És micsoda barátja! S hozzá képest mi vagyok én? Semmi és senki. Játszótárs, ha unatkozik, kísérő, őrt álló. Szolga. Amaz, az úr. Olyan, aki lóháton megy neki a halálnak. Az nem remeg, mint most én, sohasem remeg... Meddig áltatott! Tanított, megtévesztett, félrevitt. Álnok barát. Ellenség!
A puska csövét szorongattam kétségbeesetten. Óh, be jó volna mindennek véget vetni! Elsütni a puskát és elterülni itt a parton. Azt hinné, vészjel. Futva jönne, s itt lelne. Megtudná, hogy kije voltam. Hogy megmondjam neki, ahhoz úgysem volna soha erőm. Úgy megtudná. És talán nem felejtené el, hogy voltam... Óh Istenem! - sírtam föl reménytelenül.
Hátra kellett fordulnom, mert lépteket hallottam. Keményen levágódó lépteit valakinek, ki egyelőre még láthatatlan volt a partmenti ösvény kanyarodása és a sűrű lomb mögött. Idegesen rántottam föl puskám kakasát és előre meresztettem szememet. Barna volt. Jól ismert kemény lépteivel jött gyorsan. Meglátszott arcán a meglepődés, mikor észrevett. Mindjárt lassítani kezdett járásán.
Engem valami érthetetlen ingerültség fogott el láttára. A sok keserű csepp, ami lassanként összegyűlt bennem ellene, most forrni kezdett, égni és dühben kirobbanni kívánkozott. Minden kihívónak tetszett rajta azokban a percekben, ellenséges indulatúnak. A járása, az arca, a hangja, mikor megszólalt.
- Szervusz - mondta nyugodtan és megállott. - Ha te itt, akkor Dorottya se lesz messze... Megmondtad-e neki, hogy mire kértem?
- Meg - feleltem összeszorított foggal.
- Nem várt meg. Most hát magam keresem meg. Arra van, ugye?
A vízesés irányába mutatott, s meg se várva a választ, megindult előre. De én elébe ugrottam:
- Nem lehet! - kiáltottam rekedten.
Barna megállott és rám meresztette a szemét.
- Nem lehet! - ismételtem. Dorottya meghagyta, hogy senkit se bocsássak át erre.
- Ugyan, fiam! - csitított Barna. De a szemöldöke ráncba húzódott. - Nem tréfálni jöttem. Dorottya is tudja, - azzal újra megindult. Meghátráltam előle és reá fogtam a puskát:
- Mindenkibe belelövök, aki erre át akar! - rikácsoltam magamból kikelve.
- Ne bolondozzál fiú, - mondta keményen Barna. - Elment az eszed? Csak nem akarsz rám lőni?
- De igen, ha vissza nem fordulsz... Vissza! - riadtam rá eszeveszetten, és remegő ujjam a ravaszt kereste.
Hirtelen mozdulattal félreütötte puskám csövét Barna. Abban a pillanatban megnyomta ujjam a ravaszt és nagyot dördült a puska. Villámló szemmel, sápadt arccal állt előttem Barna. A következő szempillantásban ellenállhatatlan erejű csavarással kitépte kezemből a puskát és csövénél fogva vad erővel meglóbálta a feje fölött. Azt hittem, menten széjjelzúz vele. De a puska hatalmas ívet hasítva a levegőben messzire röpült, a hegyoldali fák sűrűjébe. Barna pedig, mintha ott sem volnék, gyorsan megindult be, a vízesés felé. Csak ekkor kaptam észbe.
Első gondolatom a puska volt. A sűrűbe futottam érte. Fogcsikorgatva kerestem, téptem a lombot, törtem a gallyat, de nem leltem semerre. Egyszerre gyönge sikoltást hallottam messziről, azután Barnának hangját. Kétségbeesés fogott el:
- Dorottya! - ordítottam ész nélkül. - Dorottya! Segítség! - azzal rohanni kezdtem.
Néhány perccel utóbb már közelről hallottam a vízesés zúgását, rajta át foszlányokra tépetten két emberi hang heves csatáját. Tíz másodperc sem telt belé, és kifulladtan Dorottya előtt álltam. Fehér volt, mint a fal, ruhája rendetlen, mint a sebtében öltözködött embereké, a keze egy remegés. Barnának már csak a hátát láthattam. Vissza se nézve ment előre az ösvényen, amely egy darabon még a sűrűben kanyargott, azután elveszett benne.
- Köszönöm - mondta rebegő hangon Dorottya, és kezét nyújtotta. Most remegett az is, dobogott, mint durva marokban a riadt madár szíve.
- Úgy-e hazakísér? - mondta alig hallhatóan.
Azzal előre sietett. Szinte futva, körül nem nézve, meg nem állva, lelkendezve jártuk meg az utat hazáig. Otthon Dorottya eltűnt a szobájában.