Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám · / · Elek Artúr: Nevelőapám
A nap magason járt, mire feneketlen álmomból fölvergődtem. Házunk üres volt már, a kertben dolgozott mindenki. Ődöngve mentem egyik szobából a másikba, mint aki félakarattal keres valamit. A szalonunk ajtajában megálltam. Odabent a függönyök össze voltak húzva a napözön ellen. A szoba félhomályos volt, de a zongora előtt Dorottya ült és ujjai hegyével simogatta a billentyűket. Halkan danolt hozzá. Egyszer csak észrevett az ajtónyílásban, hirtelen felém fordult és egy gyors fejmozdulattal behívott. Le kellett ülnöm a közelében, egy nagy zsöllyeszékbe. Mosolyogva nézett rám sokáig, és egyet sem szólt. De hangtalan nevetése, mintha egész lelkét kinyitotta volna, és mindazt, ami múltjában valaha szép volt, arcára varázsolta. Boldogan izzott az arca lelkének mosolygásában.
Megfogta a kezemet és mély lélegzettel megszorította.
- Milyen szép volt a tegnapi sétánk - mondta, s a hangja, mintha lelkének rejtekajtaját is kinyitotta volna. Milyen kedves tájék! Azok a hegyek, a kis patak, az a gyönyörű vízesés! Soha elfeledni nem fogom. S ezt magának köszönöm, kedves, jó fiú.
Ezt mondta. S engem édes félelem fogott el és egy remegés lett a lelkem.
A szeme, az arca egyre mosolygott. Lassan szétnyílt az ajka és halk buggyanással, mint sóhajtó lehelet a szív közepéből, ömlött ki rajta egy halk dallam. Ujjai egy-egy megérintett hanggal kísérték a zongorán. Sok, sok esztendő elmúlt azóta, de bár soha többé nem hallottam, máig él bennem annak a dalnak emléke. Édesen szomorú órákban, ébren és félaléltan hányszor igyekeztem megfogni dallamát, hányszor nyúltam utána a levegőbe, mint boldog álma után az alvó gyermek! Miről szólt dala, nem értettem meg, de bizonyosan valami nagyon tisztáról, valami gyöngyházfényű barlangban hangtalanul izzó opálszínű vágyódásról, mert mennél tovább hallgattam, annál ismerősebbnek tetszett bársonyos, mély asszonyi hangja, mígnem végül annak az üde lelkű kisleánynak hangjára véltem rátalálni benne, aki egykor lehetett.
Miközben dalolt, a mosolygás fokonként visszahúzódott arcából. Mikor dalának végére ért és a zongorának egy hangos futama beleszakított a szövődő álomselyembe, újra megtelt az arca ragyogással.
- Milyen szép nyár! - mondta. - Boldog az, ki ilyen nyárban születik és ilyen nyárban hal meg... Maga, ugye itt született? Szép hely nagyon. Értem, hogy annyira szereti.
Mosolyogva, félig enyelegve kérdezgetett. Hogy nem unom-e magamat néha? Nem hosszúk-e olykor a legszebb napok is? Van-e itt társam, barátom? - Máskor hosszan tudtam volna felelni kérdéseire, de most nehéz volt hozzá a szívem és túlságosan zavart a lelkem.
- Ritkán unatkozom - mondtam -, van barátom is. Odaát a telepen. Ott mindenki jóismerősöm. Ma is odakészültem...
- Igazán? - csodálkozott a szavamba Dorottya. - Érdekes, éppen ma gondoltam rá én is, hogy jó lenne megnézni. Annyit hallottam róla, már valósággal kíváncsi vagyok reá. Nem mennénk át együtt?
- Szívesen - feleltem mohón - de mindjárt el is hallgattam. Barna jutott az eszembe. Fogadkozásom. A számadásunk.
Dorottya elgondolkozónak látszott.
- Még ma? - kérdezte azután. - Áh, még sem. Menjen ma csak egyedül. Majd elvisz, máskor, egyszer jókor reggel. Úgy tovább is odalehetünk majd. Jó?
- De akkor ma én sem megyek.
- Dehogynem - sietett szavával utánam Dorottya. - Mért ne menne? Menjen csak. Ugye elmegy? - kérdezte mosolyogva. Két szép sárgarózsa volt a kebeléhez tűzve. Levette az egyiket és nekem adta.
- A tegnapi szép sétánkért - mondta simogató hangon. S kisvártatva: - Ezt a másikat meg odaadhatja Párynak. Ha el nem felejti, megmondhatja, én küldöm.
Forró kezemben megremegett az illatos virág. Úgy tetszett, mintha ugyanaz a kéz másik mozdulatával visszavette volna ajándékát.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Még soha olyan nehezemre nem esett a hegyre kapaszkodás. Majd hogy vissza is nem fordultam, annyira oktalannak és céltalannak tetszett az egész utam. Barna arcát, szavait igyekeztem emlékezetembe idézni. Tegnapi elkeseredésemet akartam fölébreszteni, csalódottságomat, mellyel lemerültem az álom fenekére. De hiába. Barna helyett mindig csak Dorottya alakja jelent meg, és Dorottya szava, dala visszhangzott bennem remegőn. Neheztelés, keserűség helyett pedig szomorúságot éreztem, földre lehúzó nehéz szomorúságot.
Dél felé értem a telepre. Ott megtudtam, hogy Barna még reggel a Kajátó-ra ment föl a favágókhoz. Estig le sem jön. Szinte megörültem neki, és az első invitáló szóra leültem a kantin nagyasztalához. Késő délután volt, mire elhatároztam magamat, hogy utána megyek Barnának. Hiszen a rózsát, ha fonnyadtan is, ha szirma-mállottan is, át kell adnom neki.
A Kajátó erdős hegyeknek volt egyik elnyúló púpja. Tetején a gróf vadászkastélya állott hatalmas fenyőszálak között. Oldalában javában döntögették a favágók az épületfának szánt törzseket. Barna egy tisztásnak a füvében feküdt könyökére dőlve, és szokása szerint szemével igazgatta munkásait. Mikor meglátott, nagy élénken talpra állt és elém jött. Szótlanul nevetett felém, majdnem széles kedvű volt, ahogyan még sohasem láttam.
- Szervusz, fiam! - köszöntött hangosan. - De jó, hogy eljöttél. Reggel óta bánkódom rajta, hogy el nem hoztalak magammal. Szép erre, mi?
És a kikezdett oldalú fenyvesre mutatott, melyben mint a hegedő seb, vöröslött a hámlott kérgű fenyőfák törzse.
- De jó, hogy eljöttél - ismételte Barna - már nagyon kívántalak. Gondolom, te is látsz itt olyant, ami kedvedre lesz. Itt hagyjuk az embereket és megyünk egy kicsit kapaszkodni. Mi?
A síkos, barna avaron igyekeztünk előre, a sűrű fák között. Tele volt az erdő megmelegedett, fojtogató illattal. A fenyőfák félig levetkőzötten, vörösre sült bőrükből lehelték gyantaillatukat. Hamarosan fölértünk a tetőre. Onnan, a lakatlan kastély tövéből három vármegyére lelátott az ember, hosszan elhúzódó embertúrásokra, sárgálló tarlókra, zöld rétekre, a messzeségben föl-fölcsillanó erekre. A tágas völgyön túl, mintha felhők volnának, úgy derengtek viharos kéken a messzi havasok.
- Milyen szép nyár! - mondta Barna - gyermek voltam még, utoljára akkor láttam olyan kék eget, mint ez. Pedig sok földet megjártam, sok csodát is láttam. Soha elfeledni nem fogom azt a szigetet a Csöndes-óceánban, amin olyan nagy és pompázatos virágok nyíltak csak úgy vadon, hogy messziről báli ruhás lányoknak nézhette őket az ember. És olyan sűrű illatok eregetődztek belőlük, hogy a színüket látta az ember és szemével követhette tekergésüket a levegőben. Minden fa olyan volt ott, akár egy ország. Százféle állat lakott bennök és rajtok, odvaikban és rengeteg koronájukban. Estére aztán emberhangú madarak kezdtek danolni és felelgetni egymásnak. Azt hittem, soha olyan szépet nem látok többé... De hát ez is szép. Milyen szép!
Egy keskeny ösvényen lefelé indultunk. A szomszédságomban hirtelen megmozdult a lomb; szárnycsapásokat hallottam. Egy Mátyásmadár lebbent le az egyik fenyő csúcsára. Megérintettem szótlanul ballagó társam karját és a madárra mutattam. Mint aki álmából riad, olyan gyorsan kapott Barna a puskája után, de mindjárt le is bocsátotta.
- Nem! - mondta elmosolyodva. - Csak nem bántom szegényt. Nem vagyok én hóhér. Még a puskám csövének is sajnálnék ma fájdalmat okozni.
- Hallod-e fiam - kezdte egyszerre -, velem maradhatnál ma végig. Mi lenne, ha a deszkapalotámban aludnál? Valakit hazafuttatok édesanyádhoz, hogy ne várjon és ne féltsen. Jól esnék ezt a napot veled töltenem. Még a Tátorjánra is elvihetnétek - azzal egy sziklacsúcsban végződő erdős hegykúpra mutatott. - Ilyenkor ontja ott a sziklaoldal a tiszta forrásvizet. Gyönyörű az.
Szabódtam, de nem ellenkeztem. Barna örülni látszott engedékenységemnek.
Egy keskeny kis völgyön haladtunk át, meglábaltunk egy kavicsokon meg-megcsillanó kis eret, azzal már a Tátorján-hegy tövében is voltunk. Süppedős zsombékon igyekeztünk előre. Cuppogott lábunk alatt a vízben fürdő fű. Fáradságos volt benne a járás, de gyönyörű a sok tarka virág és a nedvtől duzzadozó százféle zöld színű növény.
- No most már nem sokáig nyúzatjuk magunkat - mondta Barna; azzal egy fölfelé kígyózó ösvényre mutatott. Ott megpihenünk. Ételt, italt is kapunk Csalamányos gazdától.
Csalamányos gazda csak ezen a csúfnevén ismerték a vármegyében - híres férfiú volt környékünkön. Híres a boráról, meg a lányairól. Közülök már csak egyik volt vele, a legfiatalabbik, a többit férjhez adta. Lenn a falunkban mindenki tudta, hogy Barna sokat jár föl a hegyi csárdába. Fél füllel olyat is hallottam róla, hogy babája volna a kocsmáros leánya. Most ez mind eszembe jutott, és izgatni kezdte érdeklődésemet.
Hangos örömmel fogadott a gazda. Kiáltozására kibújt a lánya is, hamvas rózsás arcú, nagy fekete szemű leány. Hirtelen öröm futotta el az arcát Barna láttára. Az megemelte előtte kalapját és megszorította kezét. Barátságosan beszélgetett véle, de sem a hangjában, sem a szavában nem volt bizalmaskodás. A leányt figyeltem. Férfiak, asszonyok sokat emlegették a falumban, sok rosszat tudtak reá. Engem inkább valami sajnálkozás fogott el iránta, ahogy egy-egy pillanatra meg-megvidámodó, de mindjárt visszaszomorodó arcát néztem. Szép lány volt, jól megtermett, üde teremtés, de valami a lelkét rághatta. Barna bort kért és töltött belőle nekem is, a lánynak is. Szemlátomást nagyon ízlett neki az ital, sűrűn hajtogatott belőle, egyre jobb kedvű lett tőle. Jó kedve beszédessé tette, szapora szavúvá és tréfálkozóvá. Egyszercsak fölugrott, összecsapta bokáját, gálánsul meghajtotta derekát és valami mulatságosan túlzott udvariassággal a leányra köszöntötte poharát:
- A kegyed egészségére, Zsuzska nagysád!
- Ejnye, be fajnul beszél ma, Barna úr - mondta a leány. Tréfásan akarta, de megérzett a hangján, hogy inkább fáj neki a dolog.
- Sebaj, Zsuzsika - mondta Barna -, így többé úgy se leszünk soha! Hadd maradjak az emlékében fajn fiúnak.
A leány szemét elfutotta a könny, de hirtelen letörülte és mosolyogni igyekezett.
Messze a fejünk fölött, az égnek kékében egy rablómadár keringett.
Kánya volt-e, ölyv - nem ismertem rá. Barna észrevette és hangosan ráköszöntötte teli poharát:
- Az Isten éltessen boldog madár, égnek lakója, szürke angyal! Hej, beh jó lenne ott, ahol te, szárnyasan, tollason!
Barnára néztünk. A szeme nevetve csillogott, az arca változatlan volt, még csak nem is pirosabb a szokottnál. Azt hittem addig, hogy tán az ital beszél belőle. De nem. Csak a kedve emelkedett neki, a szava józan volt teljesen. Enyelegve beszélgetett Zsuzsival, tréfálkozva rólam, a fiáról és tanítványáról, mint ahogy mondogatni szerette. Aztán egyszerre csak vállára csapta a puskát és kurtán azt mondta:
- Gyerünk.
Egy szegény anyóka jött velünk szembe. Rőzseköteget cipelt fáradt vállán. Barna megállt előtte, összekapta a lábát, megemelintette a kalapját, ugyanolyan gálánsul, mint az előbb a leány előtt. A nénike szótlanul álmélkodva nézett vissza felénk.
- Te fiú - mondta egyszerre Barna -, nem tetszel ma nekem sehogy. Mért nem nyitod ki a szádat? Szavadat se hallottam még. Tán rejtegetsz valamit magadban?
Megrezdültem, mert hirtelen eszembe jutott Dorottya és az üzenete. A rózsa után kaptam, gomblyukamhoz. Még benne volt, szerencsére. Óvatosan toltam ki belőle, a száránál fogva.
- Dorottya küldi.
Barna arca felragyogott.
- Ejnye fiam - mondta jókedvűen is, szemrehányón is s elvette a fonnyadt rózsát, megnézegette nagy szeretettel, azután a kalapjához tűzte - micsoda ember vagy! Mikor az apáddal is így bánsz! Éppen ideje, hogy eszedbe jutott!
- Tudod mit? - mondta kisvártatva. - Talán inkább gyerünk ma haza. Elkísérlek. Együtt megyünk. Ha szállást adtok, akár nálatok is alszom. Jó? - kérdezte, hogy sem igent, se nemet nem mondtam indítványára.
- Jó - feleltem végül kurtán, hogy ketté messem kezdődő szorongó érzésemet.
S attól fogva csöndesen lépkedtünk egymás mellett. Barna meg-megállt. Mintha lelkes állattal volna dolga, meg-megsimogatott egy-egy fényes zöldű falevelet, vagy nagy gyöngéden félretért egy-egy teherrel megrakodott hangyának az útjából.
Sokáig illesztgettem, rakosgattam nyelvemen a szókat, mígnem rászántam magamat, hogy megszólaljak.
- Nem is tudtam - mondtam -, hogy ismeritek egymást.
Élénken felelte rá Barna, gondolkodás nélkül:
- Oh igen, régóta.
Majd ellassúdó hangon, szót szóhoz téve, folytatta:
- Sok éve annak. Régi történet. Nem szívesen emlékezem rá, kivált most. Majd elbeszélem egyszer. Nincsen benne titok, legfölebb restellnivaló. De előtted még az sem.
Az emlékezés szótlanná tette. A régi Barna lett megint, akinek addig ismertem, a maga felé fordult, elgondolkozó férfi. A sugárzás, mely lelkéből néhány órára arcára kivetődött, mintha kialudt volna. Csak a falunk határában élénkült meg újra. Gyorsabban lépkedett, felvidámodott, beszédesebb lett.
A kertünk ajtaja előtt Dorottya jött felénk. Mosolyogva nyújtotta kezét Barnának:
- Vártam - mondta könnyedén.
- Tudom - felelte komolyan Barna.
Ennyi volt mindaz, amit elárultak magukról. Sokat beszélgettek az est folyamán, sok mindenről, de bár feszülten figyeltem beszédüket, egyetlen szavukat sem tudtam elkapni, amelyben gyanakvásom és még öntudatlan féltékenységem megülhetett volna. Közben nekem is jutott néhány barátságos szó. Dorottya enyelegve dicsérgetett Barnának. Az kapott az alkalmon.
- Hogyne - mondta azzal a melegségével, amelyben még nemrég olyan meghitten nyugodtnak éreztem magamat - a nevelt fiam. De még sokat kell megtanulnia. Nem könyvből, abból már sokat is tud, az életből. Majd, majd... - fordult felém tréfásan is, titokzatosan is, mint aki olyanra céloz, amihez csak ketten tudnak.
Vacsora után vendégek gyűltek házunkba. Kimentem előlük a kertbe, az elsötétedett este hűsébe. Nem sokáig voltam egymagamban. Mások is kijöttek. Dorottya is. Magához hívott és vállamra tette kezét. Kirándulásom részletei iránt érdeklődött. Hogy Barnára hol akadtam rá, hogy merre jártunk és mi szépet láttunk. Minden kérdésére megfeleltem, de hosszasan csak arról beszéltem, ami leginkább megkapott azon a délutánon: a Csalamányos csárdáról és lakóiról, az öreg csaplárosról és a szép Zsuzskáról. Dorka figyelve hallgatta beszédemet, végül egy gyors kézszorítással elbúcsúzott tőlem. Bement a világos házba.