Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény
VI.

Amint felébredt reggel, már szomorú volt.

Idegen helyen ébredni mindig kellemetlen; sajnálta, hogy tegnap délután itt maradt: haza kellett volna mennie. Most napfényen, melegben, emberek szemeláttára visszagyalogolni a falujába... Jobb volna misszionáriusnak menni a vadak közé... Legyintett: az sem volna jó...

Kinn marhák bőgtek az udvaron s amint ingben az ablakot kinyitotta, a tegnapi cselédlány ott állott s rávigyorgott.

Egy ideig szórakozottan nézett a lányra, akkor észrevette, hogy jól esik neki. Friss volt, ruganyos, olyan ártatlan és reggeli vidámságú, mikor már régen tovább ment a tehenekkel, még mindig érezte a piros arcát, a vizesen fésült, hosszú fonatban vállán lógó barna haját, s arra gondolt, mikor kap már egyet ezek közül a nők közül, akik oly csodálatosan hemzsegnek, nyüzsögnek az életben s az ember nem tudja, voltaképpen mik is, mire valók, mért vannak egyáltalán...

Leült az ágy szélére. A kollégiumban lustán szokott öltözni, ha vakációja volt, egész nap ellógott mosdatlanul, fésületlenül... Most csak a friss víz ébresztette fel... Amint belenyúlt, előbb összeborzadt, aztán szerette a hideg vizet, ahogy a testét végigizgatta... Soká mosdott, mosakodott, öblögette magát, kezét, karját, nyakát, fejét, mint a kacsa s egészen felfrissült... Mikor már meg is törülközött a vastag, puha bolyhos szövésű kendőben egész más ember volt. A törülköző végére az volt kivarrva: «Jó reggelt!» Bizonnyal Mártácska: látta, hogy feküdt a puha nagy kendő a lányka puha ölében... A cseléd szokta erős markában mosni: látta, hogy mozog a lány teste a mosóteknő fölött...

Már fel volt terítve az asztal a tágas előszobában, mikor kijött. Aranyszegélyű kávéscsészék voltak felrakva, sárga abrosz, sárga szervéták, egészen könnyű és finom szín... Milyen vidám s üdítő; mindig gyűlölte a sárga színt, félt tőle, a nagyanyja valaha, kisgyerek kori emlék, zsidószínnek mondta: azóta valami megvetés volt benne a sárgára s most egész el volt tőle bájolva, úri és finom és jóleső volt neki.

A kutyája állott a küszöbön s boldogan ugrott a gazdája térdére... Kicsit undorodott a kutyától, félt is tőle, nem szerette: úgy tartotta maga mellett, mint egy ellenséget, állatot, vadat, félelmes emlékét állatiságunknak, nem tudta emberszámba venni, pedig ember érzéssel, mint életnyomorultat tartotta el. S nem tudta állatnak, rögnek, fadarabnak tekinteni: gondot okozott neki, ennie kellett adnia?... S a kutya félt tőle, sohasem bizalmaskodott; nem értette, most mi ütött hozzá: aztán meghatotta a dolog... Szegény kutya, ez is idegenben érzi magát?... s így megörült, hogy meglátta a maga ismerősét?...

- Szervusz - mondta neki elmosolyodva s lehárította magáról. A kutya azonnal, a legkisebb ellenállás nélkül félre kotródott s ez megint meghatotta. Hogy nem neveletlenkedik, nem erőlteti a szeretetet, a testi érintkezést, ami pedig úgy látszik annyira jól esik neki.

- Szervusz - mondta újra s olyan gyöngéden, amilyen hangot még sohasem adott. - Te bolond, te... - s megsimogatta a kutya kerek fejebúbját... A kutya csaholt és ő neki könny szökött a szemébe.

Aztán megszagolta a kezét, büdös volt a kutya szőritől; fanyalogva mosolygott:

- A jószív nem veszi el a bűzt... - mondta aforizmásan.

De egész megenyhülten ment ki a tornácra.

Milyen nagy gazda ez a pap! Szép nagy ház, oszlopos tornác, derék tágas udvar s bent finom úri bútorok... Az ő nagyapjánál, azazhogy az apjánál (mert hisz ez szegény úgy élt, ahogy a nagyapjától örökölte az életet) híre sem volt efféle uras módnak, csupa ócska holmi, sötét, közönséges, megunt politúros bútorok... Ha ő megházasodik, modern bútort vesz... Még ennél is modernebbet, amilyen itt van... Ah, megtudná ő mutatni, hogy kell élni...

- Jó reggelt!

Persze, hogy Mártácska volt.

- Kisztihand, ilyen jókor fenn van?

Márta csengően, édesen felkacagott.

- Mikor volt az!... Maga valami álomszuszéknak tart engem?

- S maga rossz embernek tart engem?

Mártácska elgörbítette a száját s huncutosan szólt:

- Nahát nem éppen a legjobbnak - nevetett -, de én olyan jószívű vagyok, hogy még magáról sem tudok rosszat feltenni.

- Püff, - mondta Miklós önkéntelen s ezen mindketten soká nevettek.

- Márta! - szólt bentről a papné.

- Tessék?

Márta beszaladt s Miklós illőnek találta, hogy körülnézzen egy kicsit az udvaron; kissé pedig menekült a papné reggeli mosolya elől.

A tehénistálló előtt egy öreg magyart látott, szemébe húzott széles kalapban állt, a kalapja száz esztendős lehetett, nem volt se zsinórja, se formája, vastag s fényes volt, mint a bőr, feltűnt neki értelmes arca, nagy horgas orra.

- Jó reggelt.

- Aggyonisten - mondta az ember s az ujját a kalap széle felé billentette.

- Hány darab marha van?

- Tizennyolc.

Benézett az ól ajtaján s a trágya éles és nem kellemetlen szaga melegen csapta meg. Kint párás volt s kissé éles a levegő, vízcseppek özöne volt lecsapódva a pókhálókra s a fűszálakra.

- Most nincs itthon csak három darab - mondta az ember. Miklós nem értett hozzá, nem bánta. Neki az is mindegy lett volna, ha az egész istálló tele van.

- Maga ide való? - szólt inkább az emberhez, aki kicsit idegen volt neki, formára; jó pásztor-alak.

- Nem én, uram. Szikszóra, ha tudja hol van.

- Kassa mellett. Tudom.

- Arra, a.

- Hogy kerül ide?

Az ember kissé megmozdult. Olyan nyugodtan állott, mint egy nomád törzsfőnök.

- Elhozott a balsors... Mer hogy nálunk a napszám kicsi volt, huszonöt, harminc krajcár, egynéhányan felszedelődzködtek, hogy gyárba mennek Miskócra... Nekem is mondták: gyüjjön Gábor bátyám, forint húszat keresönk... Így elgyüttönk. Gen de szappangyár vót, osztán má másnap négyen elszöktek, csak magam marattam-e; egy valamékkel... De nekem is elég vót három hónap, akkor úgy került, hogy ehhez az Ardayhoz kerestek aratókat azon a tájon. Azokkal elgyüttem. Ott vótam őszig, beálltam. Gen, de nagyon keveset fizetett, csak hat forintot egy hónapra, abbúl nem lehetett megélni. Oszt ez a tiszteletes úr meg megszólított, hogy gyöjjek hozzá, kapok bennkosztot, meg öt pengőt. Hát ez mégis jobb.

Miklós csodálkozva nézte az embert. Az arca piros volt, tele volt, nyugodt volt: de minek él ez az ember. Öt pengő meg bennkoszt...

- Komenció van? - mondta. - Fejelés csizma...

Úgy mondta ezeket a szavakat, ahogy visszaemlékezett gyerekkorából a cselédfizetésekre. Ezeket a szókat szokták emlegetni.

- Nincsen semmi - szólt az ember -, csak öt pengő, meg bennkoszt. Ezért a fejelésér hat pengőt fizettem s a nagy csizmáját kicsit előre mozdította, csúnya nagy bőrdarab volt rávarrva fejnek.

Miklós csak most értette meg, hogy a konyhában eszik. Hallgatva nézte az öreget.

- Nincs magának senkije?

- Nincsen bizony uram.

- Felesége? Nem is volt?

- Dehogynem volt, kettő is vót nekem. De micsinájjak, ha elhaltak. Mán került vóna, hogy megházasoggyak, dehát, minek az, hogy az embert egy szúette sátorkaró várja otthun...

- Hány esztendős? - kérdezte tűnődve Miklós.

Az öreg megemelte a kalapját:

- Istennek hála, hetvennégy.

- Hetvennégy! - kiáltott fel Miklós és szinte ijedten nézte az öreget, akit ötvennek se gondolt. - Isten éltesse - tette hozzá.

- Köszönöm - mondta az öreg s újra megemelte kalapját, a feje egészen kopasz volt, fehér a kalap alatt s ősz hajszálak libbentek meg tar szélén körül.

Miklós tűnődve, kutatva, szomorúan nézte:

- Gyereke nincs, nem is volt?

- Dehogynem vót, kedves uram, vót nekem kettő. A nagyobbik fiamra rászakadt a bánya, ott veszett, a kisebbik fiamat agyonlőtték a csendőrök.

- A csendőrök... Mért?

- Hát, vadra járt... vadászott... nagyon ügyes gyerek vót... Nem vón nekem semmi bajom, nem kellett vón nekem vén fejjel a szülőföldemről elbujdosni, ha csak ez megvóna, már éppen házasodott... De így sztán nem lett nekem menyem, nem vót aki mosson rám.

Miklós dermedten, komolyan, megdöbbenten nézett az öregre. Nem volt annak a szavában semmi panasz, semmi keserűség, semmi indulat; semmi érzés: nyugalom volt benne és tény.

Megdöbbentő volt.

Miklós úgy állott szemben vele, mint a természet előtt: ahogy nem bírja megérteni az emberi ész, hogyan, mért s mire nő a fa a földön, s a felhő az égen s a könnyű szél, ami az arcunkba csap: úgy nem értette meg az öreg magyar vas természetét, elpusztíthatatlan fizikumát s bánattalan és nyugalmas lelki alkatát.

- Tiszteletes úr, tessék jönni fröstökölni - mondta mellette csendesen és tisztelettel ugyanaz a cselédlány, aki már kétszer feltűnt neki. Ránézett. Ugyanabban a félig piszkos ingben volt, amiben tegnap, ugyanabban a piros szoknyában s az arca szemérmesen és idegenül s mégis valami csodálatos közvetlenséggel bandzsalított rá.

Miklós szórakozottan megfordult, otthagyta az öreg magyart, aki rendíthetetlen nyugalmával állott tovább az istálló ajtajában... Mire vár?... Itatni akar... vagy egyidős a Természettel?...

- Igazán menjek? - mondta váratlanul Miklós a kis cselédlánynak, aki előreeresztette őt.

A lány fölpillantott rá, s elvihogódott.

- Hát - mondta, s lesütötte a fejét.

- Hogy híjják? - mondta aztán Miklós s a vére pezsgett.

A lány újra felnézett s ő elpirult.

A lány pedig oly furcsán lesett fel s már volt a hangjában valami, ami több mint a természetes bizalom s kevesebb, mint a tisztelet.

- Erzsus. Nímet Erzsus.

- Osztán van szeretőd?

Maga sem vette észre, hogy is pattant ki a száján a szó, de ő maga lázba jött tőle. A lány lekapta a nyakát a válla közé s hirtelen el kezdett kacagni, de csak úgy befelé a keblébe. Ahogy fordult, megrendült a melle a kemény ingben. Pici kis mozdulattal a kemény mellecske, csak a fiatalember szeme látta s a vére fogta el az izgalmat, lángba borultan.

Aztán futva előreszaladt a lány, meghajolva, bújva, nevetését csiklandósan, s csak mikor már szinte a lépcsőnél volt, akkor mondta vissza egyszerűen s boldog vihogással:

- Nincsen nékem.

S belibbent a konyhába. Miklós bánta, amit tett. Ha valaki észrevette volna.

- Pfuj - mondta magában s igen jól érezte magát. Juj, a papné már megint olyan fennkölt és melankolikus.

- Jó reggelt, kedves barátom - mondja felderülve, s a szeme kutatóan csillog.

- Kezét csókolom, jó reggelt kívánok.

- Apa már kint van a szőlőben - szólt Márta elevenen. - A jövő héten szüret, most kénezik a hordókat.

Teát kapott, aranyszínű teát. De jó volna istenem, igen gazdag lenni, kényelemben élni, úr lenni... Hideg sültek voltak felrakva, remek szalonna, méz...

Mártácska semmiségeket beszélt, ő folyton s jóízűen mosolygott, de egyre szórakozottabb lett, s nem értette, nem hallotta, mi van körülte.

Valamit nem értett. Ez az asszony tegnap azt mondta, segíteni fog rajta... átviszi egyik sínről a másikra, vagy mit... Egyszerre megrémült: ez a jóakaratával akar segíteni?... ez csak részvéttel van ő iránta?... ez csak erkölcsi javakat akar neki nyújtani?...

El is vörösödött erre a gondolatra: arra, hogy ő egyebet is várt? Vagy gondolt?... Hisz az rettenetes volna, az a süllyedés, ha...

Lesütötte az arcát s erősen meredt a csészéjébe s nem látta, hogy az asszony milyen kimondhatatlan gyöngédséggel nézi az arcát, szakadatlan és kitartóan...

Márta hirtelen felugrott, kinn kocsizörgés volt az utcán s szokott kíváncsiságával a tornácra szökött, mint mindig ha szekér ment el előttük, azt mind látnia kellett.

- Bódi bácsi, Bódi bácsi - kiabált hirtelen.

Az anyja ijedten figyelt fel, meg akarta állítani, s kiáltott is neki:

- Márta!

A kislány nem hallotta s nemsokára ragyogó arccal jött vissza:

- Azért se fog gyalogolni! - mondta.

Miklós figyelte az asszonyt, de az most magába volt zárkózva s valami titokzatos mosollyal hallgatott.

- Az Arday kocsija - futott vissza lélekszakadva. - Kiáltottam neki, hogy álljon meg, vigye haza a tiszteletes urat.

Matolcsynak fonák volt a dolog s kissé kellemetlen. Már megállapította magában, hogy nyilván Arday volt az az ember, akiről a papné tegnap beszélt... Folyton ellene beszéltek, ő is, meg a pap is... Nagyon szerette volna megtudni, nem ő volt-e az asszony első férje... Most leste az arcát, de az nem tiltakozott ellene, hogy ennek a kocsiján menjen haza; egészen magába volt zárkózva.

- Melyikből vigyek neki? - lelkendezett Márta.

Az anyja vállat vont.

- Szilvóriumot.

Márta beszaladt a szobába.

A papné egy kis tekercset tolt oda Miklós elé.

- Legyen szíves majd otthon írja össze, hány darab...

Miklós nem szólt, megdermedt.

- Tegye el.

Erre habozva vette a kezébe a pici csomagot. Oly súlyos volt, hogy megijedt; pénz volt benne, bizonyos, hogy arany.

Habozva, hogy miképpen dobja vissza, hirtelen a markába szorította, mert Márta megjelent az ajtóban egy hosszú pohárral, amilyet a falusi kocsmárosok szoktak tartani pálinkának. A pohár színig volt fehér pálinkával s ő nevetve mondta:

- Örülni fog az öreg.

Mikor kiment, a papné így szólt:

- Majd annak idején ugyanennyi darabot ad nekem vissza...

Miklós meg volt sértve, komor volt, szerette volna visszadobni... Égette az ujját. Szégyellte visszaadni. Szégyellte megköszönni, szégyellte magát.

- No kedves barátom... - mondta sokára az asszony s szelíden és könnyesen mosolygott. - Meg akar bántani?...

Elfordult, és olyan mozdulatot tett, Miklós megrémült, leszédül...

Halálos sápadt lett; a fiatalember arcán végre meglátott valamit, amitől kivilágosodott előtte minden: undort látott és rettegést és kapzsiságot... Látta, hogy ez a fiú nem szereti őt, fél tőle s elfogadja... És erre összeomlott, össze mint a múmia, ha a friss szél éri... Egy pillanat alatt vége: s megjelent a szemében az öregasszony könnye. Óh, mért tette, mért adta, az Arday pénzét adta, egyáltalán hogy feledkezett el az idő szaváról...

Meghalni, meghalni: bú és bánat fog eredni e pillanatból... s nem mert többé fölnézni a fiatalemberre.

Ezt meghatotta az öregasszony hirteleni megvénülése, a szemeláttára omlott össze s lett múmiává... Nem érezett jogot magában, hogy végképp megsemmisítse azzal, hogy visszadobja neki a pénzt s nem álmodta, hogy ezzel mentette volna meg...