Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya
Mielőtt belépett volna Márta, a papné gyorsan oda hajlott az asztalon át Matolcsyhoz, mintha sietve meg kellene mondania még valamit.
- Különben tudom az okot...
Ez csodálkozva nézett föl s nem szólt.
- Mindennek az okát!...
S az ajka remegett, mintha akarná is, nem is, kimondani.
- Mindennek az okozóját...
Matolcsy zavartan nézett a papírjaira, nem értette az összefüggést a tanulmányával s szerette volna elrendezni s eltenni az írást, mielőtt Márta bejön; a papné fölényesen, fájón elmosolyodott.
- Nem a mindenség okát - szólt -, hanem a maga szerencsétlenségéét...
Lehajtotta a fejét.
- Ugyanaz az ok tett tönkre engem is...
Kis szünet után, kissé fanyarul, kissé könnyesen:
- Ugyanaz az ember...
Matolcsy nem titkolhatta álmélkodását:
- A kurátor... - mondta tétován.
- Mi a kurátor... az csak eszköz... Az csak az ő eszköze.... A nyomorult... a gaz...
S a szeme egészen lehunyódott s az arca fakó lett, csak az arcélén jelent meg egy kis vörösség. Torz és medúza vonás jött ki az arcán s gyűlölettel, megvetéssel fordult ki, valami félelmes érzés a mélyből.
- Megrontotta az életemet... megölte... megfertőztette... a nyomorult... a nyomorult... hogy neki kellett jönni erre is... hogy magát... kedves...
A szavak töredezetten jöttek ki, rekedten és alig érthetően. Matolcsy nem mert ránézni s mégis rajta függött a szeme s a testén hideg borzongás futkosott... Nem tudta mért, Ardayra gondolt, a falujabeli földesúrra, s valami iszonyatot érzett... ha ennek az asszonynak köze volt vele.
- Akinek megvan mindene... pénze, hatalma, ereje... csak ronda, buja állat... az megérzi messziről a tiszta lelket... hogy...
Matolcsy egyre jobban megdermedve, meredt az asszonyra, aki most megrázkódott, aztán villogó szemmel nézett a fiatal férfira:
- Magának gazdagnak kell lenni... előkelőnek... nagy tudósnak... sikerének kell lenni az életben... irigyelt embernek... egy nagyszerű férfinak... s... az is lesz!... Maga nem tudja, hogy milyen törpék, milyen törpék az emberek... hogy mi ez az egész undok élet, hogy itt csak a pénz számít, a flanc, az hogy ki hol született, minek született: mindenkinek ki van jelölve egy sínpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz... De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sínről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés útját... és az a másik leszorul, kiesik... az nem baj: fő, hogy jó sínre kerüljön valaki... és hagyja ott a maga régi nehéz útját... Én nem tudom, hogy maga mi lesz: de én érzem: maga egy nagy ember!... maga egy nagy lélek, aki az istennel is el tud bánni, hogyne tudna az emberekkel... talán költő, talán tudós... talán... tudomisén mi... talán pap... egy nagy pap... amilyen még nem volt... Ma még a pusztában, mint Keresztelő szent János... Krisztus... mindenkinek kellett a pusztában szenvedni... Mózesnek is... de maga különb náluk: azok szenvedni tudtak másokért, de maga tudni fog kegyetlen lenni... tud dühödött lenni... én megéreztem, hogy maga irtóztatóan kegyetlen ember... de nagy ember... A nagy lelkeknek szabad hóhérnak lenni... csak azok a kis dőzsölők, csak azoknak nem szabad, akik arra születtek, hogy hóhérok legyenek, már a lélegzetükkel másoknak a levegőjét szíjják el és minden falat, amit megesznek, a más falatja, de a nagy ember: nem a más levegőjét fogyasztja el, hanem elfogyasztja a levegőt, hogy nem marad semmi... nem a más falatját nyeli le, hanem lenyeli az Embert... fölszí és lenyel és megemészt mindent: tudomisén, másnak a gondolatát, mint a veréb a kalászból: kiszedi másokból a magot és csak ő van... én látom, hogy maga egy ilyen nagy ember... és én leszek az a váltó sín, nem tudom, hogy híják a pályaudvarokon, amivel a vonatot áttolják idegen pályára...
Ezt mind oly halkan, gyorsan és szájának oly merev vonaglásával mondta el; Matolcsy teljesen kiegyenesedve és mereven ült a helyén és csak nézte.
- Majd egyszer elmondom... - szólt az asszony és két kézzel két felé simította az arcát s úgy hagyta azt a tenyerében, mint egy beteg csibét... Sápadt volt s fakó... s Matolcsy most megint szerelmes volt bele... már ismét gyöngéden és meghatottan nézte s úgy szerette, hogy ennyire öreg és fáradt és ráncos a szeme... úgy szerette, s most már kételkedett benne, hogy az asszony megcsókolta őt...
- Kis falu papnéja... mondta magában. - Mennyit szenvedhetett, mit élt... egy kis papné... és mi lakik benne...
- Márta, Márta! - kiáltott aztán, kis szünet után az asszony. Mintha kész volna, megkönnyebbült volna.
- Anyukám, anyucikám - kiáltott vissza a tornácról a kislány, aki nem találta őt.
A papné a kézimunkáját ölbe vette, kiterítette. Mosolygott, befelé mosolygott, egyszer sem nézett a fiatalemberre. Valami állandó mosoly volt az ajka szélén, amely emlékeztetett most a keleti szobrok érzékfeletti mosolyára.
- Jé, maga itt? - sikoltott fel Márta. Matolcsy félszegen állott fel.
- És hogy kuttognak itt!... no de milyen csendben lappangtok, anyusi!
- Kezét csókolom - mondta Matolcsy, a hangja idegesen rekedt volt.
A papné fel sem nézett, az arcán még erősebb volt a dermedt mosoly.
- S milyen csönd! A tiszteletes úr talán prédikál? - szólt a kislány, aki csak úgy össze-vissza beszélt s profán volt, mint egy kismadár.
- Mit csinál Margit? - szólt az anya, aki gyorsan felpillantott s a fiatal ember arcán megnézte, mennyire üdült fel a lány csacsogó napsugaras hangjára.
- Jaj, az egy drága teremtés - szólott Márta. - Úgy híjtam, hogy jöjjön... - s kicsapta az asztalfiókból a saját kézimunkáját az asztalra - tele csapta vele, leányillattal, lányfényességgel a fiatal ember szemét.
- Szeles vagyok anyuci?... Bocsánat: szokásom...
Érezni lehetett rajta, hogy erővel csacsogni akar.
- Miljő kérem, húsvétkor kezdtem: húsvétra már készen is lesz...
A fiatal ember enyhén mosolygott, mint bácsi a gyereken.
- Egészen az apja - szólt a papné kissé feloldódó könnyebb mosollyal.
- És ez egészen a mama - feleselt a lány a kézimunkáját mutatva -, minden öltés anyai felügyelet alatt készült, kérem.
Szélesen és vidáman nevetett, apró fehér foga a piros ínyekkel virított.
A fiatalember úgy tűrte a furcsa szókat, mintha rozmaringszállal csapkodták volna, minden ütésnél illatot érzett.
- Jaj istenem, csak már egyszer olyan hibát tudnék csinálni, hogy a mama megvonná tőlem az örömet, hogy kézimunkázzam.
Matolcsy kissé fölnevetett:
- Nálunk volt a püspöki hivatalban egy... kollegám... - mondta halkan, simán. - Aki nagyon nem szeretett irodában dolgozni s ahányszor berendelték, mindig csinált valami baklövést, csak hogy kitiltsák... Nem szeretett az illető úr az íróasztal mellett ülni, számokat összeadni, azt különösen nem...
- Hát annál jobb is kurizálni - szólt Márta.
Matolcsy odalesett a papnéra.
- Nem is volt rossz gusztusa - folytatta pityegve Márta. - Gratulálok annak az úrnak. Küldje ide.
Úgy tett s úgy kacsintott, hogy egész biztos benne, hogy az «illető úr» itt ül. Miklós most először életében, magára vállalta egy idegen ember léhaságát.
A papné fel is nézett. Csak egy igen kis pillanatra vetette föl a szemét, de Miklós rákvörös lett.
- Ha találkozik vele, adja át neki szíves üdvözletem - mondta Márta.
- Jó - bökkentette Miklós csak azért is.
- Kezet rá.
S odanyújtotta a kezét. Miklós mit tehetett, nevetősen odanyújtotta a kezét. Abban a pillanatban, mikor a lány kemény kis barna kezét megfogta, a papné újra fölnézett s ő újra még egy fokkal vörösebbre gyúlt ki.
A kislány elkapta a kezét s úgy tett, mintha a selymek közt kutatna.
- ...Pardon, a lábára léptem?- mondta pár pillanat múlva, s a szemébe kacsintott.
- Kérem...
- ...s egyszer s mindenkorra elengedem - kacagott fel a kislány végre kibuffanó nevetéssel s a válla közé húzta a fejét. - Mint a múltkor Görömbey bácsi... - s elkezdett hahotázni. Annyira furcsa s feszült volt a hangulat, mint az iskolában, délutáni vallásórán... - Itt volt a múltkor, és így véletlenül rátanáltam toppanni a lábára. Pardon! mondom, azt mondja, csak tessék!... Nahát abban a pillanatban csak az Isten őrzött meg, hogy szót nem fogadtam s jól rá nem ugrottam szelességemben a lábára, de jól: a tyúkszemére, sarokkal! aj de finom lett volna...
S el kezdett menthetetlen vígsággal hahotázni.
Miklós nevetgélt, halkan, fojtva a kacagást, s hirtelen eszébe villant, hogy ugyanilyen anyásan nevetgélt az előbb az ő csacsogásán a papné, mikor a nagyapjáról diskurált.
A papné megreszketett valami hirtelen rémülettől s a lányára nézett, oldalról, lefelé fordult szemmel s várakozó ellenségességgel; a lányára, aki virult, mint virág a napon.
Egy kis csönd volt.
- Ismeri Pap Jancsit? - kérdezte egyszerre Márta.
- Azt a hosszút - mondta gyanakodva Miklós.
Márta hangosan felkacagott.
- Éppen azt: gólya fészkel a tetejébe... Most tette le a káplánit.
- El is bukott.
- No nézze az nem is lehet.
- Miért?
- Nem is mert neki menni.
- De jól ismeri.
- Ja, már kétszer volt itt legátus.
Márta kissé felhúzta a szemöldökét, elgondolkozott s felpittyesztette az ajkát.
- Hát az olyan gyáva? - mondta magát megcáfolva s némi érdeklődését elárulva. Aztán hirtelen szokott váratlan nevetésével mondta: - De csak a professzoroktól fél...
- A lányoktól nem? - mondta Matolcsy s érezte, hogy ennyire közvetlen s egyszínvonalon még sose volt lányhoz.
- Na! - kiáltott fel Márta s vég nélkül kezdett vihogni, mintha a nevetése emlékekbe fúlna.
Matolcsy ellenségesen emlékezett vissza Pap Jancsira, aki két évvel volt nála lejjebb s hirtelen éles szemmel kereste a Mártácska arcán valami sebtiben, sötétben odalopott csóknak a helyét.
A papné szigorú szemmel nézte most a fiatal ember arcát s látta, hogy az most nem veszi észre, hogy ránéz. Vér szökött fel az agyába, s egy pillanatig összeszorította fogait, akkor a lányra nézett:
- Margit semmit sem üzent?
- Mit?
Kis csönd lett.
- Ki az a Margit? - kérdezte Miklós, mert érezte, hogy el kell hárítania valamit magáról.
- Az új tanítónőnk! - szólt gyorsan Márta. - Nagyszerű lány.
Az asszony ránézett:
- Az nem «nagyszerű lány», az egy tökéletes kis teremtés - mondta. - Most végezte a tanítónőit, olyan fiatal, hogy a diplomáját még nem is kapta meg, de olyan önálló, hogy eljött hozzánk... és kifogástalanul megállja a helyét... Karakter... Finom, eszes és amellett naiv, bájos; komoly lény, úgy tud gondoskodni magáról!... Mondhatom, nem ismerek hozzá hasonló nőt: ideálja annak, milyennek kell lenni egy nőnek... sőt egy igazi embernek...
Mikor azt mondta, hogy milyen jól tud gondoskodni magáról, Miklós újra elpirult és felvillant benne, hogy ez a tanítónő... ez az a titok, amit az öreg papné neki akar ajándékozni, amivel meg akarja menteni; új sínre vinni... valahogy az első pillanatban kellemetlen volt, de már a másikban mindaz az érzés, amit fel tudott benne kelteni a papné, reményt a jövőben, hitet az okosságában, az mind áthárult az ismeretlen fiatal lány felé s már akarta látni, már húzódott feléje... s félt tőle, már röstellte magát előtte.