Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám
Alszol szívem, vagy egészen meghaltál?... Ha nem vagy más, mint tömlő, mely beszívja és kilöki magából a vért; ha nem tudsz nagyszerűbbet, mint fűteni testemet, hogy elégjen tüdőmben a levegő és gyomromban az étel; ha nem tágulsz és feszülsz már a gondolatoktól és ösztönöktől, melyek idegeim és életem mélységeiből feléd törnek, hogy zúgásodtól életemet szélvész tépje, hogy testem gyönyörű izgalommal legyen tele és átsugározva érezzem agyamat... akkor szívem, én már úgyis egészen elmúltam!... Mert életem leghatalmasabb része: a fiatalság oda van!...
Mozdulj meg szívem! Dobogj erősebben! Rázd föl valómat! Lázítsd föl idegeimet! Emelj föl! Tiporj le! Gyötörj meg! De zsúfold létem billió parányaiba elmúlt időmet! Hiszen most rég nem látott szülőföldem felé indulok!...
A szederfák terebélyes ágaikkal ráhajoltak az országútra. A szederfák alatt jött a forró júliusi napon a hetedista Stibi. Lali, a hetedista már messziről kiáltotta feléje:
- Szerbusz! Szerbusz! Szerbusz Stibikém!
Stibi is harsogott:
- Szerbusz! Szerbusz! Szerbusz Lalikám!
- Szerbusz pretorianus! Szerbusz!
Mint a csikók, megindultak egymás felé, beleszaladtak egymás karjaiba és megölelték egymást.
A város, amelyben ők tanultak, egykor Sopianea, a híres és nagy római gyarmatváros volt. Lali barátjának a családja egyike volt azoknak a keveseknek, kik nem vesztették el nevüket ezernél több esztendő alatt, melynek előtte őseik a római város polgárai, nagy katonái voltak. Sudár és hosszú fiú volt Stibi, homlokának és orrának éle a régi légionárusok arcát idézte vissza, akik bálványszerű kifejezéssel a távoli csaták és távoli győzelmek felé feszültek arcukkal és idomaikkal...
- Menjünk a hegyre! - mondta délután Stibi.
- A hegy nagyon magas, elfáradunk, hajnalban pedig nagy utat kell tennünk, tudod! De menjünk a mészkemencékhez, ott is szép! A hegy a falu mögött feküdt. Ott emelte az ég felé roppant tömbökből rakott, dagadt, repedezett, viharos, fekete-szürke testét. A hegy derekán volt a kőbánya és a bánya előtt a mészkemence. Három kerek szájában izzott a belerakott kőboltozatok csúcsa. Nyári napon, mint reszkető, sűrű rajzás lobogott a nap tüzén elszíntelenedve a pokoli hőség a sugárzó nyári melegbe. De amikor besötétedett, megpirosodott a tűz és a fölcsapó piros tűzleányok kékesen lobogó fátyolok közt táncoltak a magasba.
Megálltak a mészégető magas terén. Be lehetett onnan az egész rónaságot látni. Messze, messze a rónaság ködbevesző szélein csillogott egy ezüst tükör, mögötte, csak mint a levegő foltjai, elmosódott tornyok és mint földreomlott nagy felhők homályosodtak ott a szlavóniai erdők...
- Látod - mondta Stibinek - oda megyünk holnap!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A nap már az ég magasára hágott, mikor az erdőkből kijutottak és a Dráva szaggatott gyepes partjain elkezdtek a révészért kiabálni:
- Hó-hahó! Hó-hahó!
A naptól szikrázó vízen elindult a túlsó partról egy csónak. Virágcsokornak látszik; fehér, kék és rózsaszínű rózsák vannak belekötve, zuhatagban omlik a fény, a víz közepére ér a csónak; már látszik a lányok friss arca, szőke hajuk, naptól barna nyakuk, kék szemük. Hárman voltak a kékszeműek, de volt ott egy negyedik is, aki rózsaszínben ült a csónak végében. Fekete haja és sötét szeme is fekete fényt lövellt magából. A hetedista Béla föláll a csónakban, Stibi és Lali a víz partján, kalapjukat rázzák; karjuk a levegőt szabdalja, öklük az élet és az ifjúság tamburbotjai. Fénylik a víz, siklik a csónak, Béla mintha karmester lenne, elkezd a fekete csónakban a virágformájú nőknek dirigálni:
Száll az ének, zengedez;
A győzelem napja ez!
Ifjúságunk ha díszt kér,
Hulljon rája virágerdő és babér!
Virágerdő és babér!
Repül, a folyón át a partra repül, a vastag erdőknek ütődik, onnan a magasba csap és betölti a magános és néma levegőt a dal...Csak a fekete szemű lány nem énekelt. Ő ült és hallgatott. Feléjük nézett és fekete szeme fekete fényből ívet vont a víz fölé.
Kijönnek a partra:
- A nővéreim! - így szólt Béla és a kékszemű lányokra mutatott. - Elza, a vendégünk - a fekete szemű lányra mutatott. - Ő bécsi és nem tud magyarul.
A gyárkémények a túlsó part ligetén túl feketén váltak el a füzek szőke selymétől és nemsokára hallani lehetett a tompa, dörgő zajokat, amint a deszkák és gerendák zuhogtak, a gőzgépek fújtatva zúgtak és a nagy fűrészek sikoltva, jajgatva, pengve és vihorászva metélték a nagy fatönköket és ahogyan egy pályaudvaron, valahol a telep belsejében, egymásnak ütődtek az erdei vasút fával megrakott kocsijai... A csersavgyár egyik kéményéből sárgán hömpölygött a füst. A szellő elkapta és vitte magával a belső horvát vidékek felé! Elza tekintete is olyan mint a szél, mely elkapja és mint a füstöt viszi magával az ember lelkét amerre akarja...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A főmérnök csak este jött haza a gyárból. Vastag falaival az egykor uradalmi ház, terebélyesen és kövéren feküdt a földön. Kövér ház, kövér kert, kövér virágok, kövér fák, kövér gyümölcsök, kövér tehenek kövér asztalok, kövér élet, kövér jóság, kövér vendégség, karcsú leányok... Másnap így szólt Béla:
- Gyerünk a vízre ki!
A pretoriánus utána:
- Gyerünk a vízre ki!
Lali utána:
- Gyerünk a vízre ki!
A lányok utána:
- Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk a vízre ki!
A nap éppen leszáll, lilaszínűek és pirosak a vizek, délkeleten, amerre a víz fut, már felhőt ver a természet álma... a rejtélyes és párás ég felé úszik a csónak...
Fölszalad a vízről a szem az égre... a délkeleti felhőkbe... az alkonyat titkaiba... és mindig visszatér Elza szeméhez. Elza semmit sem szól... Elza legtöbbnyire hallgat, fehér arcán belül ő úgy él, mintha messze és egyedül lenne és ennek az egyedülvalóságnak a világából tündökölne le arcából két állandó fénycsomó. Elza szeme olyan, mint a csillag, mely minden más csillagot magához húz...
Hallgatnak a parton a nagy erdők, most minden fülük nyitva van és úgy figyelnek a dalra... és hallgatnak a parton a füvek és buja bársonyuk beszívja a dalt... és a messze délkelet egész homályos öle lágyan és nemzésre készen fogadja magába a feléje hömpölygő folyót és a feléje lengedező dalt...
Az enyhe szellő ébredez,
Az éjszakának csókja ez!
Lebegve a tájon, a tájon,
A tiszta csöndben.
Oly szép a táj!
Oly harmatos! Oly illatos!
Ne légy szívem oly bánatos!
Meglásd, hogy másképp lesz itt minden!
Meglásd, meglásd, hogy másképp lesz minden!
A víz ömlik, a szív feszül... Honnan jön az örök víz és hova tart a feszült szív? Milyen cél felé repes az örök víz futásával együtt a feszülő szívben a feszülő ifjúság?... Az élet örök árja ez! Ó végtelenbe suhanó boldog alkonyat, lebegj a nagyszerű meghatározhatatlanságok közt velünk!... Rohanó folyóvíz! Az élet örökkévalóságának jelképe, sodorj bennünket az idő és a tér messzeségei felé... Hullámaid ismeretlen forrásból látszanak jönni és mintha nem lenne végpont, mely felé tartsz... Mintha te lennél az ember útja és sorsa...
Csak Elza, aki a csónak előrészében ül, érzik ott olyan tárgyszerűen és hatalmasan... mint egy másik pólus, mely a víz, az élet, a mindenség árjaival szemben, a maga valóságából hömpölyögtet az ellenkező irányba örök élethullámokat...
...Miért tér vissza a szem mindig Elza szeméhez? Lali! életed és ifjúságod iránya, mely a halhatatlan vízzel egy vonalban rohanna és dalolna, miért szegeződik Elza magányához, melyet idegen nyelvűsége von köréje? Életed, ifjúságod, véred árja, miért áll meg útjában, mikor Elzához ér?...
...Az est hűvös volt; a kövér kertben elindultak a kis pavilon felé, melyben a vendégszoba volt.
Sorban kezet fogtak mindenkivel. A százados fák kiterjesztett karja, mint óriási lepkék homályos szárnya lebeg fölöttük:
- Jó éjszakát!...
- Jó éjszakát!...
Lali úgy csinálja a dolgot, hogy utoljára Elzával fogjon kezet.
- Jó éjszakát! - és érzi a kezét.
- Jó éjszakát! - mondja magyarul Elza és ő azt mondja:
- Á, nagyszerű! - szeretné tartani még és hirtelen elereszti a kezét.
- Na máma jól alszunk! - mondta a hűvös szobában a pretoriánus és a hófehér ágyba vetette magát.
Lali is lefeküdt, háttal feküdt, a sárga selyem paplant a mellére takarta, két karja a paplanon kinyújtva feküdt, az ablakon át virágok szaga jött a szobába:
- Szép az élet! - mondta Stibinek és nemsokára egészségesen elaludt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
...Lobogott az erdőben a bogrács alatt a láng. A paprikás víz is lobogott a bográcsban. Hal főtt a vízben, a paprika kavargott a habzó lében, a bugyborékoló hallében táncolt a fehér halikra... a parázs piros volt, a láng sárgapiros és kék, a fák hatalmasak, a zöld jó, fű és virág áhítatos, az erdő tüneményes. Kéken fénylik a lányok kék szeme, Elza szeme sötét lobogás... A lányok kiosztják, tányérokba merik a halpaprikást, erős, jó illat száll föl a bográcsból és a tányérokból... Elza elveszi Lali tányérját, nem tud többet magyarul mondani csak annyit:
- Én...
Elza hangját hallani jó, Elza szemébe nézni jó, Elza mellett ülni a hintón hazafelé, mindennél jobb és egész másképp jó, mint ami eddig valaha jó volt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mikor a kis vasúton utaztak, a lányok is ott álltak a sínek mellett a sárga homokon. A nap fénye a homokra dőlt... Béla nővéreinek szeme olyan, mint az ég... Nem kellett ezekbe a szemekbe nézni, mert ezek a szemek mintha végtelenek lettek volna, mintahogyan az ég mindenütt egyformán látszik, bárhová néz az ember. De Elza szeme sehol másutt nem látható és abba nézni kell! Elza is néz, szemébe belülről, vállából, derekából, melléből, egész fiatalságából jön a fény...
- Viszontlátásra!...
- Viszontlátásra!...
Elza nem tudja ezt mondani, de Elza fölemeli a kezét és int. A karja lendül, az ujjai beszélnek és szeméből üzenetek jönnek... Pedig Elza is olyan, mint más, nincs is fölindulva, éppen úgy viselkedik, mint Béla nővérei, mint minden más leány, aki friss és fiatal és örül annak, hogy él... A vonat elindul, a szőke lányok kék szeme a fehér arcokban hamar elmosódott, de Elza fekete szemét, kihajolva a kocsi ablakán sokáig lehetett látni... sokáig, sokáig... Amikor már erdők, mezők feküdtek köztük, még mindig látta Elza szemét... Elzával együtt lenni nagyon jó volt, Elzától elmenni szomorú és rossz...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Ne menj a vízbe! Barátom ne menj a vízbe! A Dráva nagyon hideg, nem is hiszed,... te most a gyalogolástól izzadt vagy!
- Ne félts te engem! Ugrom egyet-kettőt, úszom egy jó nagyot, már kint is vagyok, a napon megszáradok! - és Stibi beleugrott a vízbe. Ahol a víz innenső partján az országút kettéválik, ott ők is elváltak.
Stibi ment a vasút felé északnak, Lali ment hazafelé, keletnek.
- De szomorúan jössz haza fiam a vendégségből! - mondja Lali édes anyja, a nagy, hűvös házban a hegy tövén.
- Pedig nincs semmi bajom! - és igazán nincs is semmi baja.
Napok múlnak:
- De szótalan vagy édes fiam, amióta hazajöttél a vendégségből!
- Szótalan vagyok? Pedig nincs rá semmi okom! - és nincs is rá semmi oka.
Napok múlnak, anyja ijedten néz rá:
- Sápadt vagy édes fiam! Nem lel téged a hideg? Amerre hazajöttetek, az országút mellett nagyon sok sárga szilva terem. Nem ettetek abból?
- Egy szemet se ettünk! De az igaz, hogy fázom! Nem tudom, hogy miért? Fölmegyek a mészkemencéhez, ott nagyon meleg van!
- Meleg van a napon is! Hiszen augusztus van!
- Olyan meleg sehol sincs, mint a mészkemencéknél!
Csakugyan hát beteg ő? Mi a baja? Nem fáj semmije? Miért nem eszik semmit? Miért fázik? Miért szomorú? Miért nincs kedve semmihez? Miért van úgy lesújtva mindig? És szenved! Nagyon szenved! Mitől szenved így? Milyen rossz így szenvedni! Milyen rossz a szép nyárban ilyen leverten, ilyen szomorúan, ilyen névtelen betegségtől kínzottan élni!... Egész fiatalsága, az egész élete el akar száradni!... Megtörtnek látszik még az augusztusi fényözön is, a fák levelén az enyészet penésze érzik, szíve nehéz, lelke ólmos, ifjúsága fél valamitől, teste borzong... Mi emészti legszebb napjait?
A mészkemencéknél nagy tűz volt. A lobogó levegő színtelenül lángolt az izzó mész fölött... Lali lefeküdt egy kőhalomra és a forrón táncoló levegőn keresztül elnézett onnan a magasból a rónaságon át, a vízen át, a túlsó ország messzeségeibe, ahol tornyok omlottak a párákba és erdők mosódtak a felhőkbe... Gondolt határozottan valakire? Nem! Fájt neki valakinek a hiánya? Nem. Neki csak fájt mindene... Epedt valakiért? Nem! Neki csak epesztő érzései voltak valami meghatározhatatlanért? Várt valamit, vagy valakit? Nem! Csak azt várta, bizonytalan belső óhajjal, hogy történjék valami, ami megváltsa! Meg tudta volna mondani, mi a baja? Nem! Csak érezte, hogy meghalni nagyon jó volna!... Mit akart? Semmit! Miért volt jó az izzó mész tüzénél, a kemény köveken feküdni és a messzeségekbe bámulni, a hol napok előtt járt és szép napokat élt? Ki tudja?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Stibi levele így szólt:
«Kedves barátom! Cimborádnak nagyon rossz dolga van! Szeretne beszélni veled koma, mert nagyon beteg. Ágyban fekszik a pretoriánus és talán nem is kel föl abból sohasem!»
Vánkosai közt lefogyva, lázban és megtört szemekkel feküdt Stibi:
- Hát így vagy pretoriánus?
- A pretoriánus elpatkol.
- Mondtam neked ugye, hogy a Dráva hideg!
- Milyen szép nővérei vannak a Bélának! De azért a vendéglány, az az Elza, szebb volt mindannyiuknál!
- Neked is tetszett?
- Soha életemben, még nem tetszett nekem úgy leány. Látod ezt? - vánkosa alól fakó és görhes kezével kivett egy hervadt mezei virágot - ez tőle való! Ha meghalok, beletétetem a koporsómba.
Ez borzasztóbb volt minden eddiginél. Hogyan összehúzódott a szíve! Hogyan fájt! Mintha csavarták és szabdalták volna! Jaj, milyen rettenetes, jaj, milyen sohasem érzett, jaj milyen megnevezhetetlen fájdalom ez! Reszket tőle a térde és az agya sajog:
- Emlékbe adta neked a virágot?
- Mikor mentünk a réten, akkor tépte le. Neked is adott! Bélának is adott. Szép neve van ugye: Elza?
- Nagyon szép neve van.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Tudod, hogy a nővéreim bejönnek a városba, a téli hónapokra? - mondta szeptemberben Béla.
- Elza is velük jön?
- Ne is beszélj többet Elzáról! Tudod mi történt vele?
- Mi történt hát!
- Gyereke született.
-Gyereke született??
- Nem nálunk! Otthon a szüleinél.
- Kitől lett a gyereke?
- Egy gyári mérnöktől, aki apuka alatt dolgozott. A mérnök Amerikába szökött...
- És Elza?
- Megmérgezte magát.
Ah! Lali! Mit törődsz vele? Mid volt ő neked? Anyád? Nem! Testvéred? Nem! Rokonod? Nem! Jó barátod? Hiszen csak két napig voltatok együtt! Mit bánod őt Lali? Mit szenvedsz ezért? Miért szorul össze a szíved, mintha harapófogóval szorítanák és kalapáccsal ütnék, hogy nemcsak az agyvelődben, de még a lábadban, a hátadban, a karodban is érzed!... Mit? Egy bécsi lány, akinek egy mérnök a szeretője volt, miközben tőled elvette a tányért, azt mondta: - Én! - és adott neked halpaprikást és Lali te azt érezted, hogy ez a halpaprikás boldogít... Mit bánod őt? Hány szép leány megy reggel az iskolába, mikor te is iskolába mégy? A szemedbe néznek és mikor már messziről visszafordulsz, akkor hány lány kapja el hirtelen a magavisszafordított fejét... Mit törődöl Elzával? Őrültség! Gyereke lett és megmérgezte magát!... Szeme sincs már meg, a két fekete lobogás!... Lobogó fekete nedv és nedves fekete fény! Elza! Na te szépen elbuktál! Ah! Hát ilyesmi is lehet! Egy olyan fiatal, finom lány, egy évvel öregebb, mint te! Tizennyolc éves, bizony! És gyereke születik egy mérnöktől! Á!... Milyen nagy az ég... a föld milyen tág... és sok város, falu, és kert és erdő van rajta... Te rejtélyes horvátföld, ahol a felhő úgy száll az égen, mintha titkos gondolatai lennének, mert a határon készül átrepülni... Elza, hol lettél a mérnöké először és azután? Béláék házában? A kertben, vagy az erdőben? Hiszen úgy vigyáztak rád? És a ti társaságtokban nem is szokott ez megtörténni?... Elza? Elza! Meghaltál Elza? Elmúltál? A végtelenbe enyésztél!... Nem vagy! Nem is voltál!... Mert csak az van, aki a lelkünkben van! De te a lelkemből kiestél! Fáj? Nagyon fáj. Miért fáj? Mert ha valaki a lélekben lakott és onnan kiesik, akkor ott rettenetes hiányosság támad és ez a hiányosság sajog és tép...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Télen Béla nővérei a városba jöttek.
A város fehér volt, a fák zúzmarásak, jégcsapok függtek a házak ereszén és csengős lovak csilingelve szaladtak a szánok előtt.
- Igen - mondta Lali a kék szemű lányoknak -, szegény pretoriánus is meghalt! Meghalni a legjobb.
- Majd kiverjük a fejéből ezt az életuntságot! - fogadkoztak a lányok.
Volt Béla nővérei közt egy, akinek a szeme kékebb volt, mint a többié. Úgy tudott nézni, hogy soká és ártatlanul abban a szemben felejtette a szemét, melybe belenézett. Ez a leány úgy tudott menni, hogy öröm volt a járását nézni. És úgy tudott kacagni, hogy öröm volt a kacagását hallani. És úgy tudott az emberhez közel állni, hogy az üde, tiszta, édes és boldogító volt. A nyáron ő még egészen kicsinynek látszott, de azóta kinyílt.
- Igaz - kérdezte ez a lány Lalit - hogy maga mostanában csupa bagecot fog az iskolában?
- Nincs kedvem tanulni.
- Miért nincs kedve?
- Mert meguntam már mindent.
- Én pedig az olyan fiúval nem is beszélek, aki csupa bagecot fog. Nemsokára, váratlanul megjött a kedve és megint tanulni kezdett. Az étvágya is megjavult és elmúltak a hideglelős, kétségbeesett, emésztő érzései.
- Na, hiszen maga már hízik! - mondta neki ez a lány.
- Én szerelmes vagyok magába! - felelte erre.
- Maga buta! - mondta ez a lány és nevetett.
De ő hozzáugrott, elkapta a szőke fejét, a lány rugdalódzott, kapálódzott és nem tudta megcsókolni, csak a haját. A lány kiszaladt.
- Szerelmes vagyok! - mondta ő magának. - Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok! Ó, milyen boldogság! Szerelmes vagyok! Óh drága, édes, első szerelem!...
*
És most, tizennyolc év után, szülőföldjére indult. Nem a fővonalon, az új vicinálissal utazott, mert az a hatalmas érzése volt, hogy ezek a vasutak is úgy nőnek a nép erejéből, ahogyan a földből ered a gabona, a fák, a kenyér és az élet... Azt érezte, hogy erre a vonatra szállva, a nép vérének folyóiba veti magát... De minél messzebb jutott evvel a lomha vonattal, mely egyhangú falvak közt álmos állomások egyforma jelszavain és elhagyatott vidékek bamba unalmán keresztül váltotta magát előbbre-előbbre, mind nyomasztóbban érezte a kezdetleges agrárizmusban pangó föld életének megfulladtságát... És a csalódástól, mintha szélütés érte volna élményekre fölzaklatott idegeit...
De amikor a vonat kiért a síkságra és az óriás ég alatt, a tündöklő fényözönben, felzöldült a nedves rétek és a buja mezők roppant tere... akkor felcsillogott messze, a földeken túl, az álom és a valóság határain, a folyó tükre is...
Ó, folyó ezüstje! Villogás és révedezés! Te, a természet szikrázása ott! Te köd és fény! Te lelket mozdító tükör az ég és a föld egymásba szaladó vonalán... Ó ezüstlap a föld csalóka szélén: az alaktalan mulandóság és a testetlen jóslatok merültek el benned, attól olyan nagyszerűen bánatos az arcod, mintha eltűnt népek egekre kiáltó elégiája lennél...
Régen látott mezők, kertekhez hasonló, sík gabonaföldek... ősi ezüst tükör az ország határán... felhők, a folyó fölött a magyar világból, a horvát világba röpülök... ne rázzatok úgy meg!...
Elza!
Eszembe jutottál! Tizennyolc év után fölmerültél lelkem határtalan óceánján...
Nem a kék szemeket láttam abban a pillanatban, mikor a folyó ezüstje megütötte fényével szememet. Azok elmúltak örökre. Téged láttalak!
Nem éreztem rajtad a tragédiát és a halált!... Friss arcodat láttam, fekete szemedet és belémsugárzott a titokzatos életnek az a sűrűsége, mely sötét szemed mögött, fehér bőröd, gyönyörű formáid alatt nagyszerű fizikumodban beteljesülésre várt... Rég elmúlt már ártatlan szűziességem... Össze voltam gyűrve és perzselve... tízezerszer jobban éreztelek...
Elza!
Ahogyan hosszú tizennyolc esztendő ködös távolából feltűntél, a folyó ezüstjén túl föllebegtél, frissen és semmi által be nem homályosítva: mintha tegnap lett volna...
Elza!
Te voltál a bánat, ki testemben fáztál, amikor nem tudtam, hogy mi a betegségem?... Te voltál a hideglelés, melyről drága anyám azt hitte, hogy sárga szilvától van bennem... Te voltál a sötét borzongás, melyet a mészkemencék pokoli tüze sem tudott kiűzni csontjaim velejéből... Te voltál a kétségbeesés, mely testetlenül beborította fiatalságom hosszú heteit... Te voltál szívem görcsös összehúzódása és idegeim gyötrött vonaglása, ahányszor azután, hogy utoljára a sínek mellett láttalak állni, kimondták nevedet... Te voltál az ünnep, mely ifjúságom első fölszenteléseként ragyogott bennem, melyről nem tudtam, hogy micsoda?...
Elza! A pillanat, melyben a naptól fénylő folyó fölött először megláttalak, volt férfikorom hatalmas nyitánya... Csak gyermekségem szűk körében mozogtam addig, de abban a pillanatban fölnyilalltam a mindenségbe...
Elza! Megmarkoltak az elmulasztottság és a visszahozhatatlanság vad fájdalmai...
Elza! Elza! Te voltál első szerelmem!...
Elza!... Elza!... Elza!...