Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · Gellért Oszkár: Észrevételek
Hoffmann Arthúr szövetségi tanácsos, a svájci kormány politikai osztályának vezetője, a Pétervárott időző Grimm Róbert svájci nemzeti tanácsos, zimmerwaldi szocialistának kérdésére - a pétervári svájci követség útján - megüzente, hogy Németország a Keleten nem kezd offenzívát addig, míg az Oroszországgal való megegyezés a lehetőség határain belül marad: A továbbiakban ismertette Németország ismert békefeltételeit Oroszországgal szemben s kifejezte azt a meggyőződését, hogy Oroszország közbenjöttével Németország és az entente nyugati szárnya közt is érlelni lehetne a megegyezés folyamatát. Hoffmann táviratát berni orosz ügynökök vagy tán inkább angol rendőrök az orosz határon megszerezték, dechiffrírozták s közreadták a Times-ban, majd Branting lapjában. A botránynak eddig két személyi áldozata van: Hoffmann, mielőtt még az entente hajszájával szemben felléphetett volna, sietve lemondott szövetség-tanácsosi állásáról, Grimm pedig elvtársai rendelkezésére bocsátotta zimmerwaldista mandátumát. A svájci szövetségtanács is, a nemzeti tanács szociáldemokrata frakciója is megállapította, hogy Hoffmann, illetőleg Grimm lépéséről tudomása nem volt, mindketten saját felelősségükre cselekedtek. Az ügyben végül a svájci szövetségtanács kimerítő vizsgálatot rendelt el.
Ezzel és Hoffmann állásának egy nyugat-svájci nemzeti tanácsossal való betöltésével, továbbá a svájci külpolitika intézésének reformjával - ezentúl Svájc külpolitikájának szálai a szövetségtanács három tagjának kezében fognak összefutni -: rendben is lenne az ügy, ha nyugati és déli Svájc nem használná fel az alkalmat arra, hogy a kérdés napirenden tartásával Svájc államhajóját entente-vizekre vigye. S csak természetes, hogy az angol-francia sajtó egy része alaposan igyekszik szítani a svájci nemzeti ellentéteket. Konstantint Luganóban inzultálják, Genfben a központi hatalmak konzulátusai előtt dühösen tüntetnek, francia és olasz Svájcban népgyűléseken követelik Hoffmannal együtt most már más, németbarátság gyanújában talált szövetségi tanácsosok távozását is, sőt a svájci hadsereg főparancsnokának távozását is, mert Wille tábornok kinevezése mellett Hoffmann annakidején állítólag azzal csinált hangulatot, hogy Vilmos császár csak egy olyan Svájc semlegességének respektálására nyilatkozott késznek, melynek hadseregét Wille kezében tudja.
Közben pedig Wilson az európai semleges országokba irányuló amerikai kivitel megszorításával gyomrán keresztül dögönyözi Svájcot s futtatja az izgalmat még magasabb hőfokra. A keleti Svájc sajtója idegesen felelget nyugatnak és délnek, hogy Svájc nem hagyja magát, mert nem Görögország. S maga Grimm is azon aggódik, hogy ha Skobelev és Ceretelli miniszterek kívánságához képest Hoffmann eljárását a svájci semlegesség megsértésének bélyegezte volna, nyilatkozatát az entente egy szép napon arra használhatta volna fel, hogy ugyanúgy járjon él Svájc ellen, mint ahogy Németország eljárt Belgium ellen a háború kezdetén. Egyebekben pedig Grimm az egész affért a nemzimmerwaldi szocialisták aknamunkájának tartja a zimmerwaldi irány megbélyegzésére, éppen a zimmerwaldiak stockholmi kongresszusa előtt. Svájc polgári sajtójának egy része viszont egyenesen azzal vádolja Grimmet, hogy csapdát állított Hoffmann számára. A kavarodásból két vezető motívum cseng ki: kompromittálni akarták a svájci semlegességet és kompromittálni akarták Zimmerwaldot.
Vajon mivel kompromittálta Grimm Zimmerwaldot? Ő, aki még hazája fegyveres készenlétének, semlegessége fegyveres védelmének is ellene szavazott; aki a titkos diplomácia s minden polgári kormány engesztelhetetlen ellenfele; aki tiszta proletárbékére törekszik: most odaadta magát egy polgári kormány s a német imperializmus instrumentumává.
A vád mindenképpen jogos. Csak éppen Skobelev és Ceretelli nem lehetnek hivatottak arra, hogy emiatt Grimmet jogerős ítélettel sújtsák. Hiszen az orosz kormány két zimmerwaldistája sem maradt önmagához s elveihez szigorúan következetes, mikor belépett a második orosz kabinetbe, amelyben azonban még az első kabinet polgári elemei is benn ülnek. A második orosz kabinet ugyan programjául tűzte ki, hogy szövetségestársait is imperialista hadicéljaik revideálására bírja, de ez mit sem változtat azon, hogy Oroszország szövetségestársai ma még nem adták fel imperialista hadicéljaikat s Skobelev és Ceretelli mégis szövetségestársaikul ismerik el őket, sőt, Terescsenko jegyzékével szolidárisan, eleve lekötötték magukat melléjök az esetre is, ha imperialista hadicéljaikat az orosz szociáldemokrácia követelései szerint nem is változtatnák meg. Terescsenko jegyzéke a revízió anyagából kifejezetten kiemelte a különbékét tiltó londoni egyezményt, melyhez tehát akkor sem lehet hozzányúlni, ha az entente nyugati hatalmai a cári Oroszországgal kötött titkos szerződéseket a forradalmi Oroszország hadicéljaihoz képest nem akarnák gyökeresen átalakítani. Skobelev és Ceretelli egyelőre tehát koalíciós orosz kormányban ülnek és e koalíciós kormány egyelőre még éppúgy imperialista államokkal van háborús szövetségben, mint ahogy Grimm is imperialista állammal akarta békeszövetségbe vinni Oroszországot. A fogalmak Zimmerwaldon belül is meglehetősen összekuszálódtak.
De még inkább összekuszálódtak a semlegesség és a békeközvetítés kérdésében. «Hoffmann kompromittálta a svájci semlegességet, mert a hadviselők között békét akart közvetíteni.» Hogy különbékét-e vagy általános békét? Táviratának szövege jóhiszemű értelmezéssel az utóbbi mellett szól, bár kétségtelen, hogy a Grimm-Hoffmann kísérlet a német-orosz különbékén keresztül kereste az általános békéhez vezető utat s természetes, hogy Svájc gazdasági létérdekét - mely Hoffmann kísérletének fő rugója volt - egy német-orosz különbéke is teljes mértékben szolgálta volna; az amerikai gazdasági nyomás alól Svájc azonnal felszabadult volna, ha a német-orosz határ a gabonaforgalom számára megnyílik. De hiszen nem is az a fő kérdés, hogy egy felelős állásban ülő svájci államférfiú különbékét vagy általános békét akar-e közvetíteni; Lloyd-George még tavaly kiadta a jelszót, hogy mindennemű békeközvetítést ellenséges cselekedetnek kénytelen minősíteni. Hogy közben Wilson is közvetíteni próbált hogy Lloyd-George erre a közvetítésre már nem merte ráhúzni az ellenséges aktus vádját, az nem változtat a jelszón. Amit szabad egy semleges nagyhatalomnak, abból ne igyekezzenek jogot formálni kis semleges országok; annál kevésbé, mert azóta Amerika is az entente-hoz csatlakozott, s a maga részéről is sértésnek minősít minden békeközvetítést.
Mi történt itt tulajdonképpen? Mint ahogy Amerika nemzetközi jogi érvényű szabályként oktrojálta a maga Monroe-doktrínáját a világra, 1914. szeptember óta Anglia a londoni egyezményt igyekszik minden áron nemzetközi jogi érvényű szabállyá avatni. Nem tűr semmiféle békeközvetítést, legkevésbé olyan irányút, mely a különbékét kizáró londoni egyezményt a legtávolabbról érintheti. Csinált egy új londoni doktrínát, mely a semlegeseknek a hágai egyezményben biztosított békeközvetítő jogát nemcsak kétségbevonja, de egyenesen semlegesség-ellenes, provokatív aktussá kodifikálja. S a semlegesek kénytelen-kelletlen térdet-fejet hajtanak az új semlegességi elméletnek, saját létérdekök védelmének feláldozásával is. És Svájcban csaknem mindenki meg van róla győződve, hogy Hoffmann tényleg megsértette Svájc semlegességét, mikor szorongatott hazája érdekében kísérletezni merészelt a békeközvetítéssel.
Holott csak annyi történt, hogy a közvetítés időnek előtte kitudódott s így a svájci diplomácia helyrehozhatatlan hibát követett el. Hoffmannak buknia kellett, mert ügyetlen volt. De a nemzetközi jogot az ügyetlenség még nem teszi jogtalansággá.