Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · A politika mögül
A nemzetiségi kérdés természetét valaki a következő hasonlattal világította meg. Amíg az ember szabadon mozog, addig eszébe sem jut, hogy bal karja, vagy mondjuk a bal kezén mutatóujja is van. De attól a perctől fogva, amelyben valamely külső ok meggátol abban, hogy a bal karomat vagy a bal kezem mutatóujját szabadon használjam, attól a perctől fogva folytonosan - megkötözött vagy megsebesített - bal karomra vagy bal kezem mutatóujjára fogok gondolni. Azok a nemzetek vagy fejlett nemzeti öntudatú nemzetiségek, amelyeknek a nemzeti élete megkötözött vagy megcsonkított, az élő organizmus hánykolódó nyugtalanságával fognak folytonosan nemzeti életük hiányaival foglalkozni.
Az én számomra évekkel ezelőtt világossá lett, hogy ez a meg állapítás illik a magyarságra is. A magyarság helyzetét és a magyarság esetét komplikálja az, hogy amíg ő egyrészről megrövidítettnek és elnyomottnak tüntethető fel, másrészről (egy gyűlölettel teli és igazságtalanul summázó megállapítás szerint, amelyet egyébként a napokban ismételt meg a berlini Vorwärts) másrészről tehát ő elnyomja a nemzetiségeket. Akármennyire komplikált volna is azonban a magyarság esete - bár ez a komplikáltság maradéktalanul feloldható -, egészen világos, hogy a magyarság nemzeti élete valóban nem teljes. A magyarság önálló nemzeti életet él; van egy korlátolt erejű, de formailag tökéletes állami szuverenitása, van fejlett nemzeti öntudata és fejlődő kultúrája, nincsen ezen a kerek világon olyan ideológia, amelynek a nevében azt lehetne kívánni, hogy a nemzeti élet és az állami szuverenitás éppen ott érjen véget, ahol az újonc-kiképzés kezdődik. Ha valaki a demokráciának legvégső konzekvenciáit minden praktikus körültekintés nélkül le akarja vonni, legfeljebb azt kívánhatja, hogy román és tót csapatok alakuljanak román és tót vezényszóval, de semmi esetre se kívánhatja a német vezényszót valamennyi magyarországi csapat számára. A közös hadsereg magyar részének németsége vagy ha úgy tetszik osztráksága hiányt és zavart jelentett Magyarország életében.
A háború tapasztalatai ezt az érzést megerősítették. Nem volt olyan felsőbb parancsnokság, amely csak a legkisebb mértékben is magyarellenesen elfogult lett volna. (Hogy is lett volna; akadt parancsnok, aki akkor kezdett aludni tudni, mikor végre magyar csapatokat kapott.) De volt felsőbb parancsnokság, ahonnan kiküldték a magyar katonákat a frontra, mert az új parancsnok nem tudott velük beszélni. Volt hadbíróság, amely az elébe állított magyar katona védekezéséből egy árva szót se értett. Voltak katonai hivatalnokok, akik azt hitték, hogy cseh nemzeti érzésüknek tartoznak vele, hogy a magyar katonákkal rosszul bánjanak. Egyszóval: a magyar katona számára az ő magyarsága nem egyszer hátrányt jelentett; a közös hadsereg magyar részének osztráksága fölösleges súrlódásokra vezetett.
Katonai érveket a magyar vezényszó ellen nem lehet többé felhozni. A németek nemcsak nagyon jól együtt tudtak működni a honvédekkel, hanem egyenesen szerették, ha honvéd-szomszédságot kaptak, mert a honvéd-szomszédság megbízható szomszédságot jelentett. Katonai szempontból legfeljebb azt lehetne megkívánni, hogy a tisztek tudjanak németül is, de semmiféle katonai érv a mellett, hogy a magyar hadseregben idegen tisztek szolgáljanak és az ellen, hogy a magyar hadsereget magyarul vezényeljék, fel nem hozható.
Van végül a magyar hadsereg (ez alatt mindig a «közös hadsereg kiegészítő részét képező» magyar hadsereget értem) van tehát a magyar hadsereg magyarsága mellett még egy érv, amelyet kár volna elhallgatni. A mi hadseregünk vezérkarát nagyon sok éles kritika érte ebben a háborúban. Aki ismeri őket, tudja, hogy tanultságban a mi vezérkari tisztjeink nem állanak hátrább egyetlen hadsereg vezérkari tisztjeinél se. Mi tehát a vezérkarunk fogyatkozásainak egyetlen forrása? A legfőbb hadúrhoz való hűség bizonyára erős és mély érzés. De egy olyan rettenetes tömegmozgalmat, mint a háború, nem vezethet csak ez az érzés. Vezetettek és vezetők között más szolidaritásnak is kell lenni. A szoros összetartozásnak ez az érzése, az az állandó lángolás, amely a precíziós gépet valóban megbízhatóan és állandóan tudja mozgatni, csak a nemzeti összetartozás érzése lehet. Jó vezérkar (amíg minden vezérkari tiszt szociáldemokratává nem lesz) csak nemzeti érzésű vezérkar lehet.