Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám · / · A politika mögül

A politika mögül
Biró Lajos: Nemzeti és nemzetiségi politika
I.

Tizenegy évvel ezelőtt - 1905-ben és 1906-ban - az úgynevezett magyar progresszív közvélemény abba a furcsa helyzetbe került, hogy ötnegyed évig az úgynevezett nemzeti követelések elszánt ellenségének látszott. Hogyan történhetett meg ez a furcsaság?

Az 1905. évi januári választások összetörték a szabadelvű pártot. A többségre jutott ellenzéknek, amelynek egy kissé magának is meglepetés volt a nagy győzelem, nem volt kormányprogramja. A függetlenségi párt nem akart szövetségeseitől elszakadni, olyan kormányprogramot kellett, keresni, amely a függetlenségi párt becsületét megmenti és amelyet szövetségesei is büszkén vállalhatnak; - a koalíció kormányprogramjává egyszerre csak a magyar vezényszó vált. A választásokon a magyar vezényszóról különös nyomatékkal nem is beszéltek volt; a Tisza-féle alkotmánysérelem - az emlékezetes november 18. - reparálása volt az ellenzéki szövetkezés célja, az általános szociális elégedetlenség volt az ország kormányellenes hangulatának a fűtője; - a tömeglélektan furcsaságai közül való, hogy pár hónapra a választás után úgy tetszett, mintha az ország a szabadelvű pártot azért buktatta volna meg és a koalíciót azért juttatta volna többséghez, mert legsürgősebb és legnagyobb követelése éppen a magyar vezényszó.

A koalíció nem tudta átvenni a kormányzást; ezért előbb Tisza István nem tudott menni, azután jött a Fejérváry-kormány. Előbb csak átmeneti hivatalnok-minisztériumként szerepeit, később programot adott, politikai minisztériummá alakult át és pártot alakított. Programjának gerince az általános választójog volt. Még mielőtt ez megtörtént volna, akadtak energikusan sürgető hangok, amelyek arra szólították fel a koalíciót, de különösen a függetlenségi pártot, hogy ne erőszakoljon a bécsi ellentállás miatt megvalósíthatatlan követeléseket, hanem vállalja a kormányzást elsősorban a függetlenségi program demokratikus tartalmának a megvalósítására. Bécs - hogy a nemzeti követelésekkel szembehelyezkedő ellentállások összességét továbbra is ezzel a hagyományos szóval jelöljük meg - Bécs tehát az átmeneti kormányzás idején meglepő koncessziókat tett. Az öreg Fejérváry legfelső megbízásból olyan propozíciókat terjesztett «a nemzet vezérei» elé a kormányzás átvételére nézve, amilyenekről azelőtt álmodni se lehetett. (Azóta se.) A «vezérlő bizottság» (így hívták a koalíció haditanácsát) ezeket a propozíciókat nem fogadta el. A magyar vezényszót akarta.

A magyar progresszív közvélemény egyre erősödő gyanakvással nézte a koalíciót. Egyre világosabbnak tetszett, hogy a koalíció csak azért követeli mindenáron a magyar vezényszót, mert semmi áron nem akar egyetlenegy demokratikus reformot se megvalósítani. Bizonyosságnak tűnt fel ez a gyanú akkor, amikor a koalíció egy része dühödt agitációt indított az általános választójog ellen, bár a koalíció másik része (a függetlenségi párt) megállapította - de nem vita nélkül - hogy az általános választójog benne van az ő programjában. A helyzet ilyennek látszott: az egyik oldalon vannak azok, akik a magyar vezényszó követelésével el akarnak temetni minden demokratikus követelést és meg akarják hamisítani az ország akaratát is, mert hiszen az ország voltaképpen új adópolitikát és új földbirtok-politikát kíván (a választásokon a magyar vezényszóról különös nyomatékkal nem volt szó); a másik oldalon vannak azok, akik nem tartják érdemesnek a magyar vezényszót arra, hogy a megvalósításáért alkotmánykonfliktust idézzenek fel, ellenben akarják az általános választójogot, Magyarország regenerálását, a kivándorlás megszüntetését, a magyar csecsemőhalandóság csökkentését, a tuberkulózis nemzetpusztító veszedelmének a megfékezését, - munkásnak, parasztnak jogot és kenyeret.

Mennyi mindenben tévedtünk itt is, ott is: nem érdemes felsorolni. Legfeljebb azt érdemes felemlíteni, hogy megint csak a tömeglélektan furcsa törvényeinél vagy rendes szabálytalanságainál fogva a közvélemény végül jóformán azt is elfelejtette, hogy a koalíció legalább a magyar vezényszót sokáig makacsul követelte, és végül ujjongva és a legnagyobb győzelemképpen fogadta el azt, hogy a koalíció egyáltalában átvette a kormányzást: voltaképpen teljesen megverve és teljesen üres kézzel azt a kormányzást, amelyet ötnegyed év óta a legnagyszerűbb feltételekkel kínálgattak neki. A koalíciói elzüllésének a története se tartozik ide. Most csak erről van szó: ugyanannak a túlfűtött politikai légkörnek az akusztikája, amely a magyar vezényszó követelését olyan menydörgő erejűvé tette, ugyanaz az akusztika megsokszorozta a magyar vezényszó ellen való érvek hangosságát is. Ezek az érvek eleinte praktikus politikai természetűek voltak és inkább csak a kérdés kezelésének a módjára vonatkoztak. A velejük ez volt: a magyar vezényszó nagyon szép dolog volna, de egyelőre megvalósíthatatlan; különös áldozatokat érte nem érdemes hozni, mert hiszen sokkal sürgősebb teendőink is vannak. Az agitáció a maga természeténél fogva a magyar vezényszó jelentősség nélküli voltát később egyre jobban hangsúlyozta és végül némi meglepetéssel, (bizony) már azt is olvashattuk, hogy a magyar vezényszó követeléséhez a magyar népnek semmi köze nincs, mert ez a követelés egyszerűen a fiai számára hivatalokat kereső magyar dzsentrinek a családi ügye. (Az általános választójogról százszor badarabb dolgokat olvastunk.)

A koalíció szánalmas kormányzása azután véget ért. Az egész nagy többség darabokra hullott. Khuen-Héderváry úgyszólván semmit se hozott; az első percben világos volt, hogy az általános választó jogot se akarja komolyan; mégis többséget tudott szerezni a megbénult koalíciós pártokkal szemben. Az úgynevezett nemzeti követelésekről azóta általában nem szívesen beszél egyetlen parlamenti párt se. A nemzeti munkapárt azért, mert rezolúciós kísérletével siralmasan megbukott, az ellenzéki pártok nyilván azért, mert a munkapárt természetesen rögtön a koalíció kormányzását dörzsöli az orruk alá. A magyar vezényszóról tíz éve kevés szó esett. Itt az ideje, hogy néhány nyugodt szó essék róla.