Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 12. szám

Móricz Miklós: Magyarország népesedése a háború után

Csak a háború jöhet úgy, ahogy jött is, váratlanul, mint minden szerencsétlenség s anélkül, hogy valaha is időnk lett volna komolyan készülődni rá. A béke útja más. Azt nem lehet csak úgy felidézni, mint a háborút; az fáradságot kíván, s azt, hogy gonddal készítsék elő, hogy felépítsék. A háborúnak nem lehet programja, a béke nem lehet meg s nem is maradhat meg program nélkül. Azt előre kell tudni, hívni, várni, kierőszakolni és a háborúban, legalább azon a pontján, ahol most járunk, talán már megvan az az egy vigasztalásunk, hogy mindnyájunknak a békén a szeme. Nem az elmúlt békén, amelyet lassanként egészen elfelejtünk, s amelytől a háborúnak minden újabb napjával sokszorozódóan széles távolság választ el s amelybe már sehogy sem tudjuk visszaképzelni magunkat, hanem az eljövendőn. Még a reménytelen háború közepén is szép és vigasztaló, hogy ennek a várva-várt békének már tervezgetjük a berendezkedését, holott még nem tudjuk, milyen lesz maga az épület és bár még mindig gyötrelmes háború ismeretlen erejű tényezőitől kell várnunk azt az alakulást, amely talán egyszer csak elég végleges helyzetet teremt arra, hogy az békévé formálódhasson át.

Ma már fontosak a békére előrekészülő tervek és ma már csakugyan örömünk telik bennük. Sok ilyen tervről tudunk, sokat tárgyalunk nyilvánosan, sokat sürgetünk, soknak megteremtésén már a vezetőhatóságok is dolgoznak és még több van olyan, amely csak most készül arra, hogy kipattanjon és a közös munkából a maga számára kérjen előbb figyelmet, aztán segítséget. Ezek a tervek legnagyobbrészt gazdasági és politikai érdekűek, és soruk szakadatlan. A háborút minden egyes változatában végigkísérték ezek, és csak első pillantásra tűnik fel különösnek az az alkalmazkodó készségük, hogy a háborúnak minden egyes lehetőségét készek leszámítolni, mert különben magának a háborúnak részletei ezek, a háborúnak a front mögötti részeken való folytatása ez, s nemcsak természetes, ha a hadi helyzettel együtt változnak, hanem helyes is, mert csak így történhetik meg, hogy alkalmas pillanatban majd meglesz a külső és a belső helyzetnek az a készsége, hogy csakugyan békés folytatását találja meg a háborús viharoknak és hogy az a legutolsó helyzet, amely még háborúnak született, már békének is ugyanolyan alkalmas lehessen.

De mert ezek a tervek ennyire össze vannak forrva a háborúval, nem is bizonyosak és nem is lehetne megmondani róluk, hogy közülük melyik lesz az igazi, vagy hogy legalább melyik jelzi a végleges irányt. Ma még tökéletesen bizonytalan, hogy mint változtak meg a háború alatt azok az alapok, amelyeken a gazdasági és a politikai szerkezet felépül, - hiszen békében is csak igen halványan sejtettük azokat és valójában semmi bizonyosságot nem tudunk róluk. Csak az az egy bizonyos, hogy az alap a föld és a nép a maga belső, elszakíthatatlan közösségében, - és én éppen azt szeretném most közelről, legalább oly közelről vizsgálni, hogy a viszonyok s az adatok megengedik, hogy ez a két tényező, hogy változott a háború alatt s a háború által, s hogy változott különösen a nép. Mert változott a föld is, természetesen nem a maga föld voltában, hanem abban, ahogy a népnek talajul, alapul és hazául szolgált; változott, mégpedig igen nagy mértékben és a maga kultúrföldrajzi mivoltában teljesen átértékelődött, s magán a földön is le lehetne, de le is kellene mérni a háborús változások eredményét, amelynek az eljövendő békében majd fejlődéssé kell átváltoznia, és fejlődésben kell tovább folytatódnia, - de részben ez is a nép által történik majd, s így jobb előbb a néppel foglalkozni, másrészt meg ez egy külön tudomány feladata, mely a maga szakszerűségével más természetű munkát kíván, mint amire én most vállalkozom.

A népről próbálok most beszélni. Képet rajzolni arról, hogy milyen lehet a magyar nép számának és erejének alakulása a háború után? Miben és milyen mértékben látszik meg majd rajta a háború pusztítása és hogy fogja majd elveszett erőit pótolni, hogy fogja megmaradt erőit újra sorompóba állítani és megfeszített munkával foglalkoztatni addig, míg a fiatalabbaknak a háborútól megkímélt évfolyamai az évek során át a régi megtizedeltek helyét elfoglalhatják? És hogy érzik meg a háború által okozott vérveszteséget azok a rétegek, amelyek között a nép megoszlik, az egyes foglalkozási ágak, az egyes társadalmi osztályok, s ami mindezeknek gyűjtője és foglalatja, a falu és a város? És hogy mindezek a rétegek és csoportok hogy fogják majd egymással megosztani a vérveszteség terhét s hogy fogják egymást annak elviselésében támogatni, vagy ha nem az következik be, hogy fogják majd egymásra áthárítani a veszteségeket?

Nem az a célunk, hogy a valódi adatok ismerete nélkül megmondjuk, hogy a háború Magyarországnak hány emberéletébe került, mert erre nem lehet vállalkozni: Ellenben azt elérhetjük, hogy a háború mai helyzetének s az eddig történteknek alapján állva megközelítő pontossággal kiszámíthassuk hogy a háború után minek kell a népesedés terén bekövetkeznie, hogy milyen módon lehet a hiányokat pótolni s egyáltalában milyen lehet a folytatása annak a fokozatos fejlődésnek, amely a háború kitörtével szakadt félbe.

Legpontosabban felelhetünk valamennyi közt éppen a legelső kérdésre arra, hogy mi történhetett s mi történt a háború által Magyarország emberanyagában, - viszont éppen ennél a kérdésnél kell legelsősorban lemondanunk arról, hogy a válasz szám szerint is precíz lehessen. A háború éppen az emberanyag tekintetében jelent mindenekfelett pusztulást, mégpedig igen súlyos természetű pusztulást, amelynek háborús jellegét az adja meg, hogy nem támadta meg az egész népet, mint talán békebeli járványok szokták, amelyek gyakran idéznek elő ennél nagyobb arányú vérveszteséget is, - hanem annak csak egy részét, amit egész pontosan meghatározhatunk. Ezt a veszteséget a férfinép viseli s annak is a katonaköteles része, még pedig attól az évfolyamtól kezdve, amely legutóbb már szintén sorozás alá állott, egészen addig, amelyik a háború kitörte évében érte el ötvenedik életévét. Természetesen a háborús pusztulás sem lehet annyira távol a többi halálokoktól, hogy ezen a határon kívül hatását már egyáltalában ne éreztette volna, s csakugyan már 1914-ben is az történt, hogy a halandóság ezenkívül is általában növekedett, s különösen a felnőttek között. A háborúnak másodrendű kísérőjelenségei okozzák elő ezt a nagyobb halálozást, a betörésekkel járó menekülések, egyes néprétegeknél a háború által okozott ínség és hasonló körülmények, amelyekről már másutt beszéltem. Ez a mellékes hatás azonban nem túlságosan nagy, s ha most elhanyagoljuk, miután reámutattunk, hogy ilyen is volt, nem követünk el nagy hibát.

Az emberanyag pusztulása viszont még azon a határon belül sem oszlott meg egyenletesen, amelyet az előbb kijelöltünk, mert egyes évjáratok sokkal többet szenvedtek s többel adóztak, mint mások. Egész biztosan tudjuk, hogy a háború elején volt legnagyobb az emberanyag pusztulása s ennélfogva a sorkatonaság szenvedett legtöbbet, vagyis egyrészt azok, akik a háború kitörése pillanatában tényleges szolgálatot teljesítettek, másrészt a tartalékosok, akiket legelső sorban hívtak be, azaz a férfinépnek 21-32 év közötti válogatott része. Később már az emberanyag kímélése igen nagyot fejlődött, azonban igen természetesen mindig azok az alacsonyabb korosztályok veszítették a legtöbbet, amelyek az arcvonalszolgálatra alkalmas csapatok zömét szolgáltatták. Legnagyobbnak kellett tehát a pusztulásnak lennie a 19 és 40 év között s igen valószínűen ezen a határon belül is a 21-32 évesek között. Ha tehát azon az alapon számítunk, hogy a tényleges vérveszteség a tényleg bevonultaknak tíz százaléka lehet, ez az arány a bevonult egyes évjáratok között ismét különböző volt, s igen valószínű, hogy a 20-24 év között tizennégy-tizenöt százalékot is elért, a legalább évfolyamokban ennél természetesen alacsonyabb volt, felfelé pedig fokozatosan csökkent s a legmagasabb évfolyamokban, mint amelyek arcvonalszolgálatot nem teljesítettek, a békebeli halandóságtól nem nagyon különbözhetett, sőt az sem volna lehetetlen, hogy annál még kedvezőbben alakult légyen, a jobb ellátás és a kedvezőbb táplálkozási viszonyok eredményeként.

Az természetesen kérdés, hogy ennek a tíz százalékos kulcsnak a használata indokolt-e? Arra nincs alapunk, hogy a számszerű becslést pozitív módon indokolhassuk meg, de annak a két tényezőnek, amely ebben a tekintetben ezt a háborút jellemzi, egymással való kiegyenlítése körülbelül erre az eredményre vezet. Az egyik tényező az, hogy ezt a háborút minden, más háborúnál véresebbnek kell tartanunk általánossága és borzalmassága következtében: ennélfogva ebben a háborúban a vérveszteség arányát magasabbra kell vennünk, mint az utóbbi évszázad akármelyik háborújában volt. A tíz százalékos kulcs pedig csaknem kétszer sem haladja meg az ismert hasonló természetű adatokat. Ez a magasság viszont már talán hihetetlennek is tűnnék fel, ha békében is elő nem fordultak volna egyik évről a másikra hasonlóan végzetes hatású változások a nép lélekszámában. Ez a kulcs tehát egyrészt arányban áll ennek a háborúnak természetével általában, másrészt pedig még nem olyan magas, hogy a háború még ebben a tekintetben is a béke egyenes folytatásának ne tűnjék fel s annak ne legyen vehető.

Ez az állítás elég különösen hangzik, de csakugyan így van, s már ebben benne van a csírája annak, hogy viszont ha a háború egyenes folytatása, a békének s a kettő között még népesedés tekintetében sincs meg az a szakadék, ami őket végzetesen elválasztaná egymástól viszont a háború is rakhat olyan alapokat a békének, amelyen az a réginél jobb viszonyok kialakításához juthat el. Ha a béke sem volt mindig jobb a háborúnál, a háború viszont esetleg jótéteményeket hagyhat hátra maga után a békének.

Magyarország (a társországok nélkül) férfinépének kor szerint való tagolódása 1910-ben.

1910-ben élt még a megjelölt
évben születettek fiú
 
ÉvszámSzületettszám szerintszázalékbanKülönbségkiszámított
összesen fiú egyik évtőlhalandósági
a másikighányados

1910338,227273.53481,0%- 19,0- 22,8
1909351,134226.50964,4%- 16,6- 7,2
1908334,590235.24068,3%+ 3,9- 3,7
1907337,892233.88669,1%+ 1,0- 2,5
1906333,289224.23367,4%- 1,7- 1,7
1905325,956216.64766,5%- 1,0- 1,4
1904336,326212.32863,3%- 3,2- 1,2
1903331,667206.20862,3%- 1,0- 1,0
1902345,832211.47461,2%- 1,1- 0,8
1901334,086196.99258,7%- 2,5- 0,6
1900344,409211.38361,3%+ 2,6- 0,6
1899337,936196.04658,2%- 3,1- 0,50
1898322,887198.53761,5%- 3,3- 0,47
1897343,075197.10561,0%- 0,5- 0,39
1896341,565201.01358,9%- 2,1- 0,43
1895347,546195.84256,2%- 2,7- 0,42
1894341,623190.28555,6%- 0,6- 0,48
1893349,108182.47152,0%- 3,6- 0,59
1892326,987177.13354,3%+ 2,7- 0,75
1891344,105144.58941,8%- 12,5- 0,80
1890321,200139.58843,3%+ 1,5- 0,84
1889343,600147.22442,7%+ 0,6- 0,82
1888340,300142.14941,8%- 1,0- 0,91
1887339,200138.77540,7%- 1,1- 0,91
1886346,600149.48343,2%+ 2,5- 0,83
1885337,000147.85243,6%+ 0,4- 0,77
1884339,900146.46143,1%- 0,5- 0,77
1883329,300137.44241,5%- 1,6- 0,72
1882321,400140.28443,6%+ 2,1- 0,78
1881311,700113.12436,3%- 7,3- 0,58

A mi békeviszonyaink ugyan éppen a népesedés tekintetében nem voltak olyanok, hogy a régi viszonyok megváltoztát sajnálnunk kellene, vagy hogy kedvünk legyen visszakívánni őket. A magyar nép halandósága rendkívül változékony volt s a tényleges viszonyok sokszorosan megcsúfolták a halandósági táblázatot, amelyet a hivatalos statisztikai körök a magyar viszonyok képéül ebben a tekintetben megrajzoltak. Bizonyság erre egyrészt az, hogy a magyar népnek kor szerint való megoszlása, amelynek adatait legutóbb az 1910. évi népszámlálás állapította meg, olyan szabálytalan s aránytalan az egyes éveknek lélekszám szerint való gazdagsága, közvetlenül is bizonyítja azonban az, hogy az utolsó 36 év alatt, vagyis 1881 óta, mióta a statisztikai évkönyvek a születéseknek és a halálozásoknak adatait közlik, amióta tehát a változásokat figyelemmel lehet kísérni, az egyes korosztályok halandósága egész valószínűtlen eltéréseket mutat nemcsak egymástól, hanem az 1900-ból való magyar halandósági táblázat kiszámított hányadosaitól is. A táblázat, amelyen az van meg, hogy visszafelé 1881-ig született fiúkorosztályokból összesen és százalékban is hányan éltek még 1910-ben, ennek a megállapításnak számszerű alapját mutatja. Igaz, hogy a halandósági táblázat azt mutatja meg, hogy ugyanabból a korosztályból hány százalék hal ki egyik születésnaptól a másikig, tehát erre a táblázatra egészen nem alkalmazható, de mégis rendkívül szomorú viszonyokra mutat, ha az 1881-ben születettek közül mindössze 36,3 százalék érte meg harmincadik életévét, 1910-et, mikor a hivatalos halandósági táblázat szerint még 55%-nak kellett volna addig élnie. Csak hosszas nyomozással lehetne megállapítani, hogy milyen körülmények okozták a halandóságnak ezt a rendkívüli eltéréseit, s ezeket az egyenetlenségeit, és ez a nyomozás minden tekintetben meg is érné a fáradságot, most nem vállalkozhatunk erre. Tény, hogy az egyes korcsoportok halandóság tekintetében egymástól a legfeltűnőbb módon elütnek, s nem is egyszer, hanem többször előfordul, hogy az idősebb korosztály százalékokkal gazdagabb az előtte álló, fiatalabb korosztálynál.

Az egész táblázatban a legfeltűnőbb rész azonban az 1892. és az 1891. évbeliek arányát mutatja. Szinte hihetetlen ugyanis, hogy 1910-ben az 1892-ben születettek közül 12,5%-kal többen éltek, mint az előző, 1891. évben születettek közül. Ez a rettenetes megtizedeltség pedig nemcsak ennél az egy évnél van meg, hanem a közvetlenül előtte levő éveknél is, és csak az 1882. évbeliek mutatnak a rendeshez már közelebb álló ellenállóképességet a halállal szemben. Diagramon felrajzolva igen éles horpadást mutat itt az élet és a halál határvonala s azt, hogy bizonyos körülmények, amelyeket szintén érdemes lenne kinyomozni, olyan vadul és kérlelhetetlenül vágott be ebbe a korcsoportba, mint most a háború és ugyanolyan nehezen egyenlítődött ki, mint azt a háború után kell várnunk. A születések száma, amely a kilencvenes évek elején két esztendőben, 1890-ben és 1892-ben igen nagy mértékben visszaesett s ez arra mutat, hogy mind a két jelenségnek ugyanaz az oka, vagyis ugyanaz a veszedelem, amely a születések számát apasztotta, az élő legfiatalabb nemzedékben rettenetes pusztítást vitt végbe.

A magyar nép békés hajlandósági viszonyaiban ez a nagyarányú ugrás volt az, amelyre célozva mondtam, hogy a háborús vérveszteség sem pusztíthat nagyobb arányokban, mint néha a békésnek ismert, de belül rettenetes válságokkal tele és folyó esztendők. S ez a részlet már azt is megmutatja, hogy milyen módon történik a nép megtizedelése és hogy mi lesz később, mikor a társadalom tudatlan erőfeszítéssel igyekszik a csorba kipótlásán s a belőle támadt károk ellensúlyozásán. Ezek a megtizedelt korcsoportok ma, 1917-ben már a 26-35 évesek csoportját szolgáltatják.

Ha az előbb kiszámított átlagot és az egyes korcsoportokra felvett megoszlást számításunk alapjául elfogadjuk, most már egész pontosan ki lehetne számítani, hogy a háborúban részt vett egyes évjáratok milyen arányban szenvedtek a háború által és igen valószínű, hogy ez a kép nem sokkal térne el a valóságtól, de még arra is tekintettel kell lennünk, hogy a nép nem vonult be kivétel nélkül, hanem elég jelentékeny része maradt itthon. Ennek a résznek nagyságára szintén nincs pontos adatunk, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha különben egész önkényesen 20%-ra teszem ezt a hányadot. Ezt a becslést nem tudnám egész pontosan indokolni, de az kétségtelen, hogy az ipari munkásságnak nagy része itthon maradt, hogy az önálló iparosok és kereskedők egy része szintén itthon van, a közlekedési vállalatok személyzete pedig éppen hadi érdekből nem nagyon csökkenhetett, ezek a kategóriák pedig békében együtt másfél millió főt tettek, csak férfi részüket véve természetesen, s ebből legalább egy harmadrésznek itthon kell lennie. De ezenkívül mezőgazdasági munkás is csak maradt itthon, és ezeket egybevetve a hányados nem térhet el nagyon a valóságtól. Az pedig a népszámlálás adataiból ismert adat, hogy nálunk eddig összesen körülbelül 3,8 millió főnyi férfinépből soroztunk, aminek húsz százaléka 760.000 fő, tehát a tényleges vérveszteség a felvett tíz százalék alapon 300.000 fő körül lehet.

Azonban azt mondtuk, hogy nem ennek az abszolút számnak megállapítása fontos, hanem az, hogy vajon a vérveszteségnek milyen hatása lehet a nemzet életereje szempontjából? Előbb már elég részletesen tárgyaltuk ezt a kérdést ahhoz, hogy akár évjáratok szerint számíthassuk ki a veszteségnek megoszlását, de azzal sem fogunk sokkal előbbre jutni. A végeredmény az, hogy mivel olyan nagyon gyengék voltunk, a veszteségünk sem kibírhatatlanul nagy. Mivel az átlagos életkor nálunk már a békében is olyan alacsony volt, a háború következtében aránylag nem sokkal szállhatott még lejjebb. A mi katonaanyagunknak az a része, amely 1892 óta születettek közül került ki, tehát a fiatalabb része gazdag évfolyamokból rekrutálódott és így aránylag is sokat veszített, az ennél idősebb fele, amely ennél aránytalanul nagyobb felét adta katonaanyagunknak, mert az előbbi, fiatalabb nemzedékben mindössze csak 9 évfolyam van azokkal együtt, akiket a háború alatt soroztak, már békében is igen szegény volt fejszáma szerint, és így vesztesége sem lehet igen nagy. A háborús vérveszteségnek törvénye, hogy az erős nemzetek aránylag is többet vesztettek benne és a gyengébbeknek, amelyeknél az átlagos életkor olyan alacsony a veszteségek pótlása tekintetében is kedvezőbb helyzetben vannak, mert egyrészt az a közvetlenül következő nemzedék, mely az elpusztultak helyét elfoglalja, gazdagabb az előtte jártaknál s másrészt mert a születések száma már aránylag is nagyobb lévén, a későbbi pótlás valószínűsége is jóval nagyobb, mint olyan nemzeteknél, melyek regeneráló erejüket már jobban kimerítették. S nálunk, fájdalom, a béke viszonyai éppen ebben a tekintetben egész kultúrálatlanul kezdetlegesek voltak; mindenesetre olyanok, hogy visszatértüket egyáltalában nem szabad kívánnunk, de olyanok is, hogy ebben az esetben némi keserű vigasztalást is nyújtanak azon az alapon, hogy akinek kevesebbje volt, kevesebbet is veszített.

A közvetlen veszteségeknek arról a másik feléről, amely abban áll, hogy a hazatérők egy része csökkent munkaerővel rendelkezik, egyelőre nem sok bizonyosat lehet mondani. Igen valószínű azonban, hogy ezeknek megmaradt munkaereje lassanként növekedni fog és mindenesetre azt kell hinnünk, hogy ezen a címen való veszteségünk nem éri majd el az előbb részletesen tárgyalt nagy tételt. S ugyancsak meg kell említenünk azt is, hogy a háború hatásai között az itthon maradtak gyengébb tápláltsága következtében is számíthatunk bizonyos veszteségre és maga a hazatérő anyag is veszített régi értékéből. Ez is mind tényleges veszteség, de ebben a tekintetben még több optimizmusra van okunk, mint az előző tételekkel szemben. Azt hiszem, hogy aránylag nem hosszú idő alatt már sikerül minden egyes tényezőnek régi erejét visszanyerni s hogy ezen a címen a nemzeti munka tartós megbénulásától nem kell tartanunk. A háborús fáradság nem sokban fog különbözni a békés években az általános rossz tápláltság következtében tényleg elszenvedett viszonyoktól és azt hiszem, hogy a felfrissülés sem vesz sokkal hosszabb időt igénybe, mint amilyen adataink a gyógyulásra vonatkozóan már a békés évek betegségi statisztikáiból vannak. Nem hiszem, hogy ha más fontos körülmények a háború után szerencsésen alakulnak, ez béníthatná meg a nemzet munkaerejét és munkára való készségét.

A háború pusztító hatása azonban még egy másik irányban is működik, a tényleges pusztítás mellett az elmaradt születések számláján. A háború első évében, 1914-ben még nem lehetett ezt a hatást érezni, az újszülöttek száma ebben az évben még több is volt, mint az előző évben, de 1915-ben már csak kétharmad annyi csecsemő született, mint rendes békeévek átlagában, 1916-ban pedig felénél is jóval kevesebb. A következő években pedig természetesen még jobban vissza fog esni, egészen a háború végéig, sőt annál is tovább, mert a béke eredménye ebben a tekintetben csak majdnem egy év múlva érvényesülhet, tekintettel arra is, hogy a leszerelést nem igen követheti azonnal a legénység hazabocsátása, hanem ennek a visszafelé való mozgósításnak egész komplikált berendezkedésre és bizonyos időre van szüksége.

A születések számának ez a csökkenése így elszigetelten nem sokat jelent. A kérdés az, hogy hány esztendőre terjed ki a csökkenés és az, hogy a háború után hogy alakulnak majd a viszonyok. Kétségtelen, hogy ez is igen jelentős része a háború terheinek, de egyáltalában nem volna szabad a következtetésekben annyira menni, hogy a háborús viszonyokat általánosítsuk. A születések megapadásának igen hathatós orvoslása van az átlagos életkor növekedésében és reméljük, hogy a háború után mi is nagy mértékben vehetjük majd hasznát ennek az orvosságnak. S még a megapadt születési számra is azt kell mondanunk, hogy voltaképpen nagyobb, mint amilyennek a bevonultak számából következtetve lenni kellene, tehát már a háború alatt is működésbe léptek azok a természetes ellensúlyozó tényezők, amelyek ezt a csorbát igyekeznek kiköszörülni. Az utóbbi években a fiatalabb házasságok termékenysége az öregebbek rovására emelkedett, amit más helyen már kimutattam, ebből a háború születési számból azonban arra kell következtetnünk, hogy most ismét az idősebb házaspárok utódjai szaporodtak, a legelső ellensúlyozási lehetőség. S ez a jelenség még azért is kedvező, mert arra mutat, hogy a háború után csakugyan be fog következni az, amit általában várunk, az, hogy a nép nagyobb termékenységgel pótolja majd háborús vérveszteségét.

Ezt magam is valószínűnek tartom, de természetesen nem mint a fiziológiai tényező munkájának eredményét, hanem csak abban az esetben, ha a különböző társadalmi viszonyok, melyek a születések számára és az élet hosszúságára hatással vannak, kedvező alakulásukkal azt lehetővé is teszik.

Ez egészben véve vigasztaló, de távoli reménység, mert a bőséges gyermekáldásnak, amelyet eszerint vártunk, rövidesen a várttal ellenkező eredménye is lehet, és a családfők terheit növelvén, az általános viszonyok rosszabbodását idézheti elő, vagy elemésztheti a háború után esetleg csakugyan bekövetkező kedvezőbb helyzet teremtette megkönnyebbülést. Ennélfogva a háború utáni idők legfontosabb kérdése az, hogy mi történik addig, míg a gyermekekből, míg ebből a béke-nemzedékből felnőttek lesznek s nem történhetik-e meg, hogy az a kedvező lehetőség, amelyre most terveket építünk, annak a nemzedéknek gyengeségéből, amelyre sorsa, épségben tartása és fejlesztése van, megsemmisül? Kérdés, hogy mi történik a most következő 18-20 esztendőben, amely kell ahhoz, hogy az a most várt legfiatalabb nemzedék is a munkabírók sorába emelkedjék?

Erre az időre van a népnek egy természetes tartaléka, abban az ifjabb nemzedékben, amelynek legfiatalabb nemzedéke a béke utolsó esztendejében, illetően 1914-ben született, a legidősebb korcsoportja pedig 1918-ban megy sor alá. Ha a háború ebben az évben megszűnik, a jövő éven ez a legfelső réteg nem a hadsereget, hanem a munkások seregét fogja gyarapítani, és így lesz ez tovább, évről-évre mindaddig, míg a legutolsó békeévbeli korév is sorra nem kerül, s mindaddig egészen rendes és bőséges lesz a magyar munkássereg táplálása, pótlása, - ami évente 150-160.000 férfit kíván. - A háborúban a megtizedelt korévek helyét így váltja fel majd a békés évek nemzedéke, és így történhetik meg, hogy ezek elfoglalván az idősebbek helyét, tíz év múlva már a viszonyok határozottan kedvezőbbekké válhassanak, mint voltak háború előtt. Arra is számíthatunk ugyanis, hogy tíz év múlva már a nép kímélése is meghozza jó gyümölcseit, az a kímélés, amelyet a békétől várunk, s mivel a következő éveken remélhetően nem lesz olyan nagy a halandóság, mint régebben volt, még a háború által szenvedett veszteség is kiegyenlítődik egy kevéssé.

Azonban ennek a rendszeres kicserélődésnek igen fontos feltétele az, hogy a háború csakugyan befejeződjék. Mert minden egyes évvel való meghosszabbítása a háborúnak egy-egy újabb évfolyamot visz el ebből a tartalékból, és meg kell gondolnunk, hogy már most is csak tizenöt ilyen évfolyamunk van, mert három már ebből is elveszett.

Feltűnő és fontos megállapítás, hogy a háború közvetlen hatásainak ellensúlyozására több módunk van, mint arra, hogy a rettenetes utóhatásokat erőtleníthessük. Az emberanyag tekintetében szenvedett közvetlen pusztítást aránylag elég könnyen és elég rövid idő alatt heverhetjük ki, - feltéve természetesen, hogy az nem fog túl hosszúra nyúlni. Ott, ahol ma járunk a háborúban, semmi esetre sem szabad arról beszélnünk, mintha az ország életerejének ki kellene a háború következtében száradnia, sőt még attól sem igen kell tartanunk, hogy a háború után az ország lélekszáma sokáig fog stagnálni. Azonban ismételjük, a főkérdés mindig az, hogy meddig tart a háború. Minden egyes napja növeli a veszedelmeket, növeli a gátakat, amelyek az ország erőinek pótlását akadályozzák, és aránylag is növelvén terheinket, végül csakugyan végzetes kifáradáshoz közelít bennünket. Ma azonban még arra is joggal számíthatunk, hogy az átlagos életkor emelésére irányuló nép-politikával igen sokat pótolhatunk az elvesztettekből, természetesen nem az elvesztett egyéneket értve hanem a nemzeti munkaerőből elvesztett munkaéveket.

Nálunk a háború előtt az átlagos életkor olyan hihetetlenül és szégyenteljesen alacsony volt, hogy bár ez az átlag a háború alatt még mélyebbre csökkent, mégis az a legelső lehetőségünk, hogy ennek emelésével tegyünk szert nyereségre. Nem valami távoli és kivihetetlen országos feladat az, hogy például egy évvel emeljük az átlagos életkort, mert hiszen ennél sokkal többet kell tennünk, és ha ez sikerül, húsz millió életévvel gyarapítottuk az országnak élet-kincsét, ami természetesen minden egyes korévre arányosan oszlik meg s így nem jelent a maga teljességében munkaéveket, de mindenesetre jelent annyit, mintha az ország egyszerre egy fél millió teljes munkaképes polgárral gyarapodott volna. (Azonban természetesen ez az egy esztendővel való előrehaladás, amit különben a magam részéről a legkomolyabb és a leghatározottabban követendő társadalmi programpontnak tartok, nem történhetik meg egy esztendő alatt, hanem csak fokozatos fejlődés útján, de nem is szabad annak olyan széles időközre megoszolnia, hogy már most szabad ne legyen reá számítanunk).

A magam részéről ennél sokkal kevésbé merek számítani más tényezők munkájára, amelyeket mások most állandóan előtérbe tolnak. Így a hazavándorlás lehetőségét nem merem nagyon kedvezőnek ítélni, bár ha a hadiállapot bekövetkeztével kapcsolatban ott is internálnák az idegen állampolgárokat és ott is ugyanolyan szenvedéseket kellene kiállaniuk, mint más ellenséges államokban, a hazavándorlási kedv csakugyan növekedhet.

Mindez együtt olyan általános természetű kép a béke várható népesedésügyéről, ami nemcsak ránk, hanem általában minden hadviselő félre egyformán érvényes. A számok változnak, mert a háborúban résztvevő néptömegek nem egyforma nagyok s nem is egyforma széles korév-csoportokat ölelnek fel, de az arányok már nem igen különbözhetnek, s ugyanezek a jelenségek mindenütt ugyanebben a mederben fognak lefolyni, viszont éppen mert általános, nem lehet egyszersmind részletes is ez a kép. Ebből még nem világlik ki, hogy mi történik majd az ország egyes helyein, a családokban, a társadalmi rétegekben, s mi történik, míg a társadalom új rendje kialakul?

Ezek a kérdések éppen olyan érdekesek, mint amilyen fontosak, mert csak akkor rajzolhatnánk meg a béke első időszakában várható heves belső erőfeszítések, belső verseny valószínű útját, ha ezekre a kérdésekre már előre feleletet találhatnánk. Mert éppen a népesedés viszonyainak újonnan való megalapozása kíván majd a társadalomtól rendkívüli erejű munkát, és az fog az egyes néprétegek között valóságos belső harcot felidézni. Bármilyen különösnek lássék is, mégis egész biztosan számítanunk kell rá, hogy a háború után az egyes társadalmi rétegek nemcsak a gazdasági természetű adósságok terhét igyekeznek majd egymásra áthárítani, hanem azt a közvetlenebbet is, amely a vérveszteségből maradt meg, s majd egymás rovására igyekszenek veszteségeiket kipótolni és mindegyik az alacsonyabbakra igyekszik majd áthárítani a regenerálódás munkájának terhét és az ahhoz szükséges újabb áldozatokat. Mivel pedig a veszteség pótlása elsősorban abból áll, hogy a megmaradtakat jobban kíméljük, mint azt régen tettük, és olyan jól, hogy kipótolhassuk nekik azt, amit a háborúban veszítettek, tehát mivel ennek a harcnak is anyagi eszközei vannak elsősorban, erre a versenyre s erre a belső küzdelemre meg is van a lehetőség. Még a vérveszteséget is át lehet hárítani, legalább bizonyos korlátok között az alacsonyabban maradt osztályokra. De ha már erre gondolunk, nem szabad elfelednünk azt sem, hogy a háború után a társadalmi rétegek sem maradtak érintetlenül s nem maradnak meg régi pozícióikban, ami a küzdelem színterét részben megváltoztatja és új tényezőket visz harcba.

A legelső és legfeltűnőbb jelenség mindenesetre az lesz, hogy a városi nép egyszerre aránytalanul fog emelkedni, természetesen a vidék rovására. A háború a városiasodásnak ugyanolyan hatalmas eszköze lesz, mint pl. a kivándorlás volt, csakhogy annál sokkal rohamosabb hatású. A hadba vonultak nagy része azért marad majd a városban, mert hozzátartozói a háború alatt már ott helyezkedtek el és ott várják be; mások azért, mert a háború általában sokkal emelte az igényeket és a megmaradt, hazatérő katonák ennek a szörnyű iskolának tanúságait majd hasznosítani is akarják. De általában azért is, mert a háború elszakította azokat az ősi, szinte örökre megmerevedettnek játszott kötelékeket, amelyek a föld népét nemzedékről nemzedékre egyformán a földhöz kötötték, s a népnek visszaadta azt a szabadságot, amelyet a háború előtt csak egyes kivételes energiájú és kivételes szerencséjű egyének tudtak maguknak kiverekedni és megszerezni, gyakran a legnagyobb és legvégzetesebb következményekkel járó áldozatok árán. Ez a felszabadult fölösleg megkísérli majd, amit sohasem próbálhatott s ami csak újabb ütődések árán sikerül majd, megpróbál saját igényei; saját kívánságai szerint helyezkedni el és ismét csak a várost keresi fel. És mert a mezőgazdaságnak tényleg még mindig vannak nélkülözhető munkásai, azaz, mert a háború előtt csakugyan voltak, s mert a hazai ipar munkásigényei a háború alatt is sokkal erősebben növekedtek, mint a mezőgazdaságéi, erre az eltolódásra meg is van az alap. Kétségtelenül így van ez, bár egyik statisztikusunk nemrég megjelent könyvében azt bizonyítja, hogy a mezőgazdaság intenzívvé tételéhez nálunk a mezőgazdaságnak elsősorban az emberanyaga hiányzik. Ebből azonban csak az következik, hogy ezután a verseny a munkásért ipar és mezőgazdaság között kétoldalú lesz, s a mezőgazdaság is kénytelen lesz kínálni, többet ígérni, ugyanúgy, ahogy eddig az ipar tette. Verseny lesz ezután a két legfontosabb kereseti ág között és a mezőgazdaságnak meg kell tanulnia, hogy ne csak lekösse, de meg is védje népét és helyzetének javításával tartsa meg magának.

Ezek a viszonyok azonban sokkal bizonytalanabbak, mint azok a körülmények, amelyeknek alakulásáról eddig beszéltünk. A munkakereslet és kínálat alakulása a háború után ma még egészen titokzatos valami, csak az az egy bizonyos, hogy mégis éppen itt van meg a lehetőség arra, hogy a népesedés viszonyainak alakulásába beavatkozhassunk. Az okos társadalmi politika feladata éppen az, hogy ezeknek az eltolódásoknak irányításába avatkozzék be és célszerűvé tegye azt, ami anélkül is megindul és le is folyik majd, de tudattalan és kiszámíthatatlan célok az esetlegességek felé halad. Az innen reánk váró véletlenek ellen kell tudatos politikánk tervszerű munkájából védőfalat emelni, mert ezek a véletlenek fenyegetnek bennünket azzal, hogy nem a háború által, hanem annak következményeként az eddigieknél is nagyobb pusztításokat okozhatnak. A háború általában, minden tekintetben új helyzeteket teremtett, legjobban pedig abban az értelemben, hogy a háború által egészen új fejlődési lehetőségek nyíltak meg előttünk, új és igazán kedvező lehetőségek. A háborúnak tulajdonképpen ez az egyetlen örvendetes eredménye, s ez az, amit nem hihettünk a háború elején, mikor minden kicsiny és nagy jel arra mutatott, hogy a reakció és az elmaradás háborúja ez. De az orosz forradalomban kifakadt ez a mérges kelés, és megnyílt a múltnál jobb jövő felé vezető út. S ha ott a forradalom elérte azt, amiért voltaképpen nem is érdemes forradalmat kezdeni, a kormányforma megváltoztatását, ezzel minden más országnak hasonlóan radikális belső átalakulásra teremtett alapot. Mert nemcsak ebben lehet forradalminak lenni, sőt hitem szerint éppen ebben érdemes a legkevésbé. A belső átalakulásoknak sokkal nagyobb feladatai vannak, s én például nem tudok semmit, ami felforgató, sarkából kifordító hatásában felülmúlhatná azt, ha mai rozoga társadalomgazdasági berendezkedés közepén egyszerre emelkedni kezdene az átlagos életkor és nyúlni az emberek élete. Bizonyos, hogy a mi mai társadalmunk könnyebben heveri ki a megtizedeltetést, mint ahogy el tud készülni a megsokszorozódásra, pedig végre mégis ez a mi legfontosabb és legemberibb feladatunk. Ez az a cél, amely legelsősorban kívánja az új társadalmi politikát. Ez a politika csak a népé lehet, céljaiban és eszközeiben is csak a népé, s konkrét végső célja nem lehet más, mint az átlagos életkor emelése, mert a statisztikus okoskodásával a legfőbb jót az életben látom és a viszonyok javulását az élet meghosszabbításában keresem.