Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 12. szám
Értesítést kaptam, hogy Sch. Gusztáv 60 éves magánzó és elmebeteg meghalt a szanatóriumban. A halál oka nem elmebaj, Sch. Gusztáv, aki 41 évig ápoltatott az ideg-szanatóriumban, májtályog következtében halt meg. Tizenkilenc éves korában került a szanatóriumba, családja vitette be ifjúkori elmezavar miatt, mely fiatalabb embereknél a serdülés idején szokott fellépni. A sovány, karcsú, csinos, szőkés fiatalemberből hatvanéves, petyhüdt, száztízkilós aggastyán lett a szanatóriumban, az ifjúkori elmezavar másodlagos butasággá fejlődött. Sch. Gusztáv, a sokszoros milliomos úgy elbutult a szanatóriumban, hogy az utóbbi húsz év alatt csak két szót mondott. Vagy azt mondta nem, vagy azt mondta igen. Más szót nem tudott, nem emlékezett más szóra. Halála után kimentem a szanatóriumba, elővettem az ápolóját, hogy alaposan kihallgassam a szegény elhunyt elmebeteg szomorú életéről, Az ápoló ma nyolcvannégy éves, ő is egészen elgyöngült, szenilis vénember. Főleg öreg elmebetegei vannak, olyanok, akik már nem lázadnak fel s nem kezdenek el dühöngeni, az ápoló együtt öregedett meg az elmebetegekkel. Sőt. Az ápoló öregebb és gyöngébb, mint a betegek és igen gyakran előfordul, hogy az elmebetegek ápolják az ápolót, borogatást adnak rá, hőmérőzik, stb. Ez az öreg ápoló bácsi emlékszik a napra, amikor Sch. Gusztávot behozták a szanatóriumba. Elmondja, hogy nem beszélt soha egy szót se a nem és igen szavakon kívül. Egész nap a szoba sarkában állt, a család tartott mellette egy cselédet is, aki tizenkét esztendeig kínlódott a csökönyös beteg mellett. A szegény beteg csakis ennek a cselédnek fogadott szót, enni csak tőle fogadott el, ha a cseléd a keresztnevét mondta, Sch. G. hátrafordult. Öltöztetni magát szintén csak ettől a női cselédtől hagyta. Ha a cseléd azt mondta, hogy forduljon meg, megfordult, orvosi konzíliumokon Sch. Gusztáv nem nézett se a rokonaira, se az orvosokra, csak a cselédre. Ha bejött valaki a szobájába és rossz kedve volt éppen, Sch. Gusztáv durcásan azt mondta: nem, nem! Ha jókedve volt, kezet fogott a látogatójával, fél óráig rázta a kezét s folyton azt mondta: igen. Néha fél évig nem volt jókedve, ilyenkor nem fogott kezet, durcásan a sarokba állt, mint valami rossz, komisz gyerek s folyton azt mondta: nem. Integetett a kezével, hogy menjenek ki, hagyják békében. A világon legjobban és talán egyedül a sajtot szerette. Tízóraira megevett volna olyan nagy darab pusztadőrit, mint egy régi rozskenyér. Mindenből dupla adagot evett, virslit délelőtt négy-öt párat is megevett. Közben rettenetesen elhízott, csöndes lett egészen, nem látott meg senkit, evett és ült, és nem izgatta végül már semmi. Már azt se mondta igen és azt se mondta nem. Ezt nevezik másodlagos butaságnak. A végén szegény Sch. Gusztáv májtályogot kapott. Úgy halt meg, mint egy rendes ember. Elgyöngülve meghalt, mielőtt megoperálhatták volna.
Az öreg 84 éves ápolóval a szanatórium kertjében beszélgettem. Sch. Gusztiról. Arra a kérdésemre, hogy mire emlékszik, milyen volt Sch. Gusztáv, mikor bejött szanatóriumba, az ápoló így felelt: «Jobban nézett ki, mint most, mikor meghalt. Nem ilen izés vót a kípe. Másképp tudott kicsikét járni. Én sokszor köszöntem neki, ej mondok, ez a mi fődesurunknak a fia, tizennégy puszta az üvék. Nekem a kis sternzsidó meséte, hogy azért hozták be, mert mezteleny bálakat rendezett a fiatal úr vendéglőbe, ahon a karzaton fön banda játszott ű meg persze mesztelenyen táncót öt szép lánnyal. Jóvan, ügyvédek, jóbarátok, nagyurak mentek az aptyáhó panaszkonyi, de az öreg nem hitte el. Jóvan, de azután ementek s a kujcslikon látták, hogy valósággal az ű fiuk mezteleny bálba táncol. Jóvan, a banda meg edugva az emeleten, mert a bandának nem vót szabad látnyi se innen, se onnan, sehonnan, hogy meztelenyek a szép, gyönyörű lányok meg ű is. Úgy mulattak, mint Holló Fernesz, mikor a nagy háború vót. Híres egy ember vót a Holló Fernesz, aszonta a világ legszebb nőjét kűgyék ki űneki, jóvan hát kérték a legszebb evát asszonyt, hogy mennyen ki, tegye meg minden kívánságát, abba még nem halt meg egy nő se, aztán csak vágja el a nyakát Holló Fernesznek, kap érte három kisznyi aranyat. Eleintén nem akart, jóvan, aztán emént mégis világszép Judit asszony, aszongya melyik kérem őexelenciája. Holló Fernesz. Jóvan, memutatyák, leül melléje, ott is maradt. Eső reggel nem vitte ki a fejit, második regge se, csak harmadik regge fáradt úgy el Holló Fernesz, hogy a Judit elvágta a nyakát, vitte ki abba a szép bongyolába, vitte a fejit a Holló Fernesznek.»
Az öreg szenilis ápolót nem lehetett elhallgattatni. A meztelen-bálokról eszébe jutott Holofernes története és folyton erről beszélt. Később magáról kezdett előadni, hogy ő régen hogyan jött Pestre s itt milyen nehezen boldogult. «Mikor én főgyüttem onnanhazuru, beakartam menni rendőrnek a rendőrséghő. Nem vót hely, de adtam ötven pengőt a Harasztinak akkó má ment. Aki hájaz amehet, aki hájaz amehet! Csak hájazni kő. Jóvan, mikor az ónibusz társasághó akartam menni kocsisnak, a főlovászmester aszonta nincs hel. Aszonták aggyak kácsát vagy kövér ludat, ajándékba, aki hájaz amehet. Jóvan, hád jóvan, mondok elmék a főlovászmesterhő, aszondom a főlovászmester feleséginek, hol a lovász úr, de akkó már az ujjam közt vót, mutattam is s aszontam, beszegőnék kocsisnak, lovak mellett születtem. Hogyan, miképp, elvette a pézt, odattam, föl is vettek, mentem a szürkékhez, Zakarjános helire az onibuszkocsira, de nem vótam ott sokat, a lovam még-még metaknyosodott, hát elcsaptak, mert nem szótam, hogy má taknyos kezd lenni.»
Így lett aztán ápoló a szanatóriumban s ott találkozott Sch. Gusztávval. «Hát ménék ám egy napon az udvaron, ki gyün más velem szemben a fiatal Sch. akkor még saját doktorgja vót, meg méghat szobája itt. Itt vód vele egy ápoló. Köteles János, ecsapták, emént a Leopoldföldre. Jó dóga vót annak az ápolónak, gyütt a beteg apja, az öreg, ötven forintot ád, gyün az anyja az is ötven forintot ád, akkó memég mindig nem elégedett meg ű, folyton-folyton ement hozzájuk kéregetni, akkó aszonták neki, maga még kodulni mer, magának semmi nem elég? Kidobták, akkó ment a Leopoldfődre ápolónak, akkó gyüttem én melléje.»
Sch. Gusztávot negyven évig ápolta ez az öreg ápoló, negyven évig volt bezárva vele, de nem tud róla a világon egyebet mondani, csak azt, hogy olyan izés volt a képe, meg hogy nem beszélt senkihez. A Holofernes történetét órákig meséli, hazudja, bővíti és részletezi, de Sch. Gusztávról, akivel negyvenegy évig egy udvarban, egy szobában élt, arról nem tud semmit mondani. Legtöbb, ami adatot mond ez: «szegény feje megkeveredett». A többi mind hazugság, regény, kitalálás, ahogy egy ilyen öreg, szegény, szenilis ápoló magának a milliomos fiú dorbézolását és megőrülését elképzeli.
Az egész interjút végighallgatta egy szintén nagyon öreg elmebeteg, aki egy szót se szólt. Mellényben állt, a mellény egyik gombjához hosszú, kék parasztzsebkendő volt odacsomózva. Az öreg bolond folyton evvel a zsebkendővel játszott, mint egy gyerek a szájába vette és rágta a szélét. Mikor az ápoló befejezte Holofernes történetét, az öreg bolond nagyon komolyan ezt mondta hadarva: «Neki elhiszem, de másnak nem hinném!» Ez az elmeteg szintén már legalább tíz éve él a szanatórium hízott, butuló gyógyíthatatlanjai közt. Megkérdeztem tőle, hogy ki akar-e jönni velem, itt hagyja-e a szanatóriumot, van-e odakint valakije, akivel találkozni akar. A szegény államköltséges öreg bolond azt felelte, hogy megállt az órája, letört az üveg, meg szeretné csináltatni kint valami órással. De csak olyan óráshoz vigyem, aki közel lakik, mert gyorsan visszaszeretne jönni.