Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 12. szám
Előre megmondom, hogy nem tudok felelni erre a kérdésre. Nem tudom, hogy miért nem Andrássy lett most miniszterelnök. Amennyire neki kellett volna lennie: parlamenti szokás, politikai felelősség és kötelesség szerint, mint a kormány megbuktatójának, mint a kormányt megbuktatott politika vezérének, mint a kormánnyal szemben álló közvélemény választottjának: annyira érthetetlen, hogy nem ő lett. Amily minden hajlandóságra érdemes az Eszterházy Móric gróf múltja, amily minden támogatásra érdemesnek s elégtétellel kecsegtetőnek mutatkozik, amit e sorok leírásáig, június 13-án délig, kabinetalakító irányai jeleznek: az ő megbízatása oly nyilvánvalóan pótlása vagy megkerülése annak, hogy az új rendszer Andrássy körül rendeződjék. Mi volt ennek oka?
Még egyszer mondom: nem tudom. S akármerre akármit nézek: nem tudom.
Ő maga nem akarta volna? Ezt nem lehet róla, éppen őróla feltenni. S ha akár felületesség, akár rosszindulat így látná: most már bizonyosság van arról, hogy nem így volt. A Magyar Hírlap, mely hosszú évek óta sokkal közelebb áll Andrássyhoz, semhogy róla szólokat feltétlen értesültség nélkül írna, megírta a napokban, hogy Andrássy állandóan kész volt a felelősséget vállalni a politikáért, mellyel a kormányt megbuktatta, s az új kormányzati politikáért, melynek lehetőségeit ő segített megteremteni, melynek egyengetéséből bőven kivette részét.
E politikában lettek volna nehézségek?
Inkább: ami felvilágosodottság, áldozókészség, nagy stílus és személyes tekintély kellett arra, hogy a Tiszáé után következő kormány fedezhesse, mint ugyancsak a Magyar Hírlap írja, a királynak azt az állásfoglalását, melyet részben az ellenzék váltott ki: Andrássyban mind megvolt, Andrássy mind latba vetette - és sikerrel vetette latba. Ha nevezetesen a választójog dolga körül ma már a történeti, a parlamenti pártok kimondott akaratban s kölcsönös helytállásban találkozhatnak a parlamenten kívüli törekvéssel és közvéleménnyel, azt Andrássynak köszönhetjük, s köszönheti önmagának az az Andrássy, ki az ő plurális választójoga óta, mely magában is, bármi jelszókat vetettek akkor ellene, igen haladott, igen ígéretes, mert (már akkor!) városi, polgári és munkási választójog volt, e dologban egyre és szakadatlan tudott és mert balfelé haladni. Andrássy nem akadálya a választójognak. Inkább: egyik kezessége.
Vagy tán az Ausztriával való gazdasági kiegyezés dolgában volna megbízhatatlan?
Ami a gazdaságiakat illeti: az egész ország állandóan láthatja, hogy Andrássy nem az az ember, ki szakálláspontokra állna olyan dolgokban, amikben nem szakember. Ami a politikát: azt is tapasztalhattuk, nem mától fogva, hogy mily komoly abban, hogy az ország szabad kezét fölöslegesen meg ne kösse s fejlődése számára megköveteljen minden szabadságot s megkívánjon minden lehetőséget, olyan komolyan veszi a nemzetközi összefüggést is, melybe Magyarországot erőviszonyai rendelik. Az ő Ausztria-Magyarországja nem felmondásra való monarchia. Ő amit az ország nevében vállal, hátsó gondolat nélkül vállalja. Ő ami köteléket az ország biztossága végett szükségesnek ítél, nem nézi sem mézes madzagnak, sem papírfonálnak. Nem lerázásra nyugszik bele, hanem viselésre. S nem beszakadásra, hanem megmaradásra. S az őszinte és teljes és végleges ráhelyezkedés az Ausztriával való megegyezéses együttélésre előtte éppúgy nemzeti politika, mint az együttélésen belül a magyar állami és nemzeti egyéniség teljessége s önjogúsága.
Vagy tán messzebb nemzetközi politika dolgában volna veszedelmes?
Az előbbiekben benne van a felelet erre is. Én régóta vallom, többször ki is fejtettem, hogy Ausztriával való viszonyunk dolga éppúgy külpolitikai dolog, mint akár az Amerikával vagy Oroszországgal való. Viszont mint Ausztriához: a világ legmesszebb tartományaihoz, legváltakozóbb lehetőségeihez való viszonyunkat is elsősorban a földrajz szabja meg. S éppen e felől kolportálják Andrássynak egy mondását, mely sokkal inkább rávall, semhogy költött lehetne. Azt, hogy «az orosz forradalom sok mindent megváltoztathatott, csak a földrajzot nem.» Azt hiszem: ez aranyigazság. S azt hiszem: ki mentül közelebb áll akár Ausztria, akár Magyarország kormányrúdjához s kinek minél véglegesebben összeforrott sorsa e monarchia életével, annál jobban kell tisztelnie a földrajzot. Még az entente népeiben s kormányaiban is, kik harmadik éve viselnek háborút a földrajz ellen, ösztönszerűen benne él a tisztelet a földrajz s a földrajz emberei iránt. Innen van, hogy nemcsak a németek, kiknek birodalma s az osztrák-magyar monarchia érdekközösségét Andrássy éppoly komolyan veszi, mint e monarchiában Magyarországnak Ausztriával való együvé rendeltségét: nemcsak a németek tekintik Andrássyt hazája s a dunament nagyhatalom reprezentatív férfiának, de az entente is s nemkülönben a neutrálisok. Ebben egy a vélemény úgy Londonban, mint Párizsban, úgy Rómában, mint Bernben, Hágában és Stockholmban. S a legdühösebb ellenfél is a legnyíltabb tisztelettel becsüli benne a kemény, de felvilágosult és méltányos ellenfelet, ki a háború eleje óta éppoly lojálisan szolgálja a háborút, mint amily kitartóan szolgálja a békét, s legérdekeltebb létére is középpontjában áll és tud állani a háború s a béke ügyeit tárgyaló elfogulatlan nemzetközi publicisztikának. Az a fajta államférfi, kit egyaránt kíván élünkre úgy a jóbarát, mint az ellenség, mert benne a jóbarátnak van kiben bíznia s az ellenségnek van kivel szóba állnia. Fel lehet-e tenni, el lehet-e hinni, hogy e miatt nem volna magyar miniszterelnöknek való?!
Mi hát az oka, hogy nincs az ő természetes helyén, s e percben nem áll sem a monarchia, sem Magyarország kormányának élén? Harmadszor is azt kell mondanom, hogy nem tudom. Bizonyára tiszteletreméltó ok, mert nincs ok fel nem tenni a legtisztább, a legnemesebb, a legszentebb szándékot mindenkiről, kinek most az ország sorsában szava, a történelem előtt felelőssége lehet. De egyet tudok, egyben bizonyos vagyok - s hogy ezt megállapíthassuk, azért nem árt felvetni a kérdést, amire felelni nem tudunk. Hogy miért nem Andrássy lett most miniszterelnök, azt nem tudjuk. De hogy milyen körülmények tették lehetővé, hogy ne ő legyen, s milyen körülmények közt lett volna lehetetlen, hogy ne ő legyen, azt tudjuk. Lehetséges volt azért, mert a parlamentben, melyben a nemzet többségét s kisebbségét, egyik és másik akaratát képviselik és viaskodtatják, nem képviselik a nemzetet. S lehetetlen volna, ha képviselnék, s ha aki a parlamentben vezette a győzelmes politikát, nemcsak kiszámíthatatlan s megállapíthatatlan meggyőződések, benyomások és sejtelmek szerint, de a parlament összetételének, származásának s jelentőségének kézzelfogható adatai szerint is a nemzeti akarat megszemélyesítőjének volna tekintendő. Általános szavazatjog parlamentje nem szorulna rá, hogy végre is királyi beavatkozás nyissa meg a nemzeti akarat előtt az utat, melyet egy mesterséges többség formai hatalma elállt előtte. S viszont amely parlamentben magában tud győzni a közvélemény, ott a győzők s a győztes vezérek személyében sokkal határozottabban kijelöli és kiemeli választásának férfiait, semhogy alkotmányos érzés tűnődhetnék vagy habozhatna abban, hogy kit illet meg a kormányzás.
Száz szónak is egy a vége. A válság nem hiába alakult a választójog köré: lefolyásával is megmutatja, mennyire a választójog miatt élünk válságban, mennyire a választójog híján válságos életünk.