Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám · / · Gellért Oszkár: : A politika mögül
József főherceg miniszterelnökségének tervéről néhány egyetemi közjogtanár már kifejtette a maga véleményét s egyikük szerint sem lenne alkotmányjogi akadálya annak, hogy a főherceg kabinetet alakítson. A napi publicisztika azonban általán heves közjogi aggodalmakat táplál. Ez aggodalmak lényegileg a következőkben foglalhatók össze: A Habsburg-család minden tagját a Hausgesetz olyan függőségi viszonyban tartja az uralkodóval, amely egy főherceg által vállalt magyar királyi független felelős miniszteri állást egészen illúzióriussá tenne. A leaderség pedig talán helyettesíthetne egy főherceg-miniszterelnököt a beszédben, de nem a személyes felelősségben. Vád alá helyezés esetén hogyan ítélkezhetnék a parlament a királyi család egyik tagja fölött, aki még magánjogilag is ki van véve a rendes bíróságok hatásköre alól s akit törvény szerint büntetőjogilag is más közönséges haladónál fokozottabb védelem illet meg?! Minderre az aggodalomra teljesen elegendő egyetlen felelet, az Andrássy Gyuláé: hogy József főherceg a felelős magyar miniszterelnöki állás vállalásával természetszerűleg vállalná azokat a kötelmeket is, melyeket a magyar törvény a felelős miniszterekre kiszab. S kétségtelen, hogy attól a naptól, melytől József főherceg ilynemű, de már kinevezését megelőzően törvényjavaslat formájába öntött nyilatkozatát a király szentesítené: átmenetileg egyedül az a törvény lenne rá épp úgy, mint magára a királyra irányadó, még a Hausgesetz-cel szemben is. Lex posterior derogat priori.
De az alkotmányjogi aggályokon kívül politikaiak is volnának bőven. A monarchista nacionalizmus fő ellenvetése, hogy a legmagyarabb főherceg annyira értékes neve a pártok tusájában megkopnék s ez kára lenne a nemzetnek és a dinasztiának egyaránt; a demokráciáé pedig, hogy a népképviseleti rendszerre háramlanék helyrehozhatatlan kár belőle, ha élére, csak átmenetileg is, a királyi család egyik tagja kerülne. Minderre szintén lehet felelni. Könnyen elképzelhető például, hogy a királyi család egyik tagjának nevéhez nem éppen politikai, de katonai téren fűződjék olyan balsiker, mely népszerűségét alaposan kikezdi. És mikor a köztársasági kormányformára áttérő Oroszországban a demokratakabinet feje egy herceg, akkor alkotmányos monarchiában rendkívüli viszonyok egy főherceg átmeneti miniszterelnökségét elfogadhatóvá tehetik, különösen, ha a főherceg olyan programmal jön, amely egyenesen kedvez a demokráciának. Érvek és ellenérvek tehát, látnivalóan, volnának. Csakhogy, mikor József főherceg arra gondolt, hogy vállalja a missziót, amit királya rábízott, aligha hitte, hogy jelöltsége körül ilyen vita fog kerekedni. Erre is áll, amit Széchenyi írt valamikor Naplójába, hogy a szerelem nem okoskodik, ha okoskodik, nem szerelem többé.
Gondolatnak bár szokatlan, de nagyon is érthető gondolat volt József főherceggel kísérelni meg a koncentrációt; mint aki mindenik párt fölött áll, politikailag sem múltjával, sem jelenével nem exponálta magát, legföljebb annyiból, hogy magyarságát mindig exponálta. S mikor Tisza, mát lemondott állapotban, elbocsátása okát föltárta s a választójog során nála többet kívánó királyt és pártokat a nemzet és a dinasztia végromlására figyelmeztette, József főherceg missziója még érthetőbbé s közjogi tekinteteket is enyhítő szimbolisztikus árnyalatúvá vált: íme, a király választása a nemzet és a dinasztia végromlását hirdető Tiszával szemben házának egy oly férfira esik, akire a nemzet magyarsága s ő dinasztiája védelmét nyugodt lélekkel bízhatná s aki a demokrácia számára sem hozhatna csalódást, hiszen közel három esztendőn át élt minden hadvezérnél megértőbb életet a lövészárkok népével együtt.
És így még ha kudarcot is vall József főherceg missziója, akkor sem volt hiába s akkor is éppen e kudarcot vallott misszió alapjáról indulhat ki a kibontakozás újabb kísérlete.
Mert e kudarc kettőt jelentene; elsőbben azt, hogy ha a parlament ez idő szerinti többségét ő sem volt képes koncentrációra bírni, akkor mennyire nem lett volna erre képes bárki más; s másodszor azt, hogy ha egy szélesebb mérvű választójogi kiterjesztést vállaló József főherceg kezében sem látta volna a többség a nemzet és a dinasztia sorsát jó kezekre bízva, akkor legalább végérvényesen kitűnnék, hogy király és többség között a választójog kérdésében valóban áthidalhatatlan az ellentét. Ami azonban még nem jelentené azt, hogy király és parlament között is áthidalhatatlan; hiszen éppen azért biztosít az alkotmány a királynak korlátlan házfeloszlató jogot, hogy ilyen nézeteltérések között az áthidalást lehetővé tegye.
S ha már most ezek után a király kisebbségi kormány kinevezésére s még a háború folyamán házfeloszlatásra is kényszerülne, a felelősség e nem kevésbé szokatlan lépésért ugyancsak Tiszára és a többségre hárulna. Semmi egyébre nem szükséges e ponton emlékeztetni, mint éppen Tisza folytonos unszolására, mikor az 1905-i választáson kisebbségbe jutott; hogyan hirdette mindegyre a többség múlhatatlan kötelességének a kormányvállalást, még programja ellenére is. S ha az idézetre Tisza most azzal felelne, hogy 1905-ben a király vonakodott hozzájárulni a többség programjához, jelenleg pedig a többség vonakodik hozzájárulni a királyéhoz s másrészt ha 1905-ben a többség a kormányvállalás feltételeként kikapcsolhatott teendőiből bizonyos törvényhozási feladatokat, akkor most a király is megteheti ugyanezt s a választás próbáját békeidőkre halaszthatja: egyetlen ellenvetés elég, hogy ez az egész párhuzam is összedőljön.
Az orosz kormány felállította a maga hadi céljait: annexió- és hadisarcmentes békét akar a népek önrendelkezési joga alapján. Régen túlvagyunk azon az elméleten, hogy egyik állam a másik állam belügyeibe bele nem avatkozhatik. A háború sem egyéb, mint folytonos beavatkozás s a békekötés, amely annexiót ír alá, éppenséggel a legnagyobb beavatkozás, hiszen egész államterületeket von a rajta lakókkal együtt a maga szuverenitása körébe. Ha tehát az új Oroszország hadi céljait Ausztria és Magyarország uralkodója magáévá tenné s népei önrendelkezési jogát ellenségeink előtt elsősorban azzal akarná demonstrálni, hogy a demokrácia követelményeinek megfelelő választójogi reformot juttatna tető alá Magyarországon is: mondhatná-e Tisza, hogy ez a kérdés bízvást elodázható? Hadüzenet és békekötés joga a magyar alkotmány szerint is korlátlanul a királyé. Tegyük föl, hogy a gyors békekötés többek közt attól függne, hogy bevezetik-e Magyarországon is az általános választójogot. Megakadályozhatná-e Tisza a maga többségével, hogy a király békét köthessen? Itt dől el, hogy a többségi elv merev alkalmazása sokszor nagyobb bűn a parlamentarizmus ellen, mint a kisebbség obstrukciója vagy akár az uralkodói oktroy. S jöhet idő, mikor éppen a parlamentarizmus érdeke parancsolja, hogy szavazás előtt a többség kivonuljon az ülésteremből.
Május 28.