Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám · / · Gellért Oszkár: : A politika mögül
Bonar Law egy liberálispárti képviselő tiltakozására, mely az ellen irányult, hogy Anglia Ausztria-Magyarországgal és Bulgáriával különbéke-utakat keressen, meglehetősen átlátszó rejtélyességgel azt felelte a minap az alsóház ülésén, hogy «egy ily különbéke nyélbeütése a körülményektől függene»; anélkül, hogy magára e különbéke lehetőségére célozna, csak annyit mond, hogy «a központi hatalmak is állandóan azzal kísérleteztek, hogy Angliától szövetséges társait elszakítsák s Németországra sem tud végzetesebb csapást elképzelni, mintha valamelyik szövetségese elválna tőle». Magyarán: Bonar Law-ban megvolna minden jószándék arra, hogy szétrobbantsa a központi hatalmakat, aminthogy az entente s elsősorban Anglia e téren már hízelgő múltra tekinthet vissza: sikerült a központi hatalmak két szövetségesét, Olaszországot és Romániát, a maga hatalmi csoportjának megnyernie. Ez pedig az entente-államférfiak részéről még mindig sértőbb és megalázóbb fellépés volt Olaszország és Románia irányában, mint Bethmann-Hollweg és Czernin különbéke-törekvése Oroszország irányában.
Mert ha Lvov herceg szerint véget kell vetni az orosz fronton tényleg beállott fegyverszünetnek, mely Bethmann-Hollwegnek és Czerninnek lehetővé tette, hogy «egy megbecstelenítő különbéke puszta sejttetésével is súlyosan megsértse Oroszországot», akkor a fölháborodottságnak ez a póza alkalmas agitációs eszköz lehet a különbékére hajló oroszokkal szemben, de bizonyos, hogy a különbéke felajánlása az új Oroszországnak: sokkal kevésbé sértő a felajánló részéről és sokkal kevésbé megalázó Oroszországra, mint amily sértő volt és megalázó az entente fellépése Olaszország és Románia megnyerésére. Olaszországot és Romániát szövetségi szerződéseik megszegésére azért bírták, hogy új fegyvertársakat nyerjenek bennük; a központi hatalmak Oroszországot béketársukká s nem katonai szövetségesükké akarják megszerezni s ezzé is anélkül, hogy szerződésszegést kívánnának tőle.
A szerződésszegést - ha szó lehet róla - maga a pétervári munkás- és katonatanács követeli az új orosz kormánytól s még most is, miután öt szocialista tagja útján már felelősséget vállalt a birodalom kül- és belpolitikájának további intézéséért. Terescsenko azt állítja, hogy a titkos szerződések nyilvánosságra hozatala egymagában is szerződésszegést, szakítást jelentene Oroszország szövetségeseivel s Oroszország első lépése lenne a különbéke felé. S a pétervári munkás- és katonatanács ennek dacára tovább követeli a titkos szerződések közzétételét, miután másik követelésének, hogy az új Oroszországnak a cári Oroszország hadi céljait teljesen fel kell adnia, már érvényt szerzett: a Lvov-kabinettel proklamáltatta az annexió- és hadisarcmentes békét.
De akkor, kérdezhetnők, mire a titkos szerződések nyilvánosságra hozatalához való további ragaszkodás? Azzal, hogy Oroszország az annexió- és hadisarcmentes béke alapjára állott, amúgy is önként lemondott annexiót és hadisarcot garantáló összes titkos megegyezéseiről?! Most nem megyünk bele annak a kérdésnek vizsgálatába, kötelezi-e a különbékét tiltó londoni egyezmény az új, forradalmi Oroszországot is; megfelel-e a valóságnak, hogy még ez egyezményt megkötő cári Oroszország azt a klauzulát fűzte hozzá, hogy Oroszországnak forradalom esetén joga van magát a különbéke tilalmán túltennie. Tény az, hogy a londoni egyezményben a szerződő felek arra kötelezték magukat: társaikkal való előzetes megállapodás nélkül egyikük sem fog békefeltételeket állítani. Már pedig az annexió- és hadisarcmentes hadi célok publikálása a szövetségesekkel való előzetes megállapodás híján: aligha ellent nem mond legalább is a londoni egyezmény szellemének. S ezen az igazságon mit sem változtat az, hogy a nyugati szövetségesek készek arra, hogy az orosz kormánnyal most utólag összeüljenek és saját hadi céljaikat s békefeltételeiket utólag összhangba hozzák az új Oroszországéival. Másrészt tény az, hogy a londoni egyezmény rációja, mikor a hadviselő felek számára kötelezővé tette, hogy békefeltételeket csak társaikkal való előzetes megállapodás után fognak állítani, az volt, hogy ha valamelyik fél a háború folytatására képtelen vagy folytatásától magára nézve többé semmi jót nem várhat, akkor köteles bejelenteni társainak, hogy békülni kíván. S ezzel szemben a valóság, hogy az összes orosz frontokon hosszú idő óta, mint Lvov herceg is beösmerte, fegyverszünethez hasonló állapot van s hogy Oroszország, mielőtt még szövetségeseivel érintkezésbe lépett volna, publikálta hadi céljait, melyek mindenesetre ellentétesek az entente-tal kötött titkos szerződésekben foglalt régi orosz hadi célokkal. És ezen az igazságon sem változtat semmit az, hogy e titkos szerződések felmondása iránt az új orosz kormány a szövetségeseknél most utólag szintén lépéseket tett s hogy a londoni egyezmény szavai csak a különbékét tiltják, de nem köteleznek kifejezetten az együttes és folytonos harcra is.
Mire szükséges, hogy az orosz kormány szövetségeseivel kötött titkos szerződéseit felmondja, ha e szerződésben biztosított minden előnyéről úgyis lemondott már, mikor az annexió- és hadisarc nélküli békéhez kötötte le magát? Nyilván, hogy szabaduljon a munkás- és katonatanács nyomása alól, mely e szerződések nyilvánosságra hozatalát követeli; nem azért, mintha a közzététel Oroszországot kompromittálná - az orosz demokrácia már nyíltan szakított a cárizmus hadi céljaival - hanem azért, mert kétségkívül kompromittálná a szövetségesek demokráciáját. S ha a londoni egyezményhez az új Oroszország is ragaszkodnék, akkor azzal, hogy egyoldalúan lemondott a szövetségeseivel kötött titkos szerződések biztosította előnyeiről, jogilag még nem oldotta fel magát attól, hogy szövetségeseivel végig együttmaradjon és segítsen nekik abban, hogy a titkos szerződések-biztosította előnyeiket ők viszont elérhessék. Ellenben, ha a szövetségesek is revízió alá vennék hadi céljaikat, hozzáidomítanák Oroszországéihoz s a fölmondott titkos szerződések helyett új szerződéseket kötnének vele, melyeknek szelleme már megfelelne az új hadi céloknak: akkor a régi szerződések publikálását sem igen követelhetné többé a munkás- és katonatanács. Tárgytalanokká válván: titokban maradhatnának tovább is.
Csakhogy minderre a föltevésre a szövetségesekkel való tárgyalások nemleges választ is adhatnak. Nem sikerül a szövetségesekkel új szerződéseket kötni; nem sikerül a szövetségeseket annexióra és hadisarcra irányuló hadi céljaik megváltoztatására bírni. Akkor pedig nincs más út, mint a titkos szerződések publikálása és utána valóban a különbéke.
S mikor azt írjuk, hogy szerintünk minden jel szerint mégis csak erre felé vezet az út, akkor ez nem csupán érzés dolga, hanem logikáé is. A világháború kézzelfogható okát, természetesen még az Unió beavatkozása előtt, tehát elfogulatlanul, Wilson elnök abban látta, hogy éppen nem tudta meglátni. Azt mondta, a konflagrációt nem egyes körülmények idézték elő, hanem minden együtt; Európában általános gyanú kerekedett felül; szövetségek és titkos megállapodások jöttek létre, intrikák és kémkedések bonyolult összevisszasága. Ez hozta létre a balance of power rendszerét is, már pedig tartós béke csak úgy képzelhető, ha a hatalmak és hatalmi csoportok egyensúlya helyébe a társadalmak közösségének rendszere lép.
Akinek meggyőződése, hogy múltra és jövendőre nézve egyaránt Wilson logikája a helyes, annak csak egy lépéssel kell még tovább mennie, hogy arra a végső eredményre jusson: ha a világháború oka titkos szerződések bonyolult össze-visszasága, akkor annak az orosz törekvésnek, mely a szövetségesekkel kötött titkos szerződések pellengérre állításához ragaszkodik, előbb-utóbb diadalra kell jutnia; és ha a jövendő tartós béke csak a balance of power elvének feladásával biztosítható: akkor ennek az elvnek már e békekonferencián sem szabad érvényesülnie, abban az elosztódásban semmi esetre sem, mint ahogyan világháborúhoz vezetett. S ha így van: akkor a kibontakozás folyamata az lesz, hogy londoni egyezmények ellenére mégis csak különbékék útján fogunk eljutni az általános békéhez.
Május 28.