Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám

Ignotus: A politika mögül
Történelmi pillanatok

Tisza István megbukott. Államférfiú sírkövére rá lehet vésni: Itt nyugszik egy politikus, ki nagyon tudta, mit akar, de sohasem akart nagyot.

Hogy ilyen politikus különb versenytársak közt pusztán az akarat erejével ekkora jelentőségre tudjon feljutni, az nyilván csak ott lehetséges, hol éppen a kiválóbbak akaratbeli betegei a meghasonlásnak, hogy nincs szívük lerázni, miről lelkük mélyén éreznök kell, hogy ideje múlt s nincs szívük szolgálni, miről lelkük mélyén tudniok kell, hogy ideje megjött.

Tisza István egyáltalában nem az, ki providenciális államférfiúnak lehetne mondani. Ha a háborút csakugyan előrelátta, akkor ijesztő, hogy mennyire nem tett semmit az ország lelki egységéért s ehelyett rávetette magát annyi véderőnek keresztül erőltetésére, amennyiről már a balkáni háborúkban meglátszott, hogy egy más háborúnak meg se kottyan, s amennyit viszont már a koalíció alatti annexiós mozgósítás megmutatta, hogy lehet törvény híján is előlegezni és rögtönözni technikai fennakadás és alkotmányos konfliktus nélkül. A háború alatt aztán semmit sem tett, hogy az ország egységes hangulatát országerősítő intézmények számára hasznosítsa s hagyta telni a visszahozhatatlan időt, hogy mérgesedjenek a gazdasági, a társadalmi s a politikai állapotok a mostani izgatottságig. Ha semmire nem volna hajlandó ilyesmikbe vágó engedményekből, azt lehetne mondani, hogy éles a szeme, csak szűk a marka. De nem. Most búcsúzóra meglepi az országot egy, hanem is gazdag s nem is elegendő, de mindenesetre sokat markoló s nagy lépésekre kilendülő politiko-szociális programmal. Tehát csak most látja meg, hogy mi kellene az országnak. Ha ezt vagy ennek csak egy részét is három vagy két év előtt megcsinálja, most senki sem követelődznék több után s mögötte mint megváltója mögött állna a boldoguló ország. Így csak fellélegzik; hogy megszabadul egy diktátortól, kinek nemcsak szíve, de szeme sem volt a társadalom szükségei iránt. S visszamenően kikombinálja, hogy míg nyilván méltatlanul érte Tisza Istvánt a bizonyos értelemben megtisztelő vád, hogy ő csinálta, mert akarta volna a világháborút: viszont nem lehetetlen, hogy igenis az ő diplomáciája tette, bár szintén akarata ellen, végzetesen ránkszakadóvá az olasz háborút. Tisza István igen jelentékeny egyéniség, de inkább fatális, mint providenciális.

Ez azonban nem zárja ki, hogy a temetőre, hová most leszorult, rá ne legyen írva a feltámadunk. Minden azon fordul meg, hogy akik túljártak az ő akaratán, tudnak-e most már nagyobbat akarni, mint ő. Hogy megérzik-e, hogy az ő kicsinyességből való mulasztásai miatt most már csakis nagy műtétek gyógyíthatják meg a sebeket, miket ő annak idején kisebb tapaszokkal is beforraszthatott volna.

Nem túlzás azt állítani, hogy ma kívül is, belül is kockán áll az ország. Belső veszedelmei nem csekélyebbek, mint a külsőek. Ilyenkor nem mindig van választás jobb vagy legjobb között. Néha csak rossz és még rosszabb között, kisebb vagy nagyobb veszedelem között, súlyos vagy még súlyosabb kockázat között - mikor is a kisebb kockázatot vállalni kell, hogy elkerüljék a nagyobbat. Lehet, nincs kizárva, hogy egy nagy stílusú szabadsági, egyenlőségi s népuralmi politika járhat társadalmi, járhat nemzetiségi, járhat biztonságbeli kockázatokkal. De ezekkel nem fontoskodni kell, hanem megfontolni, hogy a habozás, a lealkuvás vagy a megtagadás nem jár-e mindennek kockáztatásával. Lehet, nincs kizárva, hogy a nagytervű demokratizmus a mai parlamentben nehézségekbe ütközhetik. De ekkor annál rosszabb e parlamentre nézve. S még mindig jobb az országot s a parlamentet kitenni háborús új választás fogyatékosságának s igazságtalanságának, mint ha az ország fejlődése kilöki a maga útjából nemcsak ezt a parlamentet, de a parlamentarizmust s az alkotmányosságot is.

Hogy jelszavak szerint nem szabad politikát csinálni, az is lehet igazság. De még igazabb, hogy a jelszavak állandó semmibe vétele ellenállhatatlan erőt ád a jelszavaknak. Lehet, sőt nyilván úgy van, hogy nincs valóságos és általános közakarat a legáltalánosabb jelszavak mögött. De, például és annak idején, a radikális egyházpolitika mögött sem volt, mégis meg kellett csinálni. Arra is azt mondták, hogy a nép fejlettsége még egyáltalában nem teszi szükségessé, - arra is azt mondták, hogy nem a nép akarja, csak egy csomó fantaszta vagy stréber. Mégsem lehetett megkerülni, ha már egyszer felvetődött, s nem lehetett félmegoldásokkal sem letétetni napirendről. Sőt Szilágyi Dezsőnek, e valóban providenciális államférfiúnak, providenciája éppen abban mutatkozott, hogy, ha már az ország rákényszerült, akármilyen, tegyük fel, hogy inkább taktikai, mint közszükségű előzmények miatt az egyházpolitikai radikalizmusra: megoldásul a legradikálisabb formát választotta. Mert a legradikálisabb alapon a legreálisabb engedményeket lehet tenni az érdekeknek, melyeket a radikalizmus sért, - a legegyetemesebb, a legegyenlőbb s a legigazabb elrendezés után bátran lehet kielégíteni jogos vagy tiszteletreméltó különérdekeket, mert akkor ezek már nem kiváltság az egyik fél javára s nem jogfosztás a másik fél rovására. Hogy csak egy példát mondjak a mai napokból: ha áll, amit Tisza István az ő hattyúprogramjában kifejtett, hogy még mindig vannak nálunk irredentás veszedelmek s a nemzetiségeknek tanító- és lelkészképző intézetei a fészkeik, akkor áll az a tétel is, hogy kell valamit tenni ez intézetek ellen. Ám a mai világközi hangulatok közepett szinte elképzelhetetlen, hogy ez a valami tisztán egyes nemzetiségek vagy e nemzetiségek mint vallásfelekezetek ellen kihegyezett intézkedés lehessen. Az ellen ellenben senki a világon nem szólhat és nem tehet, maguk e nemzetiségek s ezek mint felekezetek sem, ha a magyar állam, mint modern és demokratikus állam, az oktatást államosítja s egyformán és általánosan kiveszi a felekezetek vagy egyéb magáncsoportok kezéből. Ez, igaz, hogy a legradikálisabb megoldás, de viszont a legmegtámadhatatlanabb, - utána pedig semmi akadálya nincs, hogy e nagyhatalmú magyar állam, mely minden nemzetiségnek s minden felekezetnek egyformán kegyes anyja, az államosított oktatásban mindenképp s mindenütt számba vegye a nemzetiségek s a felekezetek jogos igényeit. S ugyanígy: állam, melynek ügyeibe minden polgára egyforma jogon szólhat bele, parlament, melybe mindenki és egyforma jogon küldött képviselőket: a legkeményebben s megtámadhatatlanul eljárhat akár osztály-, akár nemzetiségbeli olyan különigények ellen, melyek, miután mindenkinek egyforma a joga, e többel tulajdonképp kiváltságot követelnek, melyek tehát másfelé vagy minden egyébfelé kevesebbet s ezzel jogfosztást vagy joghátrányt jelentenek. Olyan magyar állam, melyben minden polgárának egyformák a közjogai, bátran biztosíthatja intézményesen, törvényesen és külön szankciókkal a maga területi, közjogi, állami és igazgatási egységét és államnyelvét, mert ez bármily nemzetiségű, de egyformán jogosított polgárainak egyformán érdeke, s egyik számára nem jelent kiváltságot, a másik számára nem jelent jogfosztást.

Bátornak lenni, nagytervűnek lenni, - amit elfogadnak s megadnak, azt maguktól, egyszerre és azonnal megadni: ez a történelem-pillanati parancs áll vezetőink előtt, ha vezetni akarják a fejlődést, mely e nélkül sem marad el, de átcsaphat fejük fölött s úgy túlmehet az ország életszükségein, mint ahogy a láz, mely természetes öngyógyítása a testnek, orvosi belenyúlás nélkül meg is emésztheti.