Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám
Éltél: nem tudtam. S most a halálod, lám,
Szivembe markol, drága halott! A hír
Éjszín kopár fal: ám megette
Illatozó, violás kert sejlik.
Elbúsult lelkem néz mereven s a zord
Falon im, mintha nyilna sötét kapu;
Két szárnya fordul s messze nézve
Lát gyönyörű, ligetes zöld tájat.
Dús asszonyévek ért buja zöldje leng
A nyár tüzében, pettyezi száz pipacs
A vér szinével dús vetésed
S már elalél mezeid virága.
De lányságodnak távoli tájait
Hüsíti szél s halvány jegenyék sora
Áll, elmosódó rajz, az égnek
Fellege fodrain andalogva.
S csak sejtem már a mély horizont ölén
A gyermekévek hajnali rétjeit
S táguló mellem tölti színig
Fűszeres illata életednek.
S a lelked látom: csörgedező patak,
(Forrása hol van?) hajnali réteken
Kristályos habja játszva ringat
Tükre fölé hajoló virágot.
S elmélyülőn lejt bús jegenyék alatt
Hűs reggelen s vad bokrai közt a zöld
Árnyékban alvó mély pagonynak
Zsong duruzsolva a hab zenéje.
S a síkra ér s a dél ragyogó tüzén
Reáhajolnak lombkoszorús, sötét
Fejükkel tölgyek s elmerengve
Nézik a vízben az önnön képük...
...Felejtéd őket, Elfeledéd - miként
A viz felejt - az elmaradó pagonyt
S a tölgyet is, száz drága képet
S gyenge virág remegő fehérét?
Vagy édes átok verte a habjaid,
Csodás varázs, hogy vidd kusza képeik
Magaddal s bús kaleidoszkóppá
Törve is rengjenek lelked mélyén?
Ó drága kép!... - De ím, a kapú előtt
Komoly szép arccal két Kerubim vigyáz.
Indulnak lassan s kétfelől a
Bronzkapu szárnyait már behuzzák,
Zárt kert előtt a két Kerubim vigyáz.
S emelve ujjuk ajkuk elé, nyugodt,
Mélységes szemmel rámtekintnek...
Csend... Csak a kert fala... Béke véled!