Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 11. szám · / · Babits Mihály: Ágoston

Babits Mihály: Ágoston
(Szent Ágoston Vallomásai. Fordította: dr. Vass József. Két kötet. Kiadja az Élet részvénytársaság.)
I.

Szent Ágoston Vallomásainak fordítása esemény lenne bármely literatúrában. A világirodalom főművei közé tartozik ez a könyv: azok közé, melyekből máig, s ki tudja mily jövőbe, sugároznak erők. Új hang volt, új műforma, és örök: új lehetőség, örökre kitárult. Ágoston a keresztény szellem megformulázója; egyik kútfeje a folyamnak, mely civilizációnk folyama lett. A modern gondolkodásnak első mestere. De első mestere a modern irodalomnak is: s Dantéig alig követi második.

Megtalálta a keresztény stílust. A hangot, a formát, ami új az antikkal szemben, ami megkülönböztet minden azóta jöttet minden ókoritól s irodalmainkat modernekké teszi. Mi ez? Valami bensősége stílnek és érzésnek, befelé fordítottsága szemnek-szívnek, amit csak példával lehet jellemezni. Példával, de csak egy szónyi példával is elég: mert e meghatározhatatlan valami, a stílus christianus, beszivárog a nyelv pórusaiba, átissza a szavakat: s idézni lehetne minden lapról helyet, ma már nem is feltűnőt, de melyet meg nem írt volna senki azelőtt, senki római vagy görög író, klasszikus, pogány: mint például ilyent: «amint anyám is szokta, mert így tanulta szíve iskolájában» «in schola pectoris»: ezt nem írta volna le senki Ágoston előtt.

Mi teszi oly különösen bensőségessé e stílust? Az, hogy a bensőség eszközből céllá lett. Az ókor írója kívülről, befejezett kívülről láthatóságában akarta érezni az életet, még a saját életét is: nem hiányzott nála sem a lelki élet rajza, de ez is valami kívülről nézhető befejezettségben jelent meg, abban a plasztikus, szoborszerű zártságban, mely a kívülről látott, körüljárható dolgoknak sajátja: s ez az, amit klasszikus ábrázolásnak hívunk: a bensőségek rajza is csak arra való, hogy az élet külső képét gazdagabbá, elevenebbé tegye: eszköz és nem cél. Ehhez képest a görög-római irodalomban a lelki élet jelenségei gyakran csak poétikai eszköz, hasonlat gyanánt szerepeltek: a természet tüneményeit gazdagították, lelkesítették át velük: mert az élet érdekelte őket első sorban, de a látott élet, mint jelenség, mint világ.

A keresztény írónál megfordítva: a belső lesz egyszerre a fontos, és minden külső kép vagy történés csak eszköz és hasonlat: mint ebben is: «a szív iskolája». A keresztény író tekinti először a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ágoston Vallomásai az első belülről látott lélekrajz a világirodalomban. Belülről látott: s így nem teheti a kész és tökéletes benyomását; ez a benyomás nem is célja a keresztény és modern irodalomnak olyan értelemben, minta klasszikusnak. Hanem előttünk alakul, és ez új varázs: nem körüljárható, de átélhető. S ez új, bensőséges irodalom számára új műfajt is teremtett Ágoston: a pszichologikus önéletrajzot, mely éppen ellentéte a régiek autobiográfiájának: nem külső események, hanem csupa inponderabiliák története: teljesen belső és személyes: Ágostontól mi sem áll távolabb, mint hogy harmadik személyben szóljon önmagáról mint Julius Caesar. Ez az igazi keresztény műfaj: a gyónás, a vallomás; és - mint Ibsen is mondta - a keresztény korok minden nagy költői művében, az egész modern művészet lényegében van valami vallomásszerű.

Ágoston elsősorban filozófus, s egy filozófus vallomásai össze esnek filozófiájával. Ezért lesz könyve önéletrajz és filozófia egyszerre. «Régi-régi vágyakozásom»- mondja ő maga - «elmélkedve megvallani Neked, mit tudok és mit nem, vagyis: mennyi bennem első megvilágosításod, és mennyi az én maradék sötétségem.» Íme a keresztény gondolkodás: s a modern egyúttal: a gondolat mint belső fejlődés: megvilágosodás: nem többé kész, s a külső, világra alkalmazandó kategória. Ágoston megtérésének rajza egy filozófia fejlődés története: mint a Discours de la Méthode.

De nemcsak a lényeg gyónás itt: a forma is az. S ez a forma is fennmaradt, minden külsőségeivel: túlélte a naiv hitet, mely a gyónást követelve, ürügyét megadta. Mert nem az ész hite a döntő, hanem a szív kívánsága. Rousseau Vallomásai nem a keresztény hitből fakadtak immár, de még mindig a keresztény kívánságból: s elég célozni erre a nagyhatású könyvre, hogy elgondoljuk a páratlan pályát, melyet az Ágoston műfaja a világirodalom történetében - csak mint külsőleges műforma is - Ágoston művétől a Strindbergéig - megtett. A lélek vetkőzése szenvedély lett, az őszinteség igazi szellemi exhibicionizmus: bár ki lehetne azért őszintébb, mint aki Istenéhez volt őszinte hajdan? Hozzá tökéletesebben tudunk azok lenni, mint az emberekhez, mint saját magunkhoz. Rousseaunál már maga az őszinteség válik néha pózzá.

Így áradt szét a Vallomások szelleme, Ágoston szelleme: s hazánkban is, közvetve vagy közvetlen, tudatosan vagy tudattalan, nagy magyar szellemekben meggyümölcsözött. Rákóczi Vallomásaira, még Széchenyi Naplóira is, rágondolhatunk. Csak maga Ágoston nem szólt még magyarul; s csodálatos, hogy ha már fordításokban oly szegény irodalmunkért nem, a vallásért legalább nem siettek papjaink ezt az óriás imát egész teljességében nyelvünkön is megszólaltatni.

Az első fordítás, mely most kezünkben van, nem méltatlan munka: megvan a zamata, lendülete; nem lankad sehol; minden lapján a gondnál több: lelkesedés érzik, s az a szabadság, melyet nem a léhaság, hanem auktorának fölényes megértése, s érzelmeivel való telítettsége, egyirányúsága adhat meg a fordítónak. Jegyzetei, egyes megjegyzések mutatják, hogy túlmegy a betűk értelmén s a szavak mögé lát: rajtakapja az auktort ha egy-egy pillanatra, megszakítva a gondolatmenetet, lelkesedésében térdet hajt mintegy az örök igazság előtt, vagy himnuszra gyújt: meg meri érezni hogy más, mélyebb türelmetlenség hagyatta ott vele Karthágót, mint a tanítványaival való; vagy hogy nem csupán egy hibás biblia-szöveg terelte elméjét a nagy filozofikus teremtéselmélethez, hanem lelkének ős hajlandósága. Így fordítását is eltávolítja a filológiától, nem a léhaság tudatlansága, hanem a tudás-adta szabadság: így lesz alkalmas olvasmánynak és áhítati könyvnek. Mert természetes, fesztelen tud lenni, épp oly kevéssé riadva vissza az egyszerű, sőt köznapi kifejezésektől mint eredetije [*] : olykor - ami a legnagyobb szabadság - mer szóról-szóra fordítani ott ahol a filológikus fordító nem merne [*] : máskor finoman eltér betűtől a szellemért. Felbontja a szerkezeteket, majdnem mindenütt, a magyar nyelv természete szerint: néha szinte versig aprózza az előadást (de az eredetinek tagoltsága is majdnem versszerű); néhol bővítve, másutt rövidítve teszi pregnánsabbá a kifejezést [*] ; lefordíthatatlant nem habozik mással helyettesíteni, néha egész szabadon, mindig szépen [*] ; másutt pompásan rálel a legtalálóbb, legmagyarabb szóra [*] . És mégsem vét a tudomány ellen sem: jó magyar és jó teológ egyszerre.

Kissé talán túl-jó mindkettőben: az érdem néhol hiba. A magyar szó néhol túlságosan is, tüntetően találó, a nyelv nagyon is (hogy a maga szavával fessem) szeges-gonddal magyaros: - Ágoston pedig nagyon idegen e tősgyökerességtől. Megértem hogy egyházi fordítóink nehezen vonják ki magukat a szuggesztív Nogáll hatása alól; s tisztelem a hagyományt, a Pázmányét, melyben e stíl gyökerezik [*] . De ha mindenkinek ismerni kellene is Nogáll Kempisét - mely Pázmányibb a Pázmányénál - senkinek sem szabadna követni. Ágoston nem tartozik a Pázmányok közé; nem a nép apostola, hanem az Intelligencia és Bölcselet szentje ő, s a népies egyházi stíl visszás lesz szájában.

De épp oly visszás a teologikus. Az Intelligencia és Bölcselet szentje ő, de nem a hideg intelligencia, nem élményektől elszakadt bölcselet az övé. Alig volt gondolkodó, kiből a gondolat oly véresen és húsosan szakadt volna ki, annyit rántva magával a vérző és meleg lélekből. Az ily gondolat nem műszókba öltözködik, hanem a magasabb irodalom köntösébe; a nyelv maga élmény lesz mint a gondolat: erősen differenciált, de fogalmilag meg nem meredt. A Platóné; hús és vér, nem csontváz: nem aristotelesi, nem tomisztikus. Nincs igaza a fordítónak - aki különben helyesen választott könyve egészében, még a filozofikus részekben is, irodalmi tónust - mikor inkább teológiai, mint filozófiai műveltségű ember létére - néha-néha mégis bevet valamit a teológia csontdarabjaiból [*] . Ágoston, a teológia őse, maga - ha szabad ily merészen mondanom - egyáltalán nem teológus még: nem élhetett ő még abban a teológiai kultúrában, melynek megteremtésében oly hatalmas része volt. Hanem egy intelligens és filozofikus irodalom légkörében élt, és a retorikára nevelődött: így gyermekkorától élménye lett a Szó és Gondolat: s az élmény nyelve nem a dogmáké.

S aztán Ágoston afrikai születés, afrikai lélek: s stíljében gondolat és szó egy forró afrikai lélek élményei. Írónak ő nagyon különös: gondolatai nem nyugodt ömlésűek, hanem szeszélyesen és szenvedélyesen torlódók: egy-egy mondatban az ötleteknek valóságos záporát kapjuk: mintha ki akarnának áradni medrükből, szétvetni keretüket. Valami nyugtalan, ideges intelligencia-vibrálás van ebben a stílusban: nem normális stíl: különc. Távol a klasszikusok zártságától és formatürelmétől, művészete nem a mértéké, hanem a mértéktelenségé, s periódusai inkább gazdagok, mint kerekek. Minden szónak külön élete van és kinyüzsög a periódusból: kiüti fejét, külön gondolkozni és játszani kezd: s a mondat egy rekesz eleven mozaikká válik. Minden szó itt a saját poénje, új ötlet: s minden mondat torlódó és türelmetlen ötletek egymás sarkába kergetőzése. E terhelt, torlódó mondatszerkesztés, a folytonos halmozás és mellérendelés, a nyüzsgő, különc szellemjátékok és szójátékok kevéssé tűnnek fel a fordításban. A magyar Ágoston simább, normálisabb. A nehéz, furcsaszövésű szerkezetek feloldódnak, apró és rendes mondatkákká darabolódnak, a szúró, jelző, feccsenő szavak kerek gondolatokká terpednek, a vibrálás ellanyhul, kontrasztok elhalkulnak, a stíl nyugodtságot és szélességet kap, a szójáték eltűnik vagy elhalványul. Jól tudom hogy néhol a felbontás elkerülhetetlen, a szójáték visszaadhatatlan: de ahol a fölbontás elvszerűen történik, ahol a különcebb szójáték elvszerűen mellőztetik, a jó magyarság vagy szép stíl kedvéért: ott bármely zamatos, magyar, s költői a nyelv: az mégsem Ágoston! és én Ágostonnak a szavára jöttem!

Ágoston pedig nem a sima jó író hanem a sziporkázó, robbanó erő és géniusz. S ha ő egy nagyszerű torlódó mondatban megérezteti velünk - egyetlen mondatban két oldalon át - valósággal felépíti elgondolásunkban - felépíti a halmozódó feltételes mondatok torlasztásával - a mennyei csendet, amint sorban elhallgatnak mind-mind a földiek az egy-örök szemlélet előtt - si cui sileat tumultus carnis - sileant phantasiae terrae - sileant et poli et ipsa sibi anima sileat - és így tovább, tovább, míg a lélek a csúcsosodó mondat lépcsőin száll fel a legmagasabb szemlélet csendjébe: akkor nem örülök ha apró és sima mondatkákká bontják fel ezt a hatalmas építményt, még ha a szép magyarság úgy követelné is. Vagy mikor Ágoston az Istenről beszél (jelzőkkel, mint a platoni Agathon dicsérte Erost):

«summe, optime, potentissime, omnipotentissime, misericordissime et justissime, secretissime et praesentissime, pulcherrime et fortissime, stabilis et incomprehensibilis, inmutabilis, mutans omnia; in vetustatem perducens superbos et nesciunt; semper agens, semper quietus, colligens et non egens, portans et implens et protegens...»

és így tovább, míg elkábulunk a szavaknak ez ide-oda csapkodó zuhatagától, melyek aprók és mégis ütnek, ugrálók és mégis súlyosak: akkor nem örülhetek e tüskés eloquentia ily sima feleresztésének: «Te vagy Uram a legfőbb. Jóságodnak nincs határa. Hatalmad erőd végtelen...» stb. akkor sem, akkor legkevésbé ha hangulatba és versbe csendül ki. Ha Ágoston az Isten saváról beszél, az Isten kenyerén való kérődzésről, testünkről, ez ócska bőrtunikáról, melyet Krisztus fölvett, a könyvről, mely együtt nő a gyermekkel, az emberek nyelvéről, mely mindennapi égető kemencénk; nem örülök ha a fordítás e kifejezéseket elsikkasztja vagy olyakkal pótolja, melyeken a kifejezésmód bizarrsága kevésbé érezhető [*] . S vajon egészen Ágoston marad-e Ágoston a szójátékok nélkül - az ilyenek nélkül: quid miserius misero non miserante seipsum? vagy: pudet non esse impudenteum - vagy akár a Carthago-sartago-félék nélkül is?

De nem a fordítást akartam ezekkel jellemezni: hanem az eredetit. Ez a temperamentumos, soha nem nyugható, soha el nem szélesedő stílus: az író maga. Vallomás nála nemcsak amit mond, hanem ahogy mondja. Sohasem adta író magát teljesebben: annyira minden kifejezés nála, hogy a kifejezés nem marad meg külön kifejezésnek hanem összeesik az élettel, amelyet kifejez: annyira író ő, hogy sohse csupán író: az író egy benne az emberrel és gondolkodóval. A szenvedély tehát, a nyugtalanság mely stílusában vibrál, az élet szenvedélye: s egész könyve kulcsa. Nem mintha a külső élet szenvedélyei tombolnának benne: ha külső események drámai előadását várjuk - előre figyelmeztet a fordító - csalódunk. Hanem maga a könyv lesz szenvedély, maga a gondolat: s a megtért Ágoston ugyanavval a türelmetlen, soha ki nem elégíthető mohósággal veti magát, egész izgatott akaratát, a saját belső életének, lelkének sodrába, mint ifjúságában a világi gyönyörök és kalandok sodrába vetette. Így maga a gondolkodás dráma lesz; s az alkuvás és nyugvás nélküli vágy a Igazság felé drámai szenvedély. E filozóf nem hideg: mert életkérdés neki az igazság.

«Halálom volt a bizonytalanság... a természetfölötti rendben is akkora bizonyosságot akartam, mint amilyen bizonyos, hogy hét meg három az tíz... Csak a hit gyógyíthatott meg engem!» «Nem akar a kutató egyebet mint tudást. Ebből lehet megérteni, ha valaki a tudás vágyától egészen meggabalyodva még bűbájos fortélyokat is használ kutatás közben. Sőt ez az oka a vallásos istenkísértésnek is mikor jeleket és csodákat követelnek nem ugyan valami üdvös célra, hanem csak tapasztalás okából. Veszedelmes kelepcékkel teljes szörnyű erdő az élet! »

E szenvedélynek megvannak a tévedései, paroxysmusai és kétségbeesései. «Hajamat téptem« - írja (arra a gondolatra, hogy nem tud az igazság birtokába jutni) - «homlokon ütöttem magamat, összekulcsoltam kezeimet és átöleltem térdeimet.» «A rémület iszonya futott végig rajtam, aztán meg remény és öröm gyúlt ki bennem... Kiült a szemembe, átjárta hangomat...» «Már harmincadik évemet taposom» - fakad ki egy helyen - «s ugyanazon sárban késlekedem» «Folyton mondogatom: holnap megtalálom; felvilágoskodik előttem; megfogom. Holnap majd akad valaki: és mindent megmagyaráz»... «Ó akadémikusok! szörnyű nagy férfiak, hát eszünkkel semmi biztosat meg nem foghatunk?»

A legbonyolultabb logikai levezetés közben érezni ezt a lüktető szenvedélyt, mely a gondolkodó agyát mozgatja. Meg-megszakítja magát, felkiált, felijed: «Nekem uram megvallom nehéz ez a kérdés. Önmagammal vesződöm: magam vagyok a saját fáradozásom nehéz talaja». - Türelmetlenkedik és könyörög: «Valósággal ég a lelkem, hogy végére járjak ennek a bonyolult, rejtélyes kérdésnek. Kérlek, Uram Istenem, kérlek jóságos Atyám, Krisztus nevére kérlek, ne rekeszd el vágyakozásom elől e mindennapi és annyira rejtett dolgok értését...» Amint fölvetődik előtte egy probléma, rettenti és vonja mint egy örvény: «Nagy tehetség az emlékezet, Uram. Ismeretlen ijesztő rejtély, feneketlen örvénye tömérdek». Sohasem jelentkezett ily erővel a filozófiai Eros: a természeti törvény erejével: amihez Ágoston maga hasonlítja: «Minden test a maga nehézkedésével keresi pihenő helyét, az én nehézkedésem az Igazság vágya: az szabja meg az irányt amerre szárnyalok.»

Az Igazság ily szenvedélyes szeretőjének semmi türelme a nem-igaz iránt: s Ágoston a művészetekkel olyan állást foglal, mint az öreg Tolsztoj. Pedig maga írja, mily gyönyörűségeket talált versekben, színházban, mennyire lángra gyújtották fantáziáját Dido panaszai. De a költemények nem igazak s az ő lelkének egyetlen úrnője az Igazság. Vallásos lélek az, és gyűlöletes neki a hazug Poézis. De még gyűlöletesebb az álmodozó filozófia, mely az igazság külszínével ámítja a lelket. «Mennyivel különbek még a nyelvészek és költők meséi, mint a filozófusok ama mesterkedései! Mert versforma és költemény és Medea röpülése mégis csak értékesebbek, mint a különböző módon összehazudott öt elementum, amelyek egyáltalán nincsenek...» Ezt a minden józansággal oly ellentétes szenvedélyes lelket ép szenvedélye viszi így a szkepticizmus józansága felé. «Az a gondolat is fölmerült bennem, hogy az összes bölcselők közül még a legjózanabbak az úgynevezett akadémikusok nagy alapelvükkel: mindenen kételkedni, mert az igazságot nem lehet biztosan megismerni.» Úgy tűnik föl neki, hogy amit meg lehet tudni azt nem érdemes; és Aristoteles olvasása keserves csalódást kelt benne: mert jelentéktelennek találja az elért igazságokat. Értelmének semmi sem elég; s szkepticizmusa - lemondani már-már az igazságról az igazság nevében! - csak fokozza szomját, türelmetlenségét.

E türelmetlenség az igazság felé sarkantyúja őszinteségének, mely gyakran megdöbbentő, mint az önkínzás. Megfogni az igazságot ott, ahol éget mint a tüzes vas; legyőzni a nagy lélek természetes becsvágyát, mely e szenvedélyes temperamentumban talán erősebben fejlett ki, mint másnál; meztelenné tépni önmagát az igazságért: ez a mindennél nagyobb küzdelem csábította. Néha szinte tetten érjük ezt a küzdelmet. Az őszinteséggel sohasem telik be; s mikor élete végén a Retractationes-ben visszatekint régi műveire, le akarja súrolni a vallomásokról még az utolsó hiúságokat, még a költészet gyönyörű hiúságait is. «A negyedik könyvben» - írja - «barátom halálával kapcsolatban saját boldogtalan állapotomat festettem s ezt írtam: s talán azért féltem meghalni, nehogy akit annyira szerettem, velem és bennem egészen meghaljon. Ez inkább meggondolatlan szavalás volt, mint komoly vallomás; bár ezt az ostobaságot némileg mérsékelte a talán szócska, amelyet hozzáfűztem.» Melyik író áldozna fel egy ily szép mondatot, ilyen költészetet - egy jelentéktelen igazságnak? Az igazság szenvedélye minden emberi és isteni hiúságot legyőz, s az Önzés és a Szólam bilincseitől egyformán megszabadítja a szellemet.

Ágoston szelleme valóban szabad és nyílt, a megértésnek avval a bátor korlátlanságával, mely oly ritka az emberek között, hogy birtokosait majdnem külön emberfajnak kell éreznünk [*] . Filozófiája nem riad vissza az újtól, a fájdalmastól, megdöbbentőtől sem; s a Retractationes - a Visszavonások Könyve mutatja, mennyire megőrizte elfogulatlanságát a saját gondolataival szemben is. Igazságszomja sohasem hagyja megelégedni az elért igazsággal: s mikor pappá választják, valósággal könyörgő levelet ír Valerius püspöknek: sokkal szegényebbnek érzi magát igazságban, hogysem annak osztogatója lehessen. Aki előtt önmaga sem tekintély, mások még kevésbé azok; a szellem szabadságának az a hatalmas ereje, mely ki tudta ragadni a nyűgöző pogány eszmekörből, a keresztény tekintélyek előtt sem hagyja el Ágostont. «Nincs abban semmi elvetni való - írja egy helyütt - ha a Szentírásból valaki azt igyekszik kiérteni, amit az író írásközben gondolt; csak ahhoz ragaszkodjék, amit te, minden igazmondó elme megvilágosítója, igazságnak mutatsz!» A szabad kutatás eszméje hangzik itt föl, ezer esztendővel Luther előtt. Semmi sem ellenszenvesebb Ágostonnak, mint a megszokott véleményhez való korlátolt és makacs ragaszkodás. Jól tudja ő már, hogy a korlátolt meggyőződés mily szoros összefüggésben van a ridegséggel és a rosszasággal. «Értsd meg tehát?» - fakad ki egy helyen - «micsoda ostobaság volna a Genezisre vonatkozó tömérdek magyarázat között vakmerően egy magyarázathoz kötődni, s állítani, hogy az volt Mózes felfogása! Veszedelmesek az ily civódások! Sértik a szeretetet, pedig a szeretet szellemében írt a szerző, kinek szavai értelmét hüvelyezgetjük.» Másutt kis patakhoz hasonlítja az Írást, melyből az igazság sokfelé ágazható folyói erednek.

E szabadság és nyíltság (mindig kész az Igazság befogadására, bárhonnan jő is az) megfér, sőt összefügg türelmetlenségével minden oly vélemény iránt, melyet az Igazság útjában állónak ítél. A szabadság szelleme a jóságé, de nem egyúttal a nyugalomé! távol tőle az elégedettség, mely éppen a korlátoltságot jellemzi. Ellenkezőleg: csupa nyugtalanság, örökös elégedetlenség az ő osztályrésze: ugyanaz a nyugtalanság, mely az ideges, vibráló stílusban láthatóvá válik.

 

[*] "szörnyű tudományos ábrázatról“, "undok históriáról“, "vakációról“ beszél, - s mégsem stílszerütlen.

[*] mint itt: "Te Uram, visszavásároltál!“: a redemptiót más itt megváltássá sápasztotta volna!

[*] vident egy helyen így mondja: "akinek szeme van láthatja“, carent temporibus: így: "nem tartozik bele az idők rendjébe“.

[*] Facti estis os dei per quod diceret: producant aquae non animam vivam quam terra producet, sed reptilia animarum vivarum etvolatiliasuper terram: - magyarul: "Teremjenek a vizek. - Mit? Nem a természet eleven fakadását. Ez a föld dolga. Hanem csuszómászókat, vagyis. az élő lelkek meglátogató eszközeit - és madarakat, vagyis erőket, amelyek beröpülik az egész földet.“ <
E szabadság a megengedhetőség határán van: itt-ott meghaladja. Más árnyalatot ad az értelemnek, mikor ezt: continere úgy fordítja: együtt tartani, vagy planust, mely csak sarlatánt jelent, csalónak. Elejt egy-egy átmenetet, egy sedet: s ezzel az egész helyet homályossá teszi <. Vagy, legritkábban, halavánnyá, körülíróvá válik <. - Dicséret e foltok csekélysége!

[*] "a manichaeusok vergődőlelkü hallgatója <, "ki az idők zavaros hömpölységét igazítod“, "kérdezősködésem világszemlélet volt <, szépségük volt a felelet“, "a képzelet zabolátlan paripáján portyáz esze sivatagjain“, "az asszonybilincsek erősen tartóztattak“ <, "egyébként idő és változás szegné halhatatlan örökkévalóságát“.

[*] E stílra emlékeztetnek ily kifejezések: vitát kezd perlőivel, erős bizonyságokat köt, a bűnnek oka-foka, töltekezni, anyamivolt. - Sajnos, ugyanez csábít ily túlzásokra is: nyaggatás, kikászálódott, elrugaszkodott, szaglászó szenvedélyem <, bár ne volna ez a rongyos világ <, jaj szegény fejem, sőt: isten a talpán!

[*] Az első könyv bevezetésében, az első mondatok egyikében olvassuk a kérdést: "vajjon Istenhez közeledésünk a tételes istenismeret erejében történik-e?“ Az ily kifejezés csont és szálka: kivált ez egyszerű és meleg fejezetek előtt. - Általában a filozófikus részeknél, s főleg a magyarázatokban legérezhetőbb fordító és auktora közt a kultúra-különbség, így lesz pl. a X. könyv bevezetése is kissé zavaros.

[*] Tu es omnitenens manu veritate - mondja Ágoston - mindent emelsz igazságkezeddel: minden igaz ami létezik, mert létezik - nem kár-e, ha a fordító a merész kép helyett ily sima mondatot ad: "a te valóságod tartja össze az egész mindenséget. Létező mivolta szerint minden dolog igaz és valódi“ stb.

[*] Ágostonnál különösen kisértetbe esünk faji tulajdonságnak gondolni. Anyjának, Monicának jellemében maga mutatja meg nekünk e fölényes Intelligenciát mely azonos a jósággal. Mily okos és megértő ez az asszony ugy korlátolt és szenvedélyes férjével, mint zseniális fiával szemben! S milyen volt Ágoston természetes fia, Adeodatus tizenhat éves korában. "De Magistro c. könyvemben ő beszélget velem, tudod Uram, hogy amit ott a velem társalkodónak ajkára adtam, az mind valósággal az ő gondolata... Valósággal megijedtem tehetségétől.“