Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 10. szám · / · Gellért Oszkár: A politika mögül
A következetesség sokszor a legnagyobb következetlenség - mondta Széchenyi István - s a minden áron való következetességről Bismarcknak is megvolt a maga vaskosan elítélő véleménye. Tisza István nyilván más véleményen van s abból, hogy másokban mindig a következetlenséget ostorozta a legtüzesebben, arra is lehet következtetni, hogy az, ellenkezőjét tartja a legbecsesebb politikai erénynek, aminek fejében talán minden hibát is el tudna nézni. Ez elvégre meggyőződés dolga; s e soroknak nem is célja, hogy vitába szálljon afelől, tényleg a legbecsesebb politikai erény-e a vaskövetkezetesség s nincsenek-e olyan határszabó korlátai, melyeken túl már politikai hibává is mállhatik. Érdekes, hogy a világháború folyamán megfigyelhettük egy külföldi államférfiúban is a politikai következetesség klasszikus példáját s a rendkívüli hasonlóság Wilson és Tisza közt nem először a washingtoni szenátus házszabályainak megváltoztatása idején villant fel előttünk. Az egymásra találás szubjektív mozzanatát vehettük észre abban és akkor is, mikor a központi hatalmak összes államférfiai közt Tisza adta oda magát a legimponálóbb szókimondással Wilson békeakciójának. Mindezt csak közbevetőleg. Most mindössze annak megállapítására kívántunk szorítkozni, hogy Tisza Istvánnál görcsösebb következetességű egyéniséget a magyar politikai életben még nem ismertünk; hogyan fest például emellett a demokrata Irányi Dániel híres kifakadása a hetvenes évekből, mikor az általános, egyenlő, titkos választójog indítványozása után s minekutána a szerb Polit Mihály az indítványt egy keleti Svájc reményében szintén támogatta, felpattant, hogy ilyen áron inkább örökre lemond demokrataságáról.
Tiszát másfél évtizede kísérjük állandó figyelemmel, azon frissiben, ahogy valamit kimondott, leírt, megtett vagy elmulasztott; pályafutásának első miniszterelnökségét megelőző korszakát pedig utólag tettük beható tanulmányozás tárgyává. A következetes egyéniség, ha vezető szerepre törekszik s pláne ha sikerült is vezető szerepre szert tennie, mindig izgató studium marad.
-
Az alkotmányos érzület két próbaköve: a nyers erőszak és a monarchia személyes akaratának kikapcsolása a parlamenti életből. Hogyan reflektálódtak Tisza István szellemi arcképén? Ezen az arcképen 1912 június 4-ig hajszálnyi változást sem lehetett felfedezni.
Mikor 1904 december 13. után Tisza elhatározta, hogy az obstrukció letörését és a házszabályreformot a választók elé viszi, holott november 18-án este az obstrukció hadállásának áttörése épp úgy sikerült volt már, mint 1902 június 4-ikének délelőttjén s csak éppen a front felgöngyölítése lett volna még hátra a karhatalom bevezénylésével: azidőt Tisza kifejezetten azzal okolta meg ettől az ultima rációtól való húzódozását, hogy alkotmányos érzülete azt parancsolja, döntsön a problémáról előbb a nemzet. Pedig ha azonnal asztalost hívat vala s a széttört elnöki emelvényt megcsináltatja s továbbá már akkor behívatja a rendőrséget is, ahelyett, hogy a választókra apellált volna, talán az egész magyar legújabb kori magyar politika is más fordulatba csap.
Nvolcadfél esztendő után Tisza már másként gondolkozott. Alkotmányos érzületének engedte fölibe kerekedni a nyers erő hasznosságának tudatát s már anélkül, hogy újra a választókra apellált volna. Tette ezt mindenesetre attól a tiszteletreméltó meggyőződéstől vezéreltetve, hogy ha már a formák megsértésével újra megmentette a parlamentarizmus lényegét, akkor kár volna ezt az eredményt egy újabb választással ismét kockára tenni. De Tisza István következetessége ezzel végeredményben mégis csak megingott. S tudomásunk szerint akkor ingott meg először.
-
Most tanúi lehettünk annak, hogy másodszor is.
E sorok a koncentráció és a választójog problémáihoz sem kívánnak hozzászólni. Csupán arra a belső ellentmondásra akarunk és tisztára logikai alapról rámutatni, amit Tiszának a legutóbbi hetekben vallott nézetei között felfedeznünk adatott.
Mikor Tisza a munkapárt egyik értekezletén az ellenzék vezető férfiainak királyi kihallgatásáról azt mondta, hogy e kihallgatások körül egész rendszere a jól értesült suttogásoknak és a titokzatosan kiejtett félhazugságoknak fejlődött ki s mikor erre az ellenzék vezető férfiai, a királynak tett bejelentés után, megállapították, hogy kihallgatásuk részleteiről semmit sem közöltek, de annyit, igenis, mondottak, hogy az ő benyomásuk szerint a koncentrációs kormány alakítására irányuló törekvésük nincs ellentétben Őfelsége felfogásával, - amint az a valóságnak meg is felelt: a miniszterelnök Hadik János főrendiházi fölszólalására válaszolván azt mondta, hogy a maga részéről, mint alkotmányos érzületű ember, soha ily kérdésben a királytól felhatalmazást nem kérne arra, hogy az ő egyéni nézeteire hivatkozzék. Minthogy azonban alkotmányos és parlamentáris rendszerű országban az államfőnek nem lehet olyan egyéni nézete, amit a felelős kormány egy napig is fedetlenül hagyhatna, Tisza másnap, a munkapárt egy újabb értekezletén, főrendiházi kijelentését korrektül azzal toldotta meg, hogy Őfelségének a koncentrációra helyeslő álláspontját ő és a kormány természetesen fedezi.
Abban, hogy a király egyéni nézeteire való hivatkozás nem felel meg a parlamentáris alkotmányosság szellemének, szerintünk tökéletesen igaza volt Tiszának. Andrássy Gyula egy Pesti Hírlap-beli cikkében kifejtette, hogy tényleg nem volna alkotmányos dolog a király nézeteivel előhozakodni olyan kérdésben, amelyben az iniciatíva a parlamenti konvenciók szerint nem illeti meg a királyt; a kormány elbocsátása és kinevezése dolgában azonban a magyar parlamenti szokás szerint az iniciatíva föltétlenül a király joga. Andrássy szerint tehát egy koncentrációs kormány alakítására vonatkozó királyi véleménynek királyi felhatalmazás alapján való ismételt nyilvánosságra hozatala nem ütközik semmiféle alkotmányos érzületbe. Tisza felfogása e tekintetben szigorúbb. A király egyéni nézeteire való hivatkozás az ő alkotmányos érzületébe nyilván minden esetben, kivétel nélkül beleütközik.
Vajon nem vált-e Tisza az államfő személyes akaratáról vallott e felfogásában is következetlenné és pedig sokkal hamarabb, mint a karhatalom alkalmazásáról vallott felfogásában?
-
A katonák választójoga dolgában Tisza következetesen ellenezte a jutalmazási- és hálatendenciát, érdemben pedig, mikor egy Vázsonyi beszédre reflektált, tán abban sűrítette össze a legszerencsésebben érvelését, hogy hiszen az is a hősiesség egyik neme, ha az ember egy égő házból önzetlenül kiment valakit. A királyi kézirat után, mely a kormányt felszólította, terjesszen eléje olyan törvényjavaslatokat, melyek sorában a választójog kiterjesztése is szerepeljen, Tisza cikket írt az Igazmondóba. A cikk bevezetőjében még teljesen hű maradt magához: s ezúttal úgy érvelt, hogy vajon megválasztanánk-e a saját községünk bírájává is a legbátrabb, leghősiesebb katonát csak azért, mert bátran küzdött, ha emellett a közügy intézéséhez szükséges józan belátással, helyes ítélőképességgel és főleg mérséklettel nem rendelkezik?
De aztán folytatta.
És azzal folytatta, hogy ha koronás királyunk felhívásának engedve a választójog terén is ki akarjuk mutatni a harcban kitűnt polgárok iránt érzett hálánkat, úgy azoknak adjunk szavazójogot, akik előléptetésre vagy kitűntetésre tették érdemessé magukat. De hiszen a vitézségi érmet mégis csak azok kapják, akik bátran küzdöttek! S most már Tisza szavazati jogot adna nekik, ha emellett a közügy intézéséhez szükséges józan belátással, helyes ítélőképességgel és főleg mérséklettel nem is rendelkeznének?
Bizonyos, hogy következetességnek ez sem következetesség, de mégsem ebben látjuk azt a nagy belső ellentmondást, melynek Tisza legutóbb nyilatkozatai közül való kibogozására vállalkoztunk. Nem az a döntő hogy a miniszterelnök megváltoztatta saját egyéni nézetét a hősi választójogról, hanem az az indokolás, mellyel ezt a metamorfózist kísérte.
Mivé lesz Tisza tétele a király egyéni nézetéről, arról, hogy a király egyéni nézetére való hivatkozás beleütközik az alkotmányos érzületbe, - ha néhány nappal később Tisza a király legszemélyesebb akaratának engedve már arról ír, hogy a harcban kitűnt polgárok iránt érzett hálánkat a szavazati jog terén is ki kell mutatnunk? Bizonyos, hogy mihelyt egy királyi kézirat el van látva a felelős miniszter ellenjegyzésével, alkotmányjogilag nem lehet többé szó a király egyéni nézetéről. De nem lehet szó többé az államférfiú szigorú alkotmányos érzületéről sem, ha annak a kéziratnak tartalma történetesen ellentmond a felelős miniszter következetesen és a legutóbbi időkig hangoztatott egyéni nézetének és ha a felelős miniszter mégis ellenjegyzi a kéziratot, nem meggyőződéséből, hanem mert tanácsosnak véli, hogy engedjen a királyi felhívásnak. Hozzá még olyan téren, melyről minden alkotmányos érzület és parlamenti szokás a király kezdeményező jogát forma szerint kizárja. A törvényiniciatíva mindig a törvényhozás népképviseleti alapjáról indul ki s az államfő szentesítésével vagy vétójogával nyer betetőzést.
Íme, ennyiből, Tisza István szellemi arcképe sem maradhatott érintetlen a világháború ecsetjétől. Az éles következetesség vonásai határozottan bágyadoznak.