Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 10. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya
Nem tudott elindulni. Nem tudott kimenni hazulról. Fáradtság, bágyadtság vett erőt rajta. Újra csak leheveredett a ragadós díványra, amely égette a testét, annyira undorodott tőle, de mégis csak kényelmesebb volt, mint állni, járni, széken ülni s úribb, mint az ágyra heverni diák szokás szerint.
Nagy, nagy csalódás tette fanyarrá a szája ízét. Valami brutális, hihetetlen, képtelen dolog volt az, ami vele történt.
Mi, mi is. Hát ő már nem az, aki eddig volt?... Diák? esküdtfelügyelő, püspöki segédlelkész... hivatalnok... temetőgép... Mennyire unta, hogy napról-napra folyton temetésre kellett járnia, Debrecen széles és unalmas utcáin egyre s napról-napra halottakat kísérni, fásult kedvvel zokogó asszonyokat és éneklő, vájákoló gyerekkórust hallgatni... S már az is valami kellemetlen új élet volt a, kollégium egyszerű, megszabott boldog napjai után. Csak az volt az igazi, az volt a jó... Hisz ez a papság, az neki valami olyan «tandíjmentesség volt az egész életre». Konviktus és stipendium... Amelyért még vizsgázni, leckézni sem kell többet... Csak be kell iratkozni s azontúl megy minden magától... Csupán eggyel nem volt tisztában, mi is lesz a «tanrend?»... de hát az adódik magától. Mint egy örök vakáció, úgy tűnt fel neki az egész papi jövője. Úgy is látta a saját apjánál is hajdan s minden régi emléke így mutatta neki a papok életét. Beülnek a bibliotékába s olvasnak, újságot, könyvet, pipáznak; ha kijönnek, a gyerekekkel szórakozottan tréfálnak, kisétálnak a mezőre nézni, hogy nő a búza; a faluban megsüvegelik; köszönnek jobbra balra, kegyesen, barackot nyomnak egy jóképű gyerek fejére s füstöt fújnak a virágzó almafa lombja közé.
Csak a szíve ne szorulna annyira. Nem bír semmire gondolni, semmit tenni. Nem bír fölkelni, megmosdani, felöltözni. Pedig valamit kellene kitalálni. Éhes és nincs mit enni. Most nem nyit rá senki ajtót ezek közül a gazemberek közül. El van intézve, most már megdögölhet itt a szobájában. Kifosztották, egyet röhögtek rajta s mennek a dolgukra. Mulattak egyet a bolond új pap rovására, leitták magukat. A, milyen jól érezte ő tegnapelőtt éjjel, hogy itt fel kellene állani, s prófétálni és szöges ostorral verni ezeket a kutyákat!... Egész ámulattal gondolt vissza erre a csodálatos gondolatra. Neki már akkor bűzlött valami... «Kinek a költségére megy ez a nagy lakoma!» jutott eszébe, meg is kérdezte. Jól emlékszik, hogy kérdezte s a kurátor, a tolvaj, milyen sunyin mondta rá: «Nem kell avval törődni tiszteletes uram!?»... Ezt is be fogja szüntetni, ezt a fesztelen tiszteletes uramozást! Hátra a paraszttal! Hét lépést a kutyákkal!... Bitangok, hogy tolták be ide a pofájukat ma is. Ez volt az utolsó. Ott az előszoba nekik. Azt a kutya mindenit ennek a büdös fajzatnak.
Újra felállott és egyet-kettőt lépett. Veszekedett éhség volt a beleiben, ahogy felállott.
- Hát ez mégis csak hallatlan! Egy félévi fizetésemet felzabáltátok és nekem ma nincsen már egy falatom, amit megegyek?
Dühösen dobta le magáról a kabátot s kicibálta az inget a nadrág övéből. Mosdani készült.
Jó negyedóráig mosta, súrolta kábult, gőzölgő fejét, oly dühösen, mintha ellenségén állana bosszút s tele fröcskölte vízzel az egész falat s az egész padlót. Közben vizet fújt ki, meg-megállott, míg egy káromkodó szót kifújt magából. «Gazemberek!» «Kutyák!» «Kutya disznó gazok!»
A fésűvel csaknem kicibálta a haját s nem bírt kitalálni semmit. Gondolta elmegy a kurátorékhoz. Nem vizitbe, hanem azt mondja nekik: «Hallják! Maguk engem megraboltak, kifosztottak, most megkövetelem, hogy újesztendeig énnekem kosztot adjanak!» Nem fogok itt megdögleni, tette, fűzte hozzá tovább; mikor a mellényét felvette egy ezüst hatos esett ki belőle. Elgurult, utána akart nyúlni, akkor meggondolta: Nem! hadd guruljon. Mire itt nekem a pénz. «Itt nem lehet pénzt költeni»... Nem is kell; egy krajcár se. Semmi. Tartsanak el. Ha ők felfalták az én félévi fizetésemet, most tartsanak el. Sorkoszton. Mindennap vasárnapi ebédet fognak ide küldeni, vagy megeszi őket a fene.
Már nem ismert magára, már oly könnyen és természetesen, sőt olyan kéjjel mondta ki magában, gondolatban folyton a legdurvább szókat, mintha ez az erejének volna a próbája, mintha ebből önbizalmat akarna s kellene merítenie. Soha ő, soha egész diákpályája alatt nem mondta ki a szót, hogy
De hisz ez borzasztó!... Borzasztó!... Hogy ő!... aki soha, soha nem akart anyagias lenni... ő, éppen ő, a szelíd jó fiú, aki olyan gyöngéd volt, annyira figyelmes, jó és figyelmes és tisztességtudó és alázatos és úgy megbecsült mindenkit, aki valami tiszteletet érdemelt, az öreg papokat, a tanárait, a jó tanulótársait, a jó fiúkat, aki úgy elhúzódott mindig mindenkitől, aki goromba és rossz és komisz és pimasz és a fene egye meg: ő neki kell így járni az élettel, a fene egye meg, a fekete fene egye meg.
Nohát ez nagyon kegyetlen lecke a sorstól. Az egész olyan, ahogy az újszülött érezhetné magát, ha tisztán tudna érezni és gondolkozni: ahogy ő most egész váratlanul kibújt erre a komisz, erre a kínos és kegyetlen életre az Alma Mater meleg és kövér és hizlaló öléből. Ahol semmire se volt gondja, ahol a szájába csurgott; szája sem volt, az összes ereit és az egész szervezetét egyszerűen eltöltötte a tápláló nedvek bősége, hogy nem kellett gondolni soha a reggelre és az estére és a zabálásra: csengettek délben és este a konviktusban, amikor menni kellett enni... hát itt, mikor csengetnek már, ma még nem evett és nem is fog többet? vagy mi! Hacsak maga nem kotyvaszt magának, vagy mi a csoda? Uff, de jó volna most rákezdeni a süvöltést és ordítást, mint az újszülött csecsemő, a rideg és komisz világban, amelynek szúr a levegője és vakít a világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kín és ismeretlen kínok, amire eddig nem is gondolt és... uhhh, de utálatos ez az élet...
Átment a másik szobába. Maga sem tudta mért. Négy szoba. Mi az isten nyilának, mikor egyikben sincs ennivaló. Egész megrémült: háló, ebédlő, dolgozó, és gyermekszoba... Mi az isten... neki gyerekei...
Láng öntötte el az arcát: ez valami hallatlan és borzasztó és fölháborító és rémület és a fene egye meg az egészet: hát vissza bújni a kollégiumba! hát kellett az neki, nem tudott ott maradni segédtanárnak, és most is ott ülhetne a konviktusban az asztalfőn s imádkozna: Uram áldd meg a mi ételünket...
Jól van, az emberiség közjava: ezért nem maradt ott, mert ő meg akarta mutatni, milyenek kell lenni a papnak! Most aztán mit fog mutatni! Azt hogy, hogy kell művészettel koplalni fél esztendeig! Evvel imponáljon a parasztoknak!
A homloka verejtékes lett újra.
Senkit nem ismer itten. Farkasok közé bezárva és senkit nem ismer. No a magyar paraszt, az ugyan szépen be van állítva most már neki. A nemes, önzetlen, becsületes paraszt, a magyar faj. Az emberiség legfinomabb parasztja. Hát okosok: az igen. Azt kinézték, ki lesz az, akinek a bőrére ihatnak, ehetnek, aki nem csinál nekik bajt... A kapuja mindig nyitva van, a magyar embernek: a vendég étlen szomjan nem megy el a falun s hogy az ingét is odaadja a magyar annak, aki szépen beszél neki... Igen, lehúzza az ingét is annak, aki szépen beszél.
És hogy élnek ezek! Hogy élnek tovább! A kis házak, a csöndes kis falu. A boldogság kis oázisa, fehér falak, piros muskátlik, az utcán keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat, meg a sárga tyúkokat. Hejjej, micsoda más így közelről ez az élet, mint mikor kijön a diák legátusnak pünkösdre.
De hát ha ez igaz és nem egy elszigetelt eset: hát akkor micsoda dudva verte fel ennek a népnek a lelkét, hát akkor mi van avval a jó maggal, amit az isten elültetett minden ember lelkében!
Fogta a kalapját s az új fekete sétapálcáját s elindult, hogy megy a tanítóékhoz vacsorázni. Az ebédről már elkésett, de a vacsorát, azt meg fogja kapni, biztos hogy megkínálják... Talán el is mond mindent... De jó volna még csak egy csupor aludttej is, lágy kenyérrel... Különben is az intelligenseknek össze kell tartani a parasztokkal szemben. A népnevelés munkájába a papnak s a tanítónak különösen... Hát persze, ezek majd adnak kosztot újesztendeig, persze egyelőre hitelbe: már amíg pénzre nem tesz szert.
Kissé megkönnyebbülve ment ki az utcára: majd csak elrendeződik.
A templom előtt egy fiú állott. Rábámult, nem köszönt.
- Jó napot! - pirított rá.
Az mogorván nézett vissza. Már mikor ilyen kicsi, kis komisz állat.
- Hogy híjnak?
- Kis András.
Bólintott s tovább ment. Ahogy egyet lépett, nagy kutyasivításra ijedt fel. A kis fehér kölyökkutyát, amelyik az imént tűnt a szemébe, látta, ahogy sántítva három lábon iszkolt, úgy vonított, mint egy gyerek. Visszanéz, a fiú röhögve nézi a kutyát, amelynek letörte az egyik hátulsó lábát a doronggal, ami a kezébe volt.
- Minek bántod azt a kutyát?
A fiú ellenségesen húzódott visszább. A pap visszalépett hozzá:
- Szabad az állatot kínozni? Nem tudod, hogy az éppen úgy az Isten teremtménye, mint te vagy? - avval megfogta a gyerek fülét.
Nem szorította meg, nem cibálta meg, csak megérintette. Igaz, az volt az érzése, hogy meg kellene tépni, de csak úgy fogta meg, mint a gombot annak a kabátját, akivel az utcán beszélget a tekintélyes és öregebb úriember, de a kölyök abban a pillanatban valami éktelen és rémületes módon elvisította magát. A túlsó faluvégig elhallatszott a bőgése.
A pap felrántotta a szemöldökét magasra s eleresztette a gyereket, mintha békát fogott volna meg. Egy pillanatig az a kedve volt, hogy megfogja, megrúgja, hogy oka legyen ordítani, de csak tanácstalan állott. Gondolta, talán fájós a füle és...
- Ki ez a Kis András nevű fiú? - kérdezte a tanítót, ahogy sietve belépett az udvarába.
- Az? aki ott bőg?... Az a Kis Péter fia! Disznó kutya ember! - mondta a tanító pusmogva a nagy fekete bajuszába, amely mint egy eresz takarta az egész állát. Apró, szapora, árulkodó szóval folytatta: - Az volt a legnagyobb ellensége a tiszteletes úr megválasztásának. Ni hogy bömböl az utcán, mindjárt jön ennek az anyja, hogy ki bántotta az ő magzatját.
- No ezt jól eltaláltam, - gondolta kedvetlenül a pap. - Haszontalan kölyke. Én cibáltam meg a fülét, azért bőg.
- Csak tán nem.
- Megbosszantott, hogy egy kis kutyát leütött s mikor rászóltam, ügyet se vetett rám. Nem is felelt.
A tanító szíveskedve bocsátotta előre a papot.
- Nem tesz semmit, nem tesz semmit, - mondta szapora száraz szavaival, - sok baj van ezekkel a parasztokkal.
- Azt hiszik ugye, félig agyonvertem, - mondta a fiatal ember s csakugyan valami szorongást érezett.
- Dehogy hiszik, dehogy hiszik: de azt fogják hirdetni. Kis Péter nem fogja soha elfelejteni, hogy az ő fia volt, a legelső, akit a pap a faluban meglazsnakolt.
A pap szúrós szemmel nézett a tanítóra s valahogy nagyon elkedvetlenedett tőle azonnal: mintha a tanító szavaiban már is benne érezné ennek a meggyanúsításnak a szelét. Ezt nagyon hebehurgyán csinálta megint, mi az ördögnek is jött ő ide. Hisz ez az ember még egyszer sem volt nála. Nem tartotta kötelességének, hogy udvaroljon neki...
- Tessék, tessék besétálni tiszteletes úr, - sürgette a tanító, aki úgy tett, vagy legalább is, ő úgy érezte, mintha úgy fogná fel a látogatást, mintha csak a botrány elől menekült volna ide.
Tétovázva lépett be s nem tudta mit tegyen, ne forduljon-e vissza. Egészen meg volt zavarodva: ilyen kellemetlenség az első percben, amint a lábát kiteszi az udvarból. A tanítóné, kövér, széles képű, szeplős, bibircsós asszony állott előtte, s a fiatal pap a legnagyobb zavarában kezet csókolt neki, de abban a pillanatban már megutálta amit tett s úgy csinálta, mintha mindjárt vissza is akarná szívni, szóval adott is, nem is. De mi az ördögnek jut neki eszébe megcsókolni egy ilyen céklavörös kimosott kezet, a rektorné kezét, fuj.
Elpirult bele, a musai papnénak nem csókolt kezet tegnapelőtt... A tanítóné láthatta, hogy szégyelli, hogy megtette s hogy csak a parasztok miatt fenyegető botránytól való zavarában tette... szóval ez is a lehető legrosszabbul sikerült. Már azt se tudta, mit tegyen, mi lesz vele. És olyan éhes volt, majd elszédült.
- Nagyon örvendünk a szerencsének, - zsizserélt a tanítóné s rémítően szíveskedett, de piszkosan közönséges volt, a pap csak később tudta meg, hogy parasztlány volt s úgy lett tanítóné, hogy el
Leült az első szobában a kanapéra s a kalapját csak a tükör előtt vette le s maga mellé tette, hogy oda ne ülhessen mellé a rektorné esetleg. A botját is a kezében tartotta s olyan merev lett és tartózkodó, mint egy gőgös úr, aki szolgai hódolatot vár. A levegő azonban dohos volt, s minden rugó kiállott a rongyos kanapéból, amely ócska nagy kendővel volt letakarva.
A tanító is leült, görbe vállú öreges ember volt, aki soha sem nézett fel, mindig lesütve tartotta a hosszú pillás szemeit. Egész szőrmacska volt, a hosszú bajuszszálai az állát is fedték s kissé borotválatlan volt. A szemöldökei egész papmacskák voltak, nagy bozontok a homloka tövén s a feje kopaszra volt nyírva. Konok, mogorva, mindentől elkeseredett embernek látszott, aki azért nem néz senkire, hogy egészen magába fojtsa az érzéseit. A felesége annál leselkedőbb volt, a szeme mindenüvé befúrta magát s kövér arcán állandóan valami sértődöttség és figyelő várakozás volt, folyton fenyegető pofonok előtt.
Ahogy a mozgásuk elcsöndesedett s várták, hogy a pap megszólaljon, kint hirtelen a csöndessé vált utcán éktelen asszonyüvöltés csattant fel:
- Jézus Máriám, agyonverték a fiamat! Ki bántotta az én szerelmes gyermekemet! No csak jöjjön haza az apád, csak jöjjön haza a mezőről, vasvillával szúrja keresztül, aki rátette a kezét, kiontja a belit aki hozzád nyúlt, csak a jöjjön haza.
A papban meghűlt a vér. Ez már felül haladta minden fogalmát a durvaságról, tiszteletlenségről és emberi komiszágról.
- Hisz ez bolond, - mondta nagy szemet meresztve.
- Gonosz a, - kapott a szaván a tanítóné s leplezett gyűlölettel nézett arrafelé az ablakon át. Fel is emelkedett kissé ültében, hogy jobban kilásson az ablakon. - Akkor esztendőn, mikor idejöttünk, jön fel egyszer ez az ember, ez a Kis Péter: hogy «az én gyerekemet, hogy merte megütni a tanító úr!... Tuggyajé? hogy Illaván is! ültem én mán! emberölésér! de fogok mégeccer!»... Káronkodott! benn az iskolában, de borzasztó csúnyán. Én idebe hallom a lármát, teremtő isten, mi a mán, kimengyek: hát nyílik az iskola ajtaja, az uram intett egy gyereknek, hogy nyissa ki, ő maga meg fogja az embert és zsupsz: ki a hóba! Ott szedte össze magát, ott hemperedt fel a lábam előtt az udvaron. Azóta osztán nem gyütt többet az iskolába... Muszáj itt ököllel mutatni meg minden új embernek, mit tud.
A pap szinte reszketett, de csak a komorság látszott rajta, már ő is úgy lesütötte a szemét, mint a tanító.
Odakinn az asszony, úgy látszik ezalatt kivallatta a fiát s álnok ordításba kezdett faluhosszat:
- Micsoda! Még be se tette a lábát a faluba, má gyilkolja a gyerekemet. Az én gyerekemet!... Azér, mer az én uram nem akarta idehozni!... Megkérdi a nevét osztán se szó, se beszéd fülire a gyereknek! Kitépi az én gyerekem fülit, megvérezi az én gyerekemet!... No, megájj pap!... Megitattad a falut, de az én uram nem ivott a pájinkádbúl. Elígérted esztendei fizetésedet, de jól van: lesz még a kutyára dér!
A pap sápadt volt, mint a fal. Az asszony hangját nem lehetett tovább érteni, csak hallani a rettenetes rikoltozását, amint az utcán végig üvöltött.
- Mit tegyek én ezzel? Kimenjek? Megmagyarázzam?
- Isten ments, - sápított a tanítóné, - csak olajat öntene a tűzre. Csak hozzájuk ne aggya magát tiszteletes uram, mer akkor sose fog tekintélyre szert tenni. Jaj, ezek a szegényebbek még utálatosabbak, mint a nagygazdák, nem híjába mongyák, hogy mentül koszmósabb, antúl vakarósabb.
- De hát ez borzasztó, én hozzá se értem tulajdonképpen: én azért érintettem meg, hogy a lelkére hassak, hogy közelebb hozzam magamhoz, hogy a szemébe nézhessek, mert elfordította a... pofáját... a bitang kis kutya...
A torka berekedt a hirtelen komisz szavakban való kitöréstől.
- Aaa, tiszteletes uram, - mondta a tanítóné s a karjára tette a kezét, - ravasz a paraszt! Mikor annyi, mint egy csű tengeri, má akkor huncutabb, mint ahogy úriféle fel bírja érni ököllel.
A pap erőt vett magán s komoran erőszakosan lesütötte a szemét. A tanító viszont felemelte a pillantását.
- Különösen ez a magyar paraszt, kérem. Ennél erőszakosabbat én nem ismerek, - mondta száraz, szapora, tárgyilagos beszédmodorán, amelyen soha sem érzett az indulat, vagy fellelkesedés, - voltam én a tótságon is, az még jó nép. Ott megtisztelik a nadrágos embert. Az kérem, olyan mint az állat. Abba még benne van, amit beléjük vertek az urak, meg a szolgabírók, azt akár ostorral lehet hajtani. De ez?... Ez mind azt hiszi, hogy ő az Isten!... Ez elvárja, hogy neki süvegeljenek. Az urak előre köszönjenek neki!... Amellett olyan becstelen kutya, lövöldözni kellene őket...
A pap összevonta szemöldökét. Minden botrány és minden sérelme mellett is, fölzúdult benne a régi ideológia. Mintha ezekkel a szavakkal, mint szöges ostorral verték volna végig. Erre fölháborodott. Erre a gyűlöletre. Ezt nem tűrte el, ezt nem engedte meg a tanítónak és senkinek, hogy a magyar parasztról, mint magyarságról beszéljen így, a magyar fajt szidják, a magyar komiszságát.
- Meg vannak az okai ennek is, - mondta indulatosan és kitörve. - Ezt a nevelést kapták századokon keresztül. Korbáccsal állottak felettük s a nép megtanulta, hogy harapni kell ott, ahol lehet. Kizsarolták, most ő adja vissza úgy és ott és azzal szemben, akivel szemben tudja... Felvilágosodottabb, kultúrásabb, mint más parasztság s az urainknak ősi bűne, hogy ahelyett, hogy segítőnek vették volna maguk mellé ezt a népet, amely az ő ellenükre is fölvilágosodott és kiemelkedett a szennyből, vissza akarták süllyeszteni arra az állati színvonalra, amelyen a többi népség még volt. A főuraink bűne. Mert a magyar jobbágy sohasem volt, századok óta nem volt már igavonó barmuk, azért mindent elkövettek, hogy rontsák és üldözzék őket. Tótokat, oláhokat, svábokat és mindenféle rácot, akármit telepítettek a birtokukra: most az egész ország magyar nép lehetne: de ők nem akarták. Csak hadd maradjon meg az mind a maga barbár állapotában, jaj csak meg ne tanuljon magyarul, mert akkor megtanulja a magyar komiszságot, pláne kálvinista ne legyen, mert akkor autonómiája van, akkor maga intézi az egyháza dolgát s belelát az életbe, választójoga van, hát olyan emberrel már nem lehet úgy packázni, avval már diplomáciával kell elbánni s ez kényelmetlen; mert túlságosan sok volt a földjük, a nagyuraknak, nekik nem kellett a legjobb megművelés, mert az drága, nekik csak olcsó munkaerő kellett, hogy bebizonyítsák, hogy csak éppen annyit tudnak termelni és produkálni, amennyit ők maguk el tudnak költeni... Hát aztán csodálkozzunk, hogy így elvadultak az emberek, a parasztok az uraktól...
Felállott és egészen úgy volt, amint kirobbant belőle ez a támadás, mintha személy szerint a tanítóékat tette volna felelőssé azért, ami itt ő vele történt. Hirtelen oly távolság termett közöttük s ő annyira el volt csigázva, hogy szédült és ingerült volt és nem bírta már a kis intelligenciának ezt a dohos és poshadt és nyomorult szegény levegőjét, ami itt fuldokoltatta ebben a lakásban, már ki kellett mennie a szabad levegőre és az ég alá.
A tanítóék nem szólottak, nem akartak szembe szállani, hagyták. Felállottak ők is s utána mentek a papnak.
Ez az udvaron valami mentséget akart mondani:
- Sajnálom kérem, tanító úr, hogy ilyen félszegen sikerült az első együttlétünk... kérem... Hát persze, a dudva megnő az úton útfélen, de a jó magvakat keservesen kell ápolgatni, gyomlálni, nevelni, locsolni s még akkor sem biztos, hogy meghozza a jó termést... Lesz e rá jó idő... De azért a gazda nem kedvetlenedik el s ha a jég elveri a termését, új erővel fog neki a dolognak... Hát mi, a lelkész, a tanító, a népnevelő, mi kérem? Hát mi kétségbeessünk?... Nem kérem! Nem, sőt minden lelkierőmet összeszedem.
- Alázatos szolgája tiszteletes úr, - mondta a tanítóné, - igazán nagyon köszönjük, hogy így kitüntetett s volt szerencsénk, alázatos szolgája.
- Alázatos szolgája - nyújtotta a kezét a tanító is.
A pap kissé kezet fogott mindkettőjükkel s most már annyira messze volt tőlük, úgy menekült. Az udvar hátuljában gyerekek bámészkodtak utána.
Amint a kis elnyűtt kapun kilépett, a feje fájt s görcsöket érzett az éhségtől.
(Folyt. köv.)