Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Két kiállítás

Orbán Dezső. Amilyen végzetesen fontos alkotás közben a művész koncentráltsága, magába merülése, ugyanoly fontos lehet az egyirányú egyakaratú művészek társulása, demonstratív fellépése, mikor arról van szó, hogy egymást támogatva, kiegészítve nagyobb nyomatékot adjanak az elvonultság óráiban termelt értékeknek. Ezt érezzük mindannyiszor, mikor egy-egy kiállítási alkalommal a «Nyolcak» valamelyik tagját elszigetelten felbukkanni látjuk. Nem mintha nem állnának meg a maguk lábán. Mindegyikük következetesen állja a programját és idegen környezetben is - legyen az bármilyen tartalmú vagy fajsúlyú - komoly értéket jelentenek művészi munkálkodásuk eredményei. Ezek az eredmények önmagukban és relatíve is értékesek, de ha demonstratív célzattal, együttesen jelentkeznének, impulzív erejük, termékenyítő, irányító hatásuk, megsokszorozódna, újabb megkezdésekre, bizonyos tisztázódásra vezetne.

Orbán Dezső a «Nyolcak» egyike kiállítást rendezett a «Könyves Kálmán» társaság helyiségeiben. E kiállítás anyaga nagy vonásokban a művész egész pályáját, fejlődésének minden fontosabb mozzanatát reprezentálja. Az első próbálkozás piktori dokumentumaitól kezdve jelenének kiforrott, érett terméséig, egybegyűjtve ott látjuk, majdnem valamennyi jellemző munkáját.

Orbán Dezső az utolsó szereplése óta jelentős változáson ment keresztül. Művészete határozottabb, férfiasabb, skálája gazdagabb lett; témaköre is szélesbedett és erősebb alapokra helyezett tudása nagyobb feladatok - kompozíciók - felé terelte őt.

Tájképei ugyan kevés kivétellel csak futólagos feljegyzések, amelyek a pillanat hangulata szerint erősebbek vagy gyengébbek. Csendéleteit már jóval inkább kimélyíti, a formák egyensúlyát, a matéria foghatóságát szuggesztív erővel érzékelteti. Kettős aktja a reneszánsz mesterek Vénusz-kompozícióra emlékeztet. A motívumok azonosak, de a tradicionális tégla alakú térkitöltéssel szakítva, ülő helyzetben tartja a főalakot. Orbán Dezső fejlett formaérzése kiváló módon érvényesül e kompozícióban. A vonal ritmus zárt, a tömegek markánsak, színei tömörek, a test és a drapéria szoros harmóniát tart egymással. Nagy fekvő aktja szigorú mértéktartással megkonstruált, masszív, majdnem plasztikailag érzékeltetett, erőteljes alkotás.

Bár kisebb feladat elé állította a művészt, mint a kettős akt, de sok piktori ötletet, érdekes gondolatot vetít a szemlélő elé. Több kisebb akt mintegy kiegészíti, áthidalja e két nagy képet; mindegyik újabb és újabb szín- és formaproblémára, megoldási lehetőségre utal.

Megizmosodott és a maga útját megtaláló talentum kibontakozásának vagyunk a tanúi.

*

Ernst múzeum. Művészek egész légiója vonult fel Munkácsy halála óta. Irányok, dogmák torlódtak egymásra, és tűntek el szinte észrevétlenül, de Munkácsy, még mindig aktuális, és egyre inkább úgy látszik: az is marad. Ezúttal egyik tanítványának vergődését, a nagy elődből kisugárzó hatásokkal való viaskodását szemléljük. E kivetkezés küzdelmének láttára szinte fantasztikus arányokra növekedettnek érezzük Munkácsy hatalmas koncepcióját.

Thorma János képeiről van szó. Egy részüket még Munkácsy tradíciói hatják át, kövér aszfalttónusokba ágyazott kék és karminfoltok világítanak ki belőlük, az újabb képeken már kemény, hideg színakkordok zendülnek fel. A művész felcserélte a palettáját, új harmóniákat keres. Keserves birkózása távolról sem ért véget. Színei még erőltetettek, formákat egybe nem kapcsoló darabos, merev mészrétegek húzódnak végig a vásznon. Különösen a Húsvét című nagy képén. Kisebb képein nem oly bántó e merevség. A nagy kép vázlatán szűzi tisztasággal omlik egybe e porhanyós, lágyan lüktető fehérség. Tavasz című képe szubtilis alkotás. Az ülő nők csoportja kitűnő, de a fákból fel nem oldott durva szín folt rikolt ki. Hibák és hiányosságok: mégis nagy reménységgel, bízó tisztelettel kell figyelnünk e komoly művész kitartó tudatos munkáját.

Tornyai János piktúrája sok tekintetben hasonlít Thormáéhoz, noha benne nem vert oly mély gyökeret Munkácsy művészete.

Tornyai ugyancsak válaszúton áll, azonban nem igyekezett oly robusztus erővel kiszakítani magából a múlt gyökérszálait mint Thorma. Egy-egy szín halkulása, motívum-mélyülése jelzi nála az új piktúra virradását. Hamvas facsoport alatt piros ruhás nő áll e piros folt szerényen búj meg a fák egybefolyó tömege alatt (kis tájképe 85. sz.). Halk muzsika ez, mely első hallásra szétfolyik és mélyen rejtőző szépségei csak sokára nyiladoznak meg.

E két vajúdó művész alkotásain kívül Grünwald Béla régi képei, Pólya Tibor, Bíró Mihály újabb munkái, Lotz, Than kompozíciói és vázlatai, Krisztinkovics Molnár Sári cserepei láthatók e kiállításon.

Lotz Károly és Than Mór képei nem helyezik új világításba e két mestert. Grünwald Béla régi vásznainak kvalitásai ugyancsak ismertek és megfelelő méltatásban részesültek.

Pólya Tibor néhány apró rajzában bámulatos finomságokra bukkanunk. Egy-egy színfoltjának elhelyezése, hangsúlyozása mesteri módon sikerült. Cirkusz jelenetei majdnem egyedülállók. Ízlése sokat fejlődött, látása éles, jellemzése biztos.

Bíró Mihály a litográfiában találta meg ezúttal a legharmonikusabb kifejezési lehetőséget. Széles tömegek ömlenek végig a papiros síkján, sötétszürke, fekete tócsák örvénylenek a hatalmas lendülettel rohanó vonalcsomók felett. Többnyire háborús emlékeket rajzolt kőre Bíró Mihály. Sötét fátyolt tereget az ábrázolt dolgokra. Előadásmódjának ez önkéntelen és ösztönös drámaiságával, nyugtalan vonalritmusának lüktetésével akaratlanul is a háború extraktumát sűrítette össze litográfiai munkáiba.

Krisztinkovics Molnár Sári festett cserepeiről végleges ítélet még nem formálható. Az anyagszerűség teljes mellőzése a legszembeötlőbb rajtuk, de tudás, fantázia, komponáló tehetség dolgában szenzációsaknak mondhatók. Természetesen az a tömérdek reminiszcencia a klasszikus képek emlékeinek sokasága, ami e tenyérnyi cserepekről leolvasható, problematikussá teszi e munkásság őszinteségét; viszont az ízlésnek oly fejlettségével, szinte szédületes tudással és motívumgazdagsággal állunk szemben, mely feltétlen elismerést követel. Molnár Sári talentumának igazi terrénuma a nagy kompozíció lenne; mondanivalóit, ha azok nem kívülről rávetített és játékosan kifejlesztett hatások, csak méteres vásznakon, esetleg a fal felületén kellene hogy közölje. Egy csészealj homorú síkja nem méltó arra, hogy az utolsó ítélet nyüzsgő embergomolyagját, a Teremtés misztériumát belefojtsák. Néhány cserepe, - ahol kerüli a naturalisztikus tendenciát - stílusos és finom munka.