Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám · / · Figyelő
Nem remekmű. De az lehetett volna. A kohóból, amiben főtt, az író véres víziói, gyötrődései és lázadásaiból megrendítő és nagyszerű regény támadhatott volna, örök, szomorú olvasmány, mely megmarad, mint az az öt-hat nagyregény, ami eddig a századok folyamán létrejött. Megrázó vádirat lehetett volna, roppant freskó, melyet azon frissen vázolt fel egy kigyúlt fantázia, a napihírekből, elbeszélésekből, telegramokból, mert még egyre halmozódik az anyag, amit majd egyszer egy nagy művész e pokoli kor igazi regényévé formál. De erre még várni kell.
Azonban Stilgebauer regénye mégis sokkal több, mint egy aktuális regény, napi szenzáció, melyet - mint a svájci könyvkereskedésekben büszkén piroslik - «pacifista tendenciái miatt Németországból kitiltottak». (Tehát gyorsan lefordították franciára és olaszra). Nagy őszinteség van benne és igazi elkeseredés csap fel belőle. De nem izzik eléggé - és formájában nem elég művészi.
A regény szövete elég laza.
Egyszerű szerelmi története egy német nőnek, akinek férje és szerelmese - élesen rajzolt német katonatiszt típusok - egyszerre, egy csapattal vonulnak a harctérre. A két férfi - különben két jóbarát - lelki rajza nem érdektelen, különösen a férj, a feljebbvaló sok titkos gondolata, irigysége, féltékenysége van jól átvilágítva. A szerelmes elesik, a férj rokkantan tér haza - a bonyodalmat a háború külső eseményei oldják meg. A betörő kozák csapatok megölik a rokkant férjet - a kihűlt szívű nő elmenekül - de ez mind kevésbé érdekel bennünket, az író sem helyez rá nagy súlyt, a regény tulajdonképpeni hőse, amit az író lazán összefüggő képekben akart érzékeltetni: a háború.
És ehhez vannak hangjai és színei. Egy flandriai csatakép, egy franktireur harc, egy belga költő halála, egy német orvosprofesszor munkája a kötözőhelyen, a kozákok betörése Kelet-Poroszországba. - olyan képek, melyek jelentékeny írói képességre vallanak. Persze, sokszor annyira tele van az eseményekkel, hogy liheg, plasztikus leírás helyett tompa refrénekkel akarja felidézni a hatást. Kiáltani akar és csak hörög. Hidegen ismétel. De amit elgondolt, abból sok sikerült neki, ezt a földre szakadt pokolt, melybe végül minden belevész, a borzalmaknak ezt az óceánját és reménytelenségét, ezt a fekete alapra való fekete festést - ezt az értelem és cél nélküli viharzását a tébolynak - helyenként hatalmasan idézi fel, mélyen forgatja és nyugtalanítóan lobogtatja, szóval eléri azt a hatást, amire igyekezett.
Ha pedig nem a művészt nézzük benne, hanem az ítélkezőt és azt, hogy milyen véleménye van a dolgokról (pedig keveset bölcselkedik), ő maga is hogy el van keseredve s mennyit szenvedett, milyen mélységes részvéttel nézi ezt a förtelmes verekedést, ebből a szempontból Stilgebauert nagyon kiváló hely illeti meg a mai írók között.
Mert nem igaz az, hogy az író, amennyiben kivételes lény, csak mint művész szerepelhet. Ki az a lelketlen, aki most be tudja zárni magát az elefántcsonttoronyba, ahonnan majd lesétál, ha kitisztult az idő és tovább folytatja pepecselését. A világ lelkiismerete el van hallgattatva és meg van bénítva, - az írón keresztül kell megszólalnia. Ki tartson ítéletet, ki mondjon véleményt, ki jajgasson a milliók helyett, ki mondja el szenvedései és gyötrelmes éjszakái történetét, ha nem az író. És szentül hiszem, hogy igazi íróra ez a háború csak egyféleképpen hathat, csak a részvét, fájdalom, düh és lázadás viharát válthatja ki belőle. Unecht, affektált, vagy számító, de semmiképpen sem igazi tehetség volt mind az az «író», aki odaadta magát adni a háború édes-bús leírójának, közönségnek való csatakép festőjének, vagy éppen kürtösének, uszítójának. Vagy aki nem látott benne mást, mint élményt rózsaszínű lelke számára, kis megfigyeléseket arról, hogy «titokzatos» egyéni életecskéje mint reagált a háborúra.
A világ rideg lett és szigorú, mindenkinek kötelességei támadtak, önmagával és a szenvedő emberiséggel szemben. A világ megváltásához, amelyben mégis bízni kell, minden igazi írónak hozzá kell járulni, oeuvrejéből mindenki tartozik valamit adni, minden toll köteles egy rést ütni, amelyen ha kevés, ha sok, de világosság hatol be az elsötétített földre. És ha százszor vádolják meg s nézik le «előkelő»-nek képzelődő szellemek azért, mert egy tendencia és társadalmi törekvés szolgálatában áll, akkor is érvényes minden mai íróra ez a kötelesség.
Az «Infernó» írója büszkén állíthatja magáról, hogy írói emberi kötelességét teljesítette.
Montreux, április.