Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 9. szám

Móricz Zsigmond: Tömörkény István

Elment a magyar embör legjobb barátja. Nem lesz többet újság dedegtiv, aki a szülével a város végen alkudozzon, aki igazlátóval megnézze a szegény asszony szíve baját s aki a gondolkodószéken ülve, úgy kiteremtse íráson át, ezt az egész böcsületes, kedves, erős, igaz, ezt a szegény, szomorú, bajos kis magyar életet... Ma temetik Tömörkény Istvánt.

Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Színház színpadján. Kerestem, siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott íróval, aki épp abban a percenetben feledhetetlen gyönyörűséget okozott egyetlen kis színdarabjával a Barlanglakókkal... Ott állott a magas, sovány, kicsit horgas fejű szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már más darabhoz díszítettek!) ott állott szalonkabátban, tétován, magafeledetten, ott állott és sírt... A szívembe markolt ez a pillanat, úgy megöleltem, bátyámat, jó ember, jó fiút: olyan boldog volt s a szeméből könnyek patakzottak: úgy meghatotta a barlanglakók sorsa, a fiú, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok úgy a szívébe mentek: most az egyszer hallotta élőszóval kimondva amit leírt, ő, aki annyi, annyi élőszót hallott, amit leírjon...

Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ, amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megírni való drága magyar szót: így nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát, mint ez a szelíd nézésű, rádermedő, gondolkodó pillantású ember, aki minden élőszóra rezonált s mind meg akarta és mind meg tudta írni.

Hogy odanézett, hogy meglátott, hogy beidegzett mindent a maga kis magyarjai körül. A tudós alaposságával, a gyűjtő szenvedélyével, a művész újrateremtő géniuszával: s az igaz ember emberségével.

Nem röstellt kezelni vele, szót váltani közötte, hallgatni mellette. Velek gondolkodni, s velük egy taktusra élményelni fel a világ mindenneműségét. Úgy belehelyezkedett a dolgukba, sodrukba, lelki életükbe, úgy elbucsálódott, szinte maga is végig gyötrődött minden kis bajukon írásművészetének valóságában.

Irigylésre méltó a szenvedély: szép holmikat gyűjteni. Egy életen át elkíséri az embert és soha nem szűnő kedves örömet szerez. Tömörkény minden parasztot megragadott, megforgatott, kikutatott, átszűrt, aranyát lecsapolta s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szívéből jó szót vetve az elrekkentettnek. Hogy elkapta, minden szavát, fordulatát, mozdulatát, testi s lelki pillanatait, a köhintése, a szemerebbenése módját, a botjának, tarisznyájának eredetiségét, az életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne lelt.

Ó, hogy szerette rajta, benne a cifrát, «esztrát», a szebbet, a mutatósabbat, a gombostűre való finom bogarakat, a népművészet finom motívumait, s hogy teleszórta velük az írásait, a könyveit: minden könyve versenyez egy-egy néprajzi múzeummal. Kint az életben csak itt-ott csillannak fel ezek a nemes holmik s az ember szeme olyankor gyönyörködve áll meg a remeken egy kis üdülésre, így összehalmozva, kicsit rajtuk van a gyűjtő karaktere, minden igaz voltuk mellett is a gyűjtés tömeghatása, a saját szavuk mellett a gyűjtő ajánlása: már nem csak a drága matériát szemléljük, hanem a gyűjtő belső izgalmának is tanúja vagyunk: nemcsak azt mondjuk, mennyi kincs, de azt is, mennyi munka volt az egybehalmozása.

De Tömörkény nemcsak tudós, nemcsak gyűjtő: művész. S akik bizonyos szorgalommal haladtak, vagy haladnak a nyomdokain, azok mutatják meg, micsoda lélektelen, fárasztó s alantas anyagvásár a legfigurásabb esetek, a legcifrább bökések és szaftos mondások elegybelegye, ha nemes művészi lélek nem teremti őket életté s valósággá. A Tömörkény figurái kiemelkednek az életből, mint a lemetszett s pohárba tett mezei virág: de valami csodálatos elixírt kaptak a vázában s ott bokorba szedve új virágzásnak eredtek s örökre ez új virágban élnek el tovább. Drága apró kis virágocskák: de isten szeme s a művész lelke előtt minden igaz élet egyformán nagy a nagyokban s nagy a kicsinyekben.

Ebben a könyvében [*] , amely utolsó, amit ő gabalyított össze: (remélhetőleg még több posthumus kötete lesz a példás szorgalmú írónak) ebben a könyvében történelmi dokumentumokat ád: a világháború magyarját írja meg.

Forrásmunkája lesz ez annak az életnek, mikor a magyar nép egész életfelfogása s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak új ideák, de egészen új világnézet, új filozófia kezdi gyökeresen kifordítani régi sáncaiból a magyart.

Tömörkény István nem kísérhette el ezen az úton a magyar népet. Csak az elejét, a csírázását rótta fel emez új időknek. Önkéntelen följegyzője volt már is nagy pillanatoknak, amelyek megrendítően hatnak.

Bibliai egyszerűségében megdöbbentő minden szó, amelyet a könyv lapjain az összeomló nagy távolságokról ejtegetnek. A muszka fogoly, aki elolvassa a magyar asszonynak orosz földről jött levelét, de azt már nem tudja elmagyarázni, mi van benne. Csak a két karjával, a két keze fejével mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy a nagycsizmáiban a sövénykerítésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi szótalan.

Attyafia, a tanyai Etal asszony, aki a bibliai Ruthtal méltó testvér a lejegyzett csodálatos levélben: urának írja a távolba: Ne tarts semmitől Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot verök. Azután megint egy sort levágok, aztán megint markot verök. Azután van segítő is. Ugyan aki ide jár segíteni, arrul mind azt mondják, hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák...

Csupa ilyenekkel van tele a könyv. Még nem nőtt ki Tömörkényben tiszta irodalmi hitvallássá, hogy ezeket a finom, finom életmotívumokat gyűjtse föl, de érezte, ösztönszerűen rátapintott ahol ügyébe esett. Írásait olvasva, mintha egy szép szövött vászonmennyezetre néznénk, amely tele van hímezve, varrva, festve, rajzokkal, hímzéssel, öröm elnézegetni, de feslik, szétszakadozik az anyag s a mi szemünk ámulva pillant ki a repedéseken a távoli kék égre, amely minden emberi munkánál még szebb és gyönyörűségesebb.

Titkokkal van tele ez a könyv, mint ahogy titkokkal van tele a ma.

S szegény, az ember, aki e titkok rovója kezdett itt lenni, elment mint annyi millióan ez években: ígéretes életük teljességében.

Eggyel kevesebben vagyunk.

 

[*] Ez a kis írás előszó is lesz új könyvéhez, amely a napokban jelenik meg «Népek az ország szolgálatában» címmel.
M. Zs.