Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki
Reggel hat óra volt. Künn megint pihézett a hó, sűrű, könnyű pelyhecskék imbolyogtak, libegtek, csókolództak a levegőben, valami enyhe, lagymatag derű szökött a város fölé, már az ablakból is érezni lehetett, hogy nincs olyan hideg, mint amilyen az utóbbi napokban volt. A hadnagy arra gondolt, hogy ma újra iderendeli a szánt és vagy két órás utat tesz meg a környéken, Emiliát magával viszi, de hirtelen kinyílt az ajtaja és küldönc lépett be a szobába. Távirati parancsot hozott. A hadnagy föltépte az írást, kibetűzte a kusza vonalakból, hogy azonnal el kell indulnia a csapatával X faluba s ott kell jelentkeznie... Ez a falu már beleesett a tűzvonalba.
A parancs felizgatta, oly váratlanul jött, éppen most, nem gondolt rá, szeretett volna még itt maradni, még egyszer látni valakit és még egyszer tépelődni, várni, szomorkodni tehetetlen, sötét, izzó estén a Lipibokiban... Még egyszer! És most minden itt marad, a szomorú, kedves fasor és a fasorban egy idegen lány. Vajon idegen-e néki, és szabad-e így éreznie, így gondolnia, hogy idegen... És itt marad minden, ami véletlenül, isten tudja miért, vonzotta ide a lassan tovatorlódó napok borongós és butító árjában, mégis itt, mintha megpihent volna, ide kötötte valami, itt megülepedett egy kissé vágya, gondja, fájdalma és fel-feltörő, ifjú érzékisége...
Kihúzta magát, gyors egymásutánban adta ki parancsait. Azok odalenn megszokták már a váratlan indulással járó tennivalókat, Pálfi is, Frűh őrmester is megbízható legények voltak a talpukon, a hadnagy már feléjük sem nézett, tudta, hogy az indulás órájában minden a legnagyobb rendben lesz. Visszament a szobába, leült az asztal mellé és még egyszer átölelte lelkével ezt a szobát, a szoba minden egyes kopott tárgyát, a drága díványt, amelyen Goldowna Emilia lihegett, az ostoba petróleum lámpát, amely fellobbanó lángjával elkergette innen, a piszkos ablakot, amelyen át oly sokszor és oly tépőn bámult Lipiboki felé, este, amikor már hiába bámult, mert a sötétség miatt úgysem látott semmit... Ült, papirost vett elő és írni kezdett.
Kedves Goldowna Emilia, - nem tudok és nem akarok a tegnapra gondolni, milyen szomorú és milyen forró est volt ez, miért történt a többi? Nem, nem akarom ezt bolygatni, megtörtént és én ma innen már elmegyek és talán holnap meg is halok, meghalok, mint a kozák tiszt, akinek a sírja odakünn van az erdő mellett, ahol én a fácánt lőttem... Sokat és sokszor gondoltam önre drága Emilia, az ön jóságos szemére, az ön simogató, lágy kezére, ahogy a szegény nyögő, nyöszörgő magyar sebesülteket gyógyítgatta a szokol-szobában...
...Igen, be kell vallanom, nehezen és fájdalmasan vonszolom el innen magam, bár, meg ne haragudjék, én Galíciát nem szeretem, de innen, ebből a félig leégett, alig lélegző, piszkos és beteg kis városból mégis nehezen és nem szívesen megyek el. Szerettem volna még itt maradni, mert ennek a városnak van egy ezüstfényű Lipibokija a vízparton, s ez olyan, mint a miénk otthon, a kis városban, sokszor azt hittem, hogy otthon vagyok, s ami itt van, leégett ház, befagyott Búg, tespedés és kétségbeesés, ágyúdörgés, sok-sok szótalan sír: mindez csak érzékeny képzelet, amely azonnal eltűnt a semmiben, ha ott álltam a fehér házacska előtt, néztem a jég és a hó dorozmás felületét, a csillogó zúzmarákban reszkető fákat, csak úgy, mint otthon, boldog sihederségben, lelkemben és álmaimban a legszebb Goldowna Emiliával, talán, otthon is így hívták már?... És most el kell mennem és többé nem tátjuk egymást s ön nem lát többé engem, mert talán én is majd a Lipiboki közelében esem el és milyen szép és meleg lesz a sírom, ha Goldowna Emilia ülteti teli virágokkal!... És ön miatt is és más miatt is, nem tudom, úgy belelopták magukat a szívembe ezek az emberek, akikkel itt megismerkedtem, a tüdővészes Schleifer, a szemtelen borbély, az áruló Matzkowna, a gazdag, fukar báró, akit nem is ismerek és az ön kedves, drága, becsületes anyja, akit szintén nem láttam soha. Elmegyünk innen, drága Goldowna Emiliám és én emlékül itt hagyom önnek ezeket a kusza és könnyekkel teleitatott sorokat, tegye a szívére és én is a szívemen hordom az ön levelét, amelyben azt írta: Viszontlátásra önnél... Milyen szép volt ez, milyen halhatatlan volt ez és milyen gyászos, hogy így, egyszerre... De erről ki tehet? Ott lenn az udvaron már szedelőzködik a csapatom, már sorba állnak, már hangos vezényszavak szűrődnek fel hozzám, már hallom, hogy nyerít a lovam, már indulnom kell! Oh, ha tudnám, hogy nem felejt el soha, vagy sokáig nem felejt el, mégis könnyebben és vidámabban ülnék lóra, de így!... Isten önnel, Goldowna Emilia, szép vöröskeresztes kisasszony, legszebb emlékem, aki égő és sugárzó nappal hintetted tele barázdás homlokomat! ...Mondjam meg utoljára ki vagyok, írjak ide egy színtelen, szürke, fénytelen nevet, talán olyat, amilyen a kozák tiszté is volt? Nem, ez fájna nékem, nevek fakó tompaságában elveszni, belefúlni a hétköznap sivár és ostoba fanyarságába... Ne nevessen ki, én Bülbül hadnagy vagyok s egyebet nem tudok magamról mondani, mint azt, hogy Bülbül hadnagy nagyon, végtelenül szerette a kis Goldowna Emiliát...
Megcímezte a levelet s belesüllyesztette a zsebébe... Jött az őrmester, jelentette, hogy a század indulásra készen áll, jött a lovász és jelentette, hogy a ló fel van nyergelve és jött Miska, felpakolva, mint egy kétpúpú teve, nehézkesen és cammogón és nem jelentett semmit. A hadnagy elővette a térképet, kikereste rajta a falut, ahová el kellett mennie, gondosan aláhúzogatta az utakat és pontosan megállapította, hogy a Lipiboki felé rövidebb az út.
Lement az udvarra, az őrmester keményen vezényelte a fejvetést, a hadnagy lóra ült, és lassú lépésben kocogni kezdett a Lipiboki felé. Még mindig esett a hó, finoman, enyhén, mint otthon, csalóka márciusban. Mentek, húzódtak a ropogós utakon a Lipiboki felé, senki nem bámult utánuk, senki nem intett nekik istenhozzádot, a házak szótalanok voltak és ablakaikban egyetlen kíváncsi fej sem mutatkozott... Abból az irányból, ahol a falu feküdt, hirtelen élénk és mindjobban megerősbödő ágyúdörgés robajlott ide, a legények hidegen és érzéketlenül vették tudomásul, hogy valahol ma meleg nap készül... Átgyalogoltak a Búg hídján, a hadnagy hirtelen megállította a lovát, leugrott róla, az őrmesternek megparancsolta, hogy vezesse tovább a századot, elővette a zsebéből a levelet, odaadta Miskának és azt mondta néki, hogy vigye a kis házba, várjon egy kicsit, ha netán írnának rá választ...
A század tovább sodródott a hópihés, szellőtlen szürkeségben, Miska futott a levéllel, a lovász keményen fogta a kaparászó lovat, a hadnagy lehajolt a hóba, csupasz kezével a friss, szűz hóból hólabdát csinált s mintha virágot szórt volna, dobálni kezdte a Lipiboki fehér házacskáját...