Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki
Akkor már három napja nem látta, azóta három kínos, hosszú és gyötrelmes nap telt el. Semmi szolgálat, semmi változás, unott, őrlő és buta közöny, apátia és kimerülés mindenütt, az ágyúk sem dörögtek, semmi, semmi sem történt, pedig úgy vágyott valamire, ami fölrázza, kikergeti ebből a fojtó, beteg lázból: Emilia, Emilia... Egyszer sem látta, órákig ácsorgott a szokol-épület előtt, órákig bámult le az ablakból a kocsiútra, talán arra megy újra, siet be a városba, talán még egyszer kellene néki favágó orosz fogoly, vagy valami segítség az otthoni munkában, férjtelen szegény anyjának. Kétszer írt néki, kapkodó, zavaros leveleket, de a lány nem felelt néki semmit, este ott mászkált a Búg-parton, a jegenyék mentén, nem találkozott vele, talán eltűnt, elutazott vagy megszökött. Tudja isten, amikor a Lipibokiban járt, ha már vele nem, legalább a Schleiferrel szeretett volna találkozni, hogy összeszidja, megkorholja, és nagy kerülővel, óvatosan mégis csak kikérdezze Goldowna Emiliáról... Miskát utálta, nem tudott a szeme közé nézni, a lovagló ostorával végigsuhintott a hátán, mert nem hozott néki levelet, a gazember, talán el sem vitte, eltépte vagy beledobta a Búgba.
Rohant a Lipiboki felé. Téli alkonyat volt, az ég hóval terhes felhői oly közelről lógtak lefelé a mélybe, valami nyomasztó, fojtogató csönd húzódott végig a kietlen, üres utcán, amint egymagában loholt türelmetlen szívvel a Búg felé, messze, a kis fehér ház alá, amely előtt szomorú kopasz fa ácsorgott téli magányában. Hiába, úgyis hiába, céltalan minden, - gondolta magában, volt, nincs, eltűnt könnyű árnya, buja illata, zsidó szépsége, szláv forrósága. Hogy is történt? Ezer változatban tudta és érezte a drága estét. Mi volt, idill, szerelem, vagy véletlen, távol mindentől, Emilia is távol mindentől s mindattól, ami azelőtt volt a galíciai kis városban, gőgös és büszke, előkelő és fölényes, szegény, szomorú, bátor bukottja véres és irtózatos jelenének! Tehetett-e róla, sírhatott-e miatta, okolhatta-e magát, vagy őt, vagy a kozák tisztet?...
Odaért a Búg hídjára, a hídon megállt. Nekidőlt a karfának és lebámult a víz elterpeszkedett, parttalan ágyába, amelyet hosszában és széltében sokszoros, süppedő hóréteg borított. A híd alacsony volt, a hótömeg majdnem súrolta a híd favázát. Mozdulatlanul állt, pedig futni szeretett volna, végig a hídon, föl-föl, a Lipiboki felé, a piciny utakon, a sötéten reszkető cserjék mentén, amelyek közben meg-megborzongtak, amint messze tájakról csípős szél tánca hullámzott idáig. De csak állt, félt a csalódástól, mert amíg itt volt, amíg a Lipiboki házainak szótalan, dermesztő hangtalanságáról újra meg nem győződött, addig még mindig reménykedett, hogy hátha mégis... Hátha megérzi, hogy megint itt van, ki tudja, azóta hányadszor, és most, ki kell jönnie, ide kell jönnie a hídra, most, ha utoljára is, és ha többé soha sem, akkor is, vagy éppen azért is!... Valami fényre áhítozott, a hold nem sütött, a hófelhők irigyen letakarták az eget, s ezekből a magános, halott házakból egyetlen árva fénysugár sem derengett ki a szomorú alkonyatba, amely gyorsan, vágtatva surrant bele a téli est sötétjébe.
Hirtelen fülelni kezdett. Mintha megcsikordult volna a hó, lassan és könnyedén a Lipiboki felől egy árny mozgott, vagy a szél, ember vagy kutya. Fülelt, elindult. Egy-két lépést tett a hídon, aztán futni kezdett. Futott a Lipiboki felé. A híd másik feléről is futott valaki feléje. Talán nem is futott, de ő úgy látta, hogy száll, száll, rohan az árny, egy meleg, barna kendő, piciny, sárgászöld kabátka, könnyű, vékony félcipő... Emilia.
- Csak egy pillanatra, nem, nem, nem akartam magával többé találkozni...
Remegett, majdnem leroskadt a hóba. A hadnagy elkapta a kezét, lehajolt és megcsókolta.
- Drágám, Goldowna Emiliám, hogy tehette ezt, három napja, és én hányszor, mindennap vártam, lestem itt a Lipibokiban.
- Tudom, tudtam...
- És mégis... Mondja, maga jó, hogy lehetett olyan rossz?...
- Rossz, rossz, tudom, rossz vagyok... De most isten áldja, megyek, visszamegyek.
Kiegyenesedett, nyúlánk, friss teste megvonaglott, égő, boldog és szerelmes szemét ráemelte a hadnagyra. A hadnagy melléje lépett, hozzásimult, két kezével a barna kendőn át megfogta a két puha, gömbölyű vállát, feléje hajolt és megcsókolta a száját. Emilia visszacsókolta.
- Milyen szép ez, óh, milyen jó, mondd, hogy szeretsz, szeretsz és ezért futottál ide, mert nem bírtad tovább, ide kellett jönnöd, mert vártalak, menjünk, jöjj újra hozzám!... Ugye nem félsz? Menjünk!...
- Nem, nem, soha többé, én oda, egyedül, milyen ostoba voltam! Most láttalak még egyszer, és elég volt, mennyire fájt, hogy én, Goldowna Emilia, igen, ki voltam én és most itt a Búg hídján, veled, egy idegen tiszttel, ki vagy te, ki vagy te?
- Ki vagyok, ki lehetek? A tiéd vagyok és ez elég nékem, s ez elég néked, mit akarunk többet? Ki voltam, mit tudom én, itt vagyok, érted jöttem, messziről, hiszen tudod! És egyebet nem kell tudnod és egyebet magam sem tudok magamról...
Most őrülten, bomlottan csókolták egymást. Az est, hirtelen forró hullámokkal csapta meg mindkettőjüket, a téli fagyban lángolt perzselő arcuk, vad szemük és izzó vérük, a csókok parazsában elégett Emilia érzéki hangja, amint egyre unszolón és lázítva suttogta, hogy soha, soha, de nem mozdult, állt, állt, belesüllyedt, beleomlott a férfiba, felzaklatott szenvedélye kiáhított, érett pillanataiban.
- Menjünk, - unszolta forrón a hadnagy.
Emilia szótlanul tett egy lépést előre. Nem mondta, hogy megy, de azért elindult a város felé. Háttal a Lipibokinak. De hirtelen idegesen, megborzongva és rémült arccal fordult meg.
- Jöjj, menjünk, nem tudom hová, nem látod, a Matzkowna jön, undok, pletykás, gyűlölködő teremtés, meglát itt veled, holnap tele a város hazugsággal, a bűnömmel, kicifrázva, téged látott, lesett rád, s most utánad osont, rohanjunk!...
A hadnagy élesen nézett a közeledő árny felé.
- Talán nem is a Matzkowna...
De Emilia már futott, a hadnagy utána. Úgy röpült, alig érte el, barna kendője mint libbenő uszály sodródott utána. Futottak a Búg hídján. A hó csikorgott, csak ez az áruló csikorgás neszelt az estben, s mögöttük egy árny halk zizegése. Vajon igazán Matzkowna volt-e?
- A híd végén, - nyögte Emilia, - fordulj balra a cserje mögé s ott várd be, hogy ne lásson, aztán isten veled!
Most hirtelen megállt. A híd felé vezető úton egy másik fekete árny imbolygott. Jött, közeledett a híd felé. Emilia vacogva, halálsápadtan bámult a hadnagyra. Az arca egészen eltorzult hallatlan rémületében.
- Az anyám, az anyám! Ott jön, engem keres, jaj nekem, jaj nekem! Odalépett a híd karfájához, megfogta a két kezével és hirtelen lendülettel belevetette magát a Búgba... Szemben az anyja jött vele, a halálos lelkiismeret, követte, kereste, üldözte, mögötte Matzkowna settenkedett utána, a halálos pletyka, hogy holnap kivégezze, s mellette a hadnagy... Egy pillanatig, vagy még talán annyi ideig sem tartott, a hadnagy is átvetette magát a híd karfáján. Emilia után ugrott. Mintha egy fekete árny suhant volna a hótömegek felé.
Majdnem derékig süppedt a hóba. Könnyű, omló, puha hótömeg vette körül. Lehajolt. Előtte mint alélt, szomorú virág feküdt Emilia. Még görcsösen fogta két kezével nyakánál a barna kendőt, arca mint a vakító, hófehér márvány világított ki az est nehéz foltjából, szeme bágyadtan csukódott le. A tiszt szíve erősen dobogott, ijedt fülét lehajtotta a lány szívére.
Megragadta a derekát, s lassan, óvatosan emelte kifelé könnyű hósírjából. De nem mozdult. Valami bántó nesz szűrődött alá, hangok izgatott hullámzása, fázós lábak gyors topogása a csikorgó fahídon. Azok ott fenn találkoztak. Látták, vagy nem látták őket, együtt voltak, két pólus, egymásnak idegen, de most talán egy célban járók, szegény, görnyedt becsületes anya, s a részeg díjnok irigykedő lánya, mindketten árnyak után lopódzva, amelyek talán csak ingerült fantáziájukban éltek... Néhány szó, topogás, aztán megint elhalkult minden.
A hadnagy keményen megvetette a lábát, kitaposta, kiszilárdította magának a hótalajt, csak néhány rétegnyi felület volt puha, alatta jég és megfagyott hó. Megragadta a lányt, megmozdult és elindult a part felé. A lány szíve a szívén dobogott, arca ráborult erős vállára. Bukdácsolva, lépésben, kínosan és izzadtan erőlködve, fülelőn és kétségbeesetten dolgozta magát előre, lépésről-lépésre, gyengéden, hogy ne fájjon szegénynek semmi, sajnálkozón, hogy így történt, tört, ziháló szavakat sugdosva a boldogtalan kábult agyába. A lány halkan, szaporán lihegett, de nem szólt semmit.
Talán félóráig küszködött, a jég és hó torlaszain át törtetve előre, amíg végül elérte a Búg lapos partját. A lány derékig csupa hó volt, felül a barna kendő, alul a fehérre varázsolt szoknya, mint egy mélyből kiemelkedett vízi sellő... A parton megállt, jól kifújta magát, aztán, mintha drága zsákmányát kellene elrejtenie valaki elől, rohant a Lipiboki kis háza felé. Most már mindegy, van-e otthon valaki, vagy nincs, találkozik-e az ismeretlen anyával, vagy nem, haza kell vinnie Emiliát, meleg ágyba kell fektetnie s meg kell ígértetnie vele, hogy többé, nem, soha többé ezt, vagy ilyet el nem követ életében. Miért, mi értelme volt? Nem tudott ezen rágódni, surrant, loholt előre, mint a hajszolt vad, jobbra-balra kémlelve, látja-e valaki, hogy lopja haza csatakosan alélt kedvesét...
Senkit sem látott. Benyitott a konyhába, a sötétben rátapogatott egy másik ajtóra is. Ott is sötét volt, ott sem volt senki. Emilia, mintha régi, régi kábultságból eszmélt volna föl, lassan, csendesen talpra állt, halk, összefüggéstelen, ijedt szavakat mormolt, azt kérdezte hol van, mi történt vele...
- Én, én, én vagyok, itt vagyok melletted. Rettenetes.
A lány felfogta a szót, magába szívta, az agyába küldte s a szívébe telepítette. Karját megmozdította, mintha búcsúzni akart volna, aztán rebbenve, csipogva, törötten súgta:
- Kérem, köszönöm, menjen, menjen, fáj, nem haragszom...
A hadnagy ráborult és megcsókolta. Megfordult és kisietett. Rohant a Búg hídjára s ott állt és várt mindaddig, amíg a Goldowna Emilia ablakából gyenge, halvány fény nem szűrődött ki a közönyös, lélektelen, téli estbe...